Fecskék

Tegnap délután egy csapat fecske körözött a jegenyefa körül, már gyakorlatoztak és készültek a nagy utazásra. Ketten az unokatestvéremmel úgy bámultuk őket mint gyermekkorunkban: derüsen és belefeledkezve mintha nyoma sem lenne annak a sok-sok évnek ami azóta eltelt. A fecskék pedig ugyanúgy cikáztak és szárnyaltak mint rég és ugyanúgy villant a fehér hasuk. Egy különbség volt csak: akkor a villanydrótra szálltak le pihenni, most a villogó jegenyefa lombjában tűntek el egy kis időre.

Valaki fecskéknek nevezte el a madarakat ebből a videóból, vicces. Habár szerintem a fecskék ennél okosabbak  :)

Emlék Budapestről

Utosó órákban vették a sajtot és ezért nem került be a bőröndbe, csak abba a hátizsákba amit magukkal vittek fel a repülőgépre. Nem olvadt meg, különben is vákumos fóliába volt csomagolva és otthon, mikor felszeletelték jóízüen emlékeztek vissza a budapesti kirándulásra. Felejthetetlen érmény, sőt kaland! amit mind megidéz ez a sajt.
A legmarkánsabb része az emléknek a tűzszerész lehetett a budapesti reptéren, aki ólomruhában, narancssárga paravánnal elkerítve és a mindent-kiszagoló kutyájával az oldalán bebújt a scaner gyomrába, hogy ellenőrízze vajon tényleg ott van-e a táskában a Karaván sajt! Vagy valami más van ott, más az a tömbösített izé ami a biztonsági monitoron megjelent a vámosnak. Esetleg plasztikbomba, vagy TNT, vagy hasonló!
Mi, akiknek a motyója bentrekedt a tűzszerészeti övezetben, kiváncsian lestük a fejleményeket. Nagy megkönnyebülés volt, mikor az akció végén még a sajtot is visszaadták, hogy hazavihessék, valahova Skandináviába emlékül Budapestről.

Start

Az útra indulók mind kezdik valahol, valahogy. Íme egy kezdet, egy igazi ómen! A körhinta, amin először repülték körbe a világot gyermekek és leánkák. Hányat "repített ki" közűlük messze-messze vidékekre az évek során, úgy igaziból? A statisztika tisztán mutatná a választ ami anélkülis nyilvánvaló.

Önkéntesek

Egy barátnőm azt kérdezte egyszer: "Miért önkénteskednek az emberek? Ugye csak az önkénteskedik, akinek megvan a biztos megélhetése?"
Akkor azt feleltem, hogy igen, biztosan, de azt hiszem vannak kivételek. Mert Teréz anya vagy Csaba testvér nem hiszem, hogy biztosítva látták előre azt a jövőt ahova annyi rászorulót befogadtak. Igen, ez is olyan mint a legtöbb dolog az életben, megvan a két véglet és e kettő között, mint egy kibomló legyező bordáira, úgy sorakozik fel az összes variáció. Mi hol vagyunk ezen a legyezőn? Nem tudom, csak azt, hányszor csodálkoztam rá és lepett meg az angolok, amerikaiak, ausztrálok önkéntesskedése. Sok apró történet mint a Kate-é, vagy egész közösségeké, akik elutaznak egy közép-amerikai országba iskolát építeni, gyógyítani, tanítani, segíteni. És történetek korházakról, szociális otthonokról amik késségesen és felkészülve fogadják a segíteni akarókat. Mert adni szép de elfogadni is tudni kell, hogy ne menjen "pocsékba" a szándék.
Washingtonban jártunk, a metró állomáson és jegyet szerttünk volna venni. Három hatalmas "szekrény" állt a bejáratnál tele gombal, lámpákkal, jelzőkkel, feliratokkal és egy nagy nyílás, hogy ide dugd a bankkártyádat a fizetéshez. Teljesen el voltunk tévedve, az amerikai kolgámmal együtt. Egyszercsak egy öregúr lépett hozzánk és nagyon kedvesen végigkalauzolt a gombokon. Nagyon hálásak voltunk neki! Micsoda szerencsénk volt, gondoltam. Aztán azt látom, hogy egy másik társasághoz lép és nekik is segít. Biztos nem sietős az útja, csodálkoztam el. Mikor befejezte, ismét másokhoz lépett és a bizalmatlan pillantásra bemutatkozott: "Én egy önkéntes nyugdíjas vagyok, aki ennek a metróállomás főnökének a rendelkezései szerint segítek jegyet vásárolni Önöknek."
Hát így.