Ismét szálloda, ismét fertőtlenítő szagú ágynemű! A fürdőben felirat, hogy védjem a környezetet és ne dobjam a földre a törülközőt. Nem szokásom, általában csak törülközni szoktam vele. De ha már erre kértek, nem dobom a földre. A reggeli öltözködés a bőrönből számomra egyenlő azzal
a listával amit az ember magával hozhatott volna ahelyett amit tényleg hozott. Azért mindig születik valami kompromisszum, mert csak ki kell lépni a szobából már a reggeli miatt is. Hát indulás, korgó gyomorral nem lehet végigmelózni a napot.
Állok a lift előtt a III. emeleten. Két lift is van, folyamatosan le-fel járkálnak, de megállni a III-on egyik sem akar. Várok és közben jár az agyam, hogy gyalog is mehetnék mert az első emelet nincs olyan messze. Megint elhúz a lift az orrom előtt és ez már bosszant. Lépcső! Adom ki a jelszót magamnak és elindulok a folyosó vége fele az EXIT jel szerint.
- "Igen, arra van a lépcső!"
Erősít meg a kolléga aki pont akkor lép ki a szobájából.
Belököm a nehéz ajtólapot és megyek is lefele. Az ajtó súlyos puffanással zárul mögöttem, az ajtóbehúzó pánt tökéletesen végzi a dolgát. Én már valahol a földszint körül járok és egyre furcsább kép tárul elém... már szőnyeg sincs a lépcsőn és a földön szétdobállt rongyok? Hol vagyok?! Az ajtó az utcára nyílna ha nem lenne bezárva. Furcsa.
Vissza a következő emeletre és keresem a kilincset vagy fogantyut hogy visszajussak a folyósóra: nincs. Az ajtólap teljesen síma, csak egy kis kémlelőablak van a közepén. Furcsa... Irány feljebb. Itt is csak a síma ajtólap, semmi sincs amibe bele lehetne kapaszkodni és csak a lépcsőház fele nyílik. Bekémlelek a folyósóra de teljesen üres, senkit nem látok aki kinyithatná belülről az ajtót. Felmegyek a III. emeletre: itt sincs fogantyú és a folyósó is üres... szépen lassan leesik, hogy a tűzvédelmi lépcsőház foglya lettem. Ez végülis nagyon vicces, mert miért másért találták volna ki a tűzvédelmi lépcsőt ha nem azért, hogy megmentse az embert?! Ez meg itt teljesen fordítva működik.
Ilyen helyzetben mi a megoldás? Az ember agyában villognak a képek és a tehetetlenség sirámai vegyülnek a pulykaméreggel. A köztes időben pedig a megoldáson töri az agyát és végigpörögnek olyan akciófilmek mint Rámbo vagy a Rózsaszín Párduc, de egyikben sem emlékszem hasonló béna helyzetre. Jól megnézem az ajtólapot ami teljesen passzentosan illeszkedik a tokba. A tok tetején ott virít az élénk sárgára festett ajtóbehúzó. Hibátlannak és erőteljesnek tűnik, a fene egye meg, de elkapom a grabancát és el kezdem tépni és húzni. Az újbegyeimmel pedig az ajtólap oldalán kaparászok, hátha találok rajta fogást. Talán-talán egy miliméternyit sikerült kimozdítani a helyéből és belekapaszkodom és nem eresztem! Tartom! Tépem, húzom, matatom és feszítem. Még! Még! Bal kezemmel a sárga ajtóbehúzót, a jobb újbegyeimmel a miliméternyit elmozdult ajtólapot. Még egy miliméter!! Ez az, tovább! A lábammal kitámasztom magam és tovább küzdök az újabb miliméterért. Az újjaim kezdenek begörcsölni, szörnyen nehéz ez az ajtólap. Ez biztos megállítja a tüzet, hogy a csoda essen ebbe a nagy gondosságba ami olyan precizen kimérte az ólmot az ajtólaphoz. A nagy kinlódástól izzadni kezd a bőrőm, jaj, csak le ne csússzanak az újbegyeim! Nincs idő pihenni, akció közepén vagyok! Ha most eleresztem, végem. Dolgozik bennem az adrenalin és a halálfélelem hogy ideveszek ha nincs reggeli és majd csak a csontvázamat talála meg az utókor. Miliméterről miliméterre haladva, jó húsz perces küzdelem után sikerül felfeszíteni az ajtót. Diadalmasan lihegve tárom ki és lépek be az üres folyósóra.
Megmenekültem.
