A kurdokkal először 1981-ben találkoztam Bécsben. Addig a hírüket sem hallottam, ezért érthetetlen volt számomra az a név, amit skandált a tüntető tömeg: "Kurdisztán! Kurdisztán!" Ilyen országot nem ismertem és azóta sem ismerek, mert ilyen ország nincs. Azóta sincs és azelőtt sem volt. A kurdok négy különböző országban élnek szétszorva, inkább törzsi közösségekben, néha még mindig nomád módon sátrakban, juhnyájjal a sátrak körül. Most is láttunk ilyeneket Anatóliában. Az élet számukra nagyon lassan változik. A modernizáció sokszor a fehér műanyagzsákban merül ki, amivel a sátrakat borítják, hogy vízhatlanok legyenek. Mondhatjuk, hogy szegények. Igen, ez mindenhol látszott. Diyarbakir városában például a személyautók harminc-negyven évesek, új autó talán csak a mienk volt, amit az isztambuli reptéren béreltünk.
Igazi felfedezés volt most személyesen is találkozni velük. Széparcú népek, egyenes tekintetűek, van bennük valami nyíltság és figyelem, ami csak a hányadtatott sorsú emberekből árad. Értik, mit jelent kiállni makukért, tudják, hogy következményekkel jár, és megteszik. Ezt látni a szemekben és a házakon. A belvárosban a kiürült, romos házak is erről árulkodnak. Itt csaták zajlottak nem is olyan rég, mert a törökországi kurd közösség azt szeretné, amit nem adnak meg neki: az önrendelkezést.
Ez látszik a szemekben, de a szemek mégis mosolyognak és énekelnek, táncolnak.
Kurdok között ritkán látni elfátyolozott nőket. Itt egyenjogúság van. Lányok kibontott hajjal, kíséret nélkül járnak, beülhetnek a kávézóba és élvezhetik a zenét.
Vagy maguk is zenélnek. Ehhez viszont messzebbre kell visszalépni az időben, hogy értsük, milyen zene is ez. Valójában csak ének, nincs hangszeres kíséret. Énekes elbeszélés. Történetmesélés énekben. Mint egykor a bárdok, a dalnokok, akik faluról falura jártak, és ők voltak az egyedüli hírvivők messzi eseményekről, hőstettekről, szerelmekről, amit a falusiak este a tűz körül meghallgathattak. Akkoriban nem volt internet, újság, se telefon. Csak a dalnok: a dengbej, ahogy kurd nyelven hívják őket. És a történetmesélésnek ez az ősi formája ma is fennmaradt. Mindenik dengbej kialakítja a saját stílusát, ő formálja versbe a történeteit, majd összegyülnek és előadják őket az érdeklődőknek.
Diyarbakirban van a dengbejek háza.
A történetek saját sorsukról szólnak, és nemcsak a régi dolgokról. Ugyanúgy éneklik meg a közelmúlt eseményeit.
Az ing alatt, titokban kurd zászlót mintáz a gyöngy.
KÉRDÉS: Igaz, hogy Béla aranyórát kapott a Moszkva téren?
VÁLASZ: A hír igaz. De nem a Moszkva téren, hanem a Deák téren és nem kapta, hanem ellopták tőle.
Most a kérdés így szól: Igaz, hogy Zsuzsi és Ildikó koncerten voltak a Musikvereinben?
VÁLASZ: A hír igaz. De nem a nagyteremben, hanem a kisteremben, és nem január 1-én, hanem június 4-én, és a főbejáraton nem bejöttek, hanem csak kimentek rajta.
Akár most is, a kérdésben mindig van valami igazság csak kell egy kis pontosítás.
Mert mi jut eszünkbe Bécsről és a Musikvereinről? A január 1-i koncertek, a keringők, a ragyogó csillárok és a csodálatosan feldíszített nagyterem. Mert a Musikverein = Strauss és Újév! Libbenő tüllfodrok, keringőző párok és vastaps! Összességében a remény, az illúzió, hogy ilyen könnyedén keringőzzük át majd az új esztendő minden napját...
De a hír mégis igaz: ott jártunk, és koncerten is voltunk! Viszont mire mi ideérkeztünk az év fele már eltelt és távolról sem volt olyan könnyed, mint egy keringő. A program Strauss helyett Mozart és Viváldi volt, és a helyünkre úgy jutottunk el, hogy átmásztunk egy széksoron az erkélyen. Nagy szerencse, hogy otthon hagytuk a nagyestélyit és egyszerű farmergatyában voltunk...
Szünetben viszont a nagyterem és a kisterem ajtaja egy folyósóra nyílt és mi kihasználtuk a helyzetet. Beosontunk és bámultunk. Mert akárhogyis alakult, meggyőződhettünk, hogy a hír igaz: a nagyterem gyünyürű és évközben is szórja szépséges káprázatát.
Mit tehetnék? Most, hogy tudom, hogy várod a híreimet és főleg hogy megint itt csücsülök az ágy tetején egy szállodaszobában... Meg kell írnom ezt a levelet.
Nadehát, mivel is kezdjem? Mert ha körülnézek semmi kiemelnivalót nem látok ebben a szobában és ez a szag! Ez a tipikus szálloda-szag a világ bármelyik pontján egyformán megtalálható. Ha reggel felébredsz, és beleszagolsz a levegőbe máris tudod, hogy szállodában vagy. Jó, és melyikben, hol? Mert legalább a kontinenst lehetne megnevezni ettől a fertőtlenítő szagtól... vagy az országot, a várost... De nem! Kénytelen vagy más módszereket találni arra hogy rájőjj merre vetett a jósorsod. Mindezt azért, hogy lásd, milyen részletekre is kiterjed a szállodai globalizáció.
Az ablak előtt virító három kukát már nem is említem, egyértelmű, hogy a hátsó udvart nézzük. Azt is mondhatnám, hogy belátunk a szinfalak mögé :) Ami mindig izgalmas ugye, hisz ettől szokta bennfentesnek érezni magát az ember. Itt elég volt három kuka és máris meglett a hatás.
Nade, lépjünk már ki a szinfalak elé és nézzük végig azt az előadást, amit Dublin kínál az ideutazóknak. Bizony, előadást, mert Dublin készült műsoros előadással két fontos felvonásban a számtalan turista örömére.
Az első, mellyel már az első este találkoztunk, a pubok és a Guinness. Véletlenül vetődtünk be egy vacsorára és a pubban nagy örömünkre élő zene volt: egy szál gitáron ír dalokat játszott és énekelt egy srác. Népszerüeket, slágereket! Mindenki ismerte, dalolta, fújta a szöveget, akárcsak itthon ha előkerülnek a régi jó Fonográf, LGT vagy Omega dalok. És persze mi sem akartunk kimaradni és énekelj te is velünk, mert biztos hallottad már őket:
Nahát, oda és vissza voltunk az énekléstől! Vacsora után boldogan vonultunk vissza a "szinfalak mögé" aludni.
Másnap este már vártuk és kerestük az újabb lehetőséget az élőzenés vacsorához. És sikerült! Két helyen is jártunk és mindkét helyen gitároztak, énekeltek és fújták a szép Molly Mallone balladáját. Itt nem lehet kimaradni a jóból, Dublinban minden este buli van. Az utcák tele voltak néppel, időssel, fiatallal akik ki-be járkáltak a számtalan élőzenés pubból, itták a Guinnesst és harsogták, hogy "No, Ney, never!" Hát vidám emberek az írek, azt meg kell hagyni. Lehet, hogy ők találták fel a kocsmatúrát.
A másik "felvonást" fogadjunk, hogy nem találod ki! :) Na?!
Drága Magduskám, hát persze, hogy a whisky. Mert nem mintegy, hogy milyen gabonából készül, és hogy azt előre csíráztatják-e és a hordó, és a víz. Szóval ez egy kész tudomány melyet igen józan emberek műveltek mindig mert komoly világkarrieret futottak be. Vezetett túrákon lehet ismerkedni a híres lepárlókban a technológiával és kostolót is kap a végén az ember. A minőség garantált: a világon kapható összes ír whiskyt a dublini telephelyen állítják elő... ezt mondták!
Én remélem, hogy jól vagy és fel tudtalak vidítani a soraimmal. Igyekeztem olyanra faragni őket mint amilyenek az írek: szilajok és harsányak. Viking vérük túlsegítette őket a történelmi "bukfenceken" és csak dalolnak és koccintanak hol Guinnessel, hol whiskyvel.
Köszönöm, hogy írtál, hívtál és megigérem, hogy én is fogok, íme. Az első "levélnek" már a végére is értem.
A tabernákulum jenetése szekrényke melyben az oltári szentséget örzik. A katólikus templomokban általában a főhelyen, az oltár közepén áll, innen veszi elő a pap a kelyhet az áldozáshoz.
A Brooklyn Tabernacle-ben ilyen szekrényke nem létezik. Egyszerüen nincs oltár, nem is lenne mire ráhelyezzék a tabernákulumot. Nincs szentély sem. Csak szimpad, olyan mint bármelyik szinházteremben. Vagy koncertteremben. Széles, nagy szimpad, szemben a közönséggel és jól megvilágítva a plafonra és az oldalfalakra függesztett reflektorokkal.
A közönség párnázott székeken ül, az ülések egyenként felhajthatóak, kényelmesek, puhák. Itt nem térdel a hallgatóság, nincs fejszegett, néma igehallgatás, vagy önmarcangoló bűnbánat. Itt ellenkezőleg, kitárulkozás van. Az öröm, az eksztázis felmutatása azzal hogy felállnak, hangosan örömmel énekelnek, karjaikat felemelve hajladoznak, ringatóznak. A testek, a lelekek egyszerre mozdulnak az isteni szellem hívására. Megfeletkeznek a gondjaikról, a hétköznapi apróságokról és önfeledten ünnepelnek teljes lényükkel.
A kórus a szimpadon ül. A szó szerint világhírű kórus, mert a Broolkyn Tabernacle kórusa nagyon elismert. Hasonló fekete imaházakból sok világhírű együttes, énekes rajzott ki az idők során és az egyházi műfajból született a világias jazz, a blues, és még ki tudja. Az imaházakban megmaradt a gospel. Az angol szó jelentése evangélium, mint jó hír, örömhír. Hír arról, hogy az Isten velünk van és vigyáz ránk, közösséget vállal velünk. Az erről való tudás, ebben való hit maga a legfelsőbb öröm, ez ad az életnek igazi értelmet. Ezt tudták egykor a fekete rabszolgák is mikor Istent dicsőitve robotoltak és ezt a hírt adták tovább utódaiknak. Gyapotszedéskor egy elöl haladó jóhangú rabszolga előénekete a szólamot és az őt követők utána énekeltek. A szöveget az őket térítő papoktól tanulták, a dallamot viszont átitatta az afrikai vérük és temeramentumuk. Imádkozva dolgoztak, hiszen fizetséget jószerivel csak a Jóistentől kaptak. Ime a gospel kezdete.
Mikor az imaházhoz értünk már elkezdődött a mise. Számtalan önkéntes állt az ajtóban, a lépcsőknél, folyosókon és iránytották az embereket a még szabad ülések fele. Haladtunk az ünneplőbe öltözött tömeggel a karzatra fel, ahol folyamatosan teltek fel a székek, A szimpadon folyt a "műsor", a szólista és a kórus egymásnak felelgetve énekelt, ünnepelt, ringatozótt. A közönség nagyrésze állva hajladozott a zenére és ütemesen tapsolt. Könnyű volt elkapni a ritmust, a székeinkhez érve mi is állva maradtunk a csodálkozástól.
A prédikátor mikrofonnal a kezében, rituális öltözék nélkül, ugymond "utcai ruhában" szólt a közönséghez. Hireket mondott a gyülekezet életéből, terveiből, mesélt karitativ munkáról. Majd tagokat szólitott a szimpadra akik hitet adtak Isten dicsőségéről hol szóban hol énekben. Szólt a dalam és mintha Withney Huston-ok állnának a szimpadon, produkciónak is fantasztikusak voltak.
Végül sor került az olvasmányra János evangéliumából:
"Jézus ezt válaszolta nekik: "Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten."
A prédikátor szép beszédet tartott. Igazi szívhez szólót és a közönség soraiból többen helyeseltek. Hangosan szóltak, hangosan mondták ki, hogy értik miről szól a prédikáció, hogy megnyíltak az ige szavaira. Hogy a lelkük mélyén őrzött kis "szekrényke" feltárult. Ez a kis "szekrényke", ez a "tabernákulum" ez a szív legmélyén őrzött bölcsesség megszólíttatott és az evangélium hívására felviláglott beragyogva az egész lelket, az egész embert. Felállva, egyre hangosabban, egyre többen adtak hírt maguk is a bennük növekvő fényről, a megérintettségről, a szívben lakozó szentség ébredéséről. A terem lassan egybeforrt és határtalan öröm áradt szét. A falak leomlottak, a különbségek eltűntek és újra megerősítést nyert az Isten és ember szent köteléke. Ezzel a szív újabb bizonyosságot lelt, újabb erőt és ezt raktározta el a lélek. Íme a tabernákulum, az igazi, íme a bennünk lévő szentség melyet bárhová magunkal vihetünk és ahonnan bármikor meritkezhetünk.
Meglett hát a tabernákulum, itt Brooklynban, a Brooklyn Tabernakle átlagos közösségi termében és nem csak egy tabernákulum! Hanem több száz, magunkat is beleszámolva.
Ki emlékszik még a reptéri piros zongorára? Gyorsan terjed a szokás, talán ez volt az "az-egy-bolond-százat-csinál" első példánya.
Tegnap este Budapesten találkoztunk egy hasonló zongorával. Közel az Astoriához az árkádok alatt állt az esőtől védve és gondosan körbekerítve. Ezt fehérre festették, és hogy a színnek volt-e köze az utcaképhez? Talány. Nem volt egy Steinway de magányos sem volt! És ez nagyon fontos szempont az ő esetében.
