Körforgás

Virradt mikor elhagytam a szállodát. A taxi már a bejárat előtt várt és azonnal indultunk ki a reptérre. Az utak még jól járhatóak voltak ezen a korai órán, alig jött szembe egy vagy két autó. Nyugalom honolt mindenütt. A horizont vonalán észrevétlenül kúszott felfele a nap és narancsos sugaraival beterítette a még félig alvó várost. Csendesség volt és remény. Egy vadonatúj, ragyogó nap kezdete volt ez, tiszta kék éggel és sziporkázó napsütéssel. Milyen felszabadító az elmút felhős, esős napok után!

Egészen megfeletkeztem arról, hogy hol vagyok. Futott velem az autó és én bámultam a házakat és talán itt-ott mintha ráismertem azokra a helyekre ahol az elmúlt napokban jártunk. Milyen irdatlanul nagy város ez! Mekkora méretek! Mekkora épületek és terek és az a rengeteg ember mindenütt. Az ég mintha mindig borus lenne, általános a szürkeség. A szmogtól sokszor alig látni a folyó túlsó partját. Egészen csodálatos ez a tiszta ég és nyugalom ami ma hajnalban fogadott. Ritka pillanat egy ilyen hatalmas városban mint Shanghai. Örültem, hogy így láthatom « kimosakodva », ünneplőben, mintha ezzel búcsuzna tőlem, a távolról jött látogatójától. Igen, nagyon messzire kerültem: több mint nyolcezer kilóméter választ el az otthonomtól, és időben? Hol van már az az erdélyi diák aki álmodozni sem mert ekkora utakról…! Gyorsan elővettem a fényképezőgépemet és a reptérig kattogtattam. 

Még mindig a csodálatos reggel hatása alatt voltam mikor beszálltam a gépbe. Most Ázsián belül utaztam, Shanghai-ból Phuket szigére,   Kínából Thaiföldre. Majdnem szomszédos országok és mégis, az utazással telt szinte az egész napom. Európa eltörpül ezekmellett a méretek mellett. 

Mire a szállodába megérkeztem már este volt, jócskán vacsoraidő. Az én társaságom is a teraszon vacsorázott és a desszertnél tartottak mikor csatlakoztam hozzájuk. Nagy üdvözlések után helyet szorítottak nekem az egyik partnercég vezetője mellé és gyorsan átestünk a szokásos formulákon: hogy utaztál? Mikor indultál? Milyen géppel jöttél? Ilyenek. Aztán ez a született amerikai úriember, ez a nagystílű világpolgár elővette a tabletjét és egy weblapot kezdett mutogatni. Három félkész ház látszott rajta, valami alapítvány tulajdona és erre gyűjt ő adományokat, hogy befejezhessék. Büszkén mesélte, hogy a fia ütötte össze a weblapot és már gyülekeznek a barátok, akik hajlandóak beszállni az akcióba. Milyen szép dolog! Őszinte elismeréssel voltam iránta miközben nagy adagokban nyomtam a fejembe a vacsorát. A szám folyton tele volt, így ő mesélt és én csak elismerően bólogattam. Láthatóan szívesen foglalkozott ezzel a témával, sőt már kétszer is meglátogatta a helyszínt a családjával. Megismerkedett a pappal is aki az egészet vezeti és majd valami gyerekek lesznek ott. Ja! Hogy hol is van? Hát lehet, hogy nem járam arra, mert ez Romániában van, Erdélyben ha ez mond nekem valamit. Észak Erdély, Szatmár vidéke.

Megállt a kezemben a villa. Úgy szeltem át nyolcezer kilómétert mint a villám, a szempillantás töredéke alatt. A testem Phuket szigetén maradt, egy teraszon a vacsoraasztal mellett míg én, már az ismerős tájakon barangoltam. Otthon voltam, hazaérkeztem miközben a pálmafák lombjai közt halkan motoszkált az esti szél. 

Gyanú

Estavayer-le-Lac-ba érkeztem. Több mint tizenöt éve jártam itt előszőr, és kábé egy hónapja másodszor összesen két napra.  Most vagyok itt harmadszor és nagy meglepetéssel konstatálom, hogy itt engem ismernek!

Elsőként egy tinédzser fiú köszönt rám amikor elhúzott mellettem a gördeszkájával: "Bonjour!" Hát bonzsúr részemről is, de nem tévesztettél össze engem valakivel? Elég szeleburdiak az ilyen tinédzserek, előfordul az ilyesmi. Alig megyek tovább, rámköszön egy idős hölgy: "Bonjour!" Bonzsúr kapom fel a fejem mint aki elmulasztott valamit, dehát honnan ismer?
És így ismétlődött jópárszor mialatt végigmentem a parányi központon. Ha gyalogátjáróhoz értem, az autók megálltak és mosolygós arcok integettek, hogy átmehetek. Néha körülnéztem, hogy ez kinek szól? De egyedül álltam a járdaszélen így félreérthetetlenül csak én lehettem a címzett.

Az egész dolog nagyon gyanus. Mert én ehhez nem vagyok szokva! Itthon még a céges kollegák sem üdvözlik egymást, hangtalanul isszák a kávéjukat ugyanannál az asztalnál és köszönés nélkül távoznak. A gyalogátjárón pedig úgy kell elugrálni az autók elől  és ha megáll is egy, csak durcás, unott arc néz vissza a kormány mögül, hogy húzzál már kisapám, pont most kell neked is átmenni.
Látható, hogy jó okom van a gyanakvásra. Nem ismerem őket, nincs köszönés, punktum. És mégis, bárhova belépek, záporoznak a bonzsúrok és a bátorító mosolyok. Egészen zavarbaejtő, mitöbb gyanus.

Gyanakvásom csúcspontja az irodai kukafedő volt, ami magától nyilt ki a közeledtemre. Eszméletlen... ez is ismer engem!  Nekem magyarázhatják, hogy fotocellás meg ilyenek: nem veszem be. Túl sok a gyanus jel, így bármi lehetséges.

Falu

Holnap indulok Svájcba.
Nem Genfbe, nem Zürichbe, hanem egy kis faluba a Neuchatel-i tó partján, neve Estavayer-le-Lac.

A táj mint mindenütt Svájcban, csodás. Bármerre nézzünk hegyek és közbül a tó. A lankákon szőlőskertek, legelők és csodálatos svájci tehenek. A hegy, a tó, a tehén itt, ebben az országban teljes mértékben összetartoznak.
Estavayer-n emberből kevesebb mint ötezer él csupán. Ők viszont nem tétlenkedtek: dolgoztak, szorgoskodtak, építettek és megőriztek. Ma így néz ki ez település, mint a legtöbb átlagos svájci falu:

Újév

Alig telt el tíz nap az újestendőből és máris van mit mesélni. Ha így megy tovább, hektikus évünk lesz azt meg kell adni mert a dolgok nagy hirtelenséggel, meglepetésszerüen érkeznek, szabályosan a fejünkre pottyannak: potty. És kész. Így lett egyik napról a másikra hideg és lett hó és lett hirtelen melegfront és lett csúszós út és lett törött csukló. Reccs. Ezzel a gitározásnak egy darabig snitt és vele együtt egy pár dolognak.

A kép "kifordult", igazából bal csukló. A jobb csuklótörés 9 éve volt :)

Az éjszaka sokat forgolódtam, csak hajnal fele tudtam mélyebben elaludni. Mikor megébredtem hirtelen az volt az érzésem, hogy minden renben és nincs gipsz.  Hopp! Fénysebességgel került oda hát illenék ugyanilyen gyorsan eltűnnie, de nem. Azt már nem adják ilyen könnyen, azt ki kell böjtölni. Marad a kopp.
Ma január 10.-e van, az évből hátra van még 356 nap. Az Erő legyen velünk.

Ország image

Ha Svédországban megérkezik az ember a reptérre, az első dolog amivel de főleg akikkel! megismerkedik, azok a svéd hírességek. A falakon hatalmas poszterekről mosolyognak és köszöntik  a hazájukba érkezőt. Mindenkinek ott a neve: színészek, tudósok, sztár szakácsok, énekesek, sportolók és persze a király és a királynő. Ha meggondolom, ez egy kedves gesztus és máris megvannak az első ismerősök.

A múltkor Svédországba utaztam a Norwegian  Airlines-al. A pesti reptéren két gépük is várakozott, Skandináviába most ők az egyik legforgalmasabb járat a Malév felszámolása óta. Nézem a gépeket és mit látok rajtuk? Jobban mondva kiket látok rajtuk? Az egyiken egy jeles folkrolistát, a másikon egy színésznőt. Mindketten norvégogk. Mosolyogva repkednek ide-oda és hírdetik a norvég kultúrát.

Hát így. Arra gondoltam, hogy kiket lehetett volna a Malév gépekre felfesteni? Széchényit? Vagy Liszt Ferencet? Vagy Teller Edét? Gondolom lett volna erre egy bizottság, többnyire kormány szinten akik ezt a fontos kérdést eldöntötték volna és lett volna egy államilag megbízott reklámügynökség aki ezt lebonyolította volna ... Volna.

Varázskapu

Ismét útnak indulok, a csomagolás kész. Még egy utolsó ellenőrzés hogy minden megvan-e és irány a reptér: Liszt-Ferihegy. Rövid  sorbanállás a beszállókártyáért, újabb sorbanállás az ellenőrzésnél és már csak várakozni kell amíg kiírják a beszállókaput. Hát várakozom és közben bámészkodom. A fejemet balról lassan jobbra fordítva a következő márkákat olvasom:

                         Ralph Lauren 
                         Boss
                         Godiva
                         Clinique
                         Clarins
                         Longchamp
                         Burberry
                         Montblanc
                         Lancome
                        Chanel
                        Esté Lauder
                        Swarowski
                        Herend
                        Calvin Klein
                       Ray Ban



Ezeket a neveket látom miközben a széken ülve körbefordítom a fejem. Mindenik cégér egy híresség, egy világmárka, a magabiztos jólét képviselője. Váratlan hirtelenséggel ömlik rám, szabályosan bekerít a luxus. Elég volt csak átlépni egy szkenneren, mint egy varázskapun. "Ideát" máris gazdagon ömlik a meleg fény, ragyognak a pultok a márkás áruktól, tisztaság, mosolygós emberek és bódító parfümillat.

Innen visszanézve az "odaát" máris kopottas, szürke. Hogy mérhető ehhez a sarki rőfös bolt a poros kirakatával vagy a számtalan használt ruha kereskedés...!  És a gödrök az utakon, a kedvetlen, mogorva emberek, a megkuporodó hajléktalanok és kéregetők!  Odaát a porszagú, csóró hétköznapok, ideát a parfümillatú kiváltság.

Lassan kíírták a beszállókaput: B1. Megkeresem, indul a beszállás. Majd indul a gép a kíváltságból tovább a fellegek fölé, az "ígéret" földjáre.

Indulás előtt

Indulás előtt a zűrök néha tetőpontjukra hágnak. Az ember igyekszik rendszerezni persze, de vannak  össze nem illő dolgok: például egy félkiló paprika és az utasbiztosítás. Az egyetlen kapocs köztük én vagyok: a félkiló paprikát egy zacskóban lóbálva berohantam a postára biztosítást kötni és! még feladni egy könyvet ajánlott csomagként. Feltettem a zacskót a polcra, hogy megcímezzem a borítékot aztán beálltam a sorba.

A pult mögött Gyuri bá', kis postánk népszerű alkalmazottja mélyeket szuszogott és folyamatosan kommentált. A feje időnként kivörösödött, jelentős pillantásokat vetett a semmibe és kis szünet után azt mondta: "Minden a legnagyobb rendben lesz". Ez biztató, gondoltam és bedobtam, hogy még utasbiztosítást is kérek, de nincs készpénzem ezért kártyával fizetek de számlát csak a csomagról kérek, viszont azt is kártyával fizetem... Gyuri bá' rámnézett, felszívta magát és pillanatig bentartotta a levegőt. Majd azt mondta: "Minden a legnagyobb rendben lesz". Ezt még háromszor, aztán bekísért a kasszába a biztosítás végett. "Minden a legnagyobb rendben lesz" váltunk el, hogy majd ha végeztem visszamegyek hozzá a csomag végett. Én megnyugodtam és a kasszásnővel el kezdtük tologatni egymásnak a dolgokat. Személyi oda - aláírandó papír ide -  aláírt papír oda - még egy példány ide - aláírt papír oda - személyi vissza - bankkártya oda... és akkor bevillant a félkiló paprika! Hova lett?
Mindent félbehagyva törtem ki a kasszából Gyuri bához: "Nem látott valahol félkiló paprikát?" A sorban többen a fejühöz kaptak de Gyuri bá' felállt a székéből és vezényelni kezdte őket: "Nézzék meg a polcon a pult alatt! A földön! Anyuka! - szólított meg - biztos, hogy behozta a postára?" Közben folyamatosan kémlelt és a szeme rátalált a zacskóra amit az ablak előtti polcon felejtettem. "Ott van!" Húh! Mindenki megnyugodott. Gyuri bá' előtt a sor visszarendeződött és én visszamentem a kasszába.

Mikor a csomagot is kifizettem, búcsuzóul Gyuri bá' szigoruan rámnézett: "Anyuka! Minden megvan? Paprika, gyerek, esernyő?!"

Nyelvészkedés

 Csütörtökön indulok Cardiffba.

Ez welszi nyelven így hangzik:
Byddaf yn dechrau i Caerdydd ddydd Iau nesaf.

Visszafordítva ószékelyre annyit tesz mint:

    


... hmmm.
Ettől függetlenül azért csütörtökön elindulok Cardiffba.

Édesapám története

A hőskor… A 60-as évek vége, Marosvásárhelyen. Akkor még létezett a cukorgyár és megvolt a Magyar Autonóm Tartomány; a régi korszak romjain magabiztosan épült a jövő.
 A cukorgyár komoly modernizálás előtt állt. Érkeztek a gépsorok, az új technológia és a szakembergárda lázzban égett. Ment a munka, főtt a fejekben az ész arról, hogy hogyan, mikor, hova kell beállítani az új gépet. Várták a szerelési rajzokat és még el kellett "futni" Szebenbe csak mikor? Mert a tervező késett de közben az idő fogyott és sürgették, hajtották merthát a termelés és a cukorrépa nem várhat.
Utolsó pillanatban lett meg a rajz. Nyomták is apám kezébe, hogy indulhat Szebenbe, még aznap. De mivel? Hát repülővel, mert van menetrendszerinti járat Marosvásárhely és Nagyszeben között és indul is egy járat, hát nyomás!

Akkoriban a jó öreg Antonov gépek jártak, csak tippelni tudok, hogy talán AN-2-es model lehetett légcsavarral, dupla fedéllel és egy pilótával… Azt el is felejtettem kérdezni, hogy szokásban volt-e akkoriban a légikisasszony.. és gondolom füves volt még a repülőtér kifutója is.

A vásárhelyi repülőtéren útra készen állt az Antonov, csakhát minden jegy elkelt és nem volt több férőhely! Apám tanácstalanul nézhetett körül.

Abban az időben az emberek személyesen ismerték egymást, ebben a boldog kisvárosban gyakran sörözött együtt a mérnök és a légiirányító. Így, mikor apám körülnézett, hamar felfedezte az ismerős arcot, aki a gép körül lófrált az indulás előtt. Hát volt kinek elmondani a problémát és a válasz nem késett:

-  Ne törődj semmit Lacikám, beteszünk neked egy hátas széket középre! Egy kicsit billegni fog, de jól megkapaszkodsz, mert ha menni kell hát megoldjuk.

Ballagás

Kicsit tűnődve:

Ballag már a véndiák tovább, tovább
Isten veletek cimborák tovább, tovább
Ez út hazámba visszavisz
Filiszter leszek magam is
Tovább, tovább, tovább
fel búcsúcsókra cimborák!

Szép emlékek jöjjetek ti is velünk
Nyári felhők jöjjetek mi is megyünk
Ti alsós felsőbb évesek
Örökre isten véletek
Tovább, tovább, tovább
Fel búcsúcsókra cimborák!

Csendes már a tanterem tovább, tovább
Jó remény hajt szüntelen tovább, tovább
A boldog, édes ifjúság
Emléke mindig visszajár,
Tovább, tovább, tovább
Fel búcsúcsókra cimborák!

Ballag már a vén diák tovább, tovább
Búcsúzni kell most cimborák tovább, tovább.
Az élet hív, a munka vár
Itt az óra, meg ne állj
Tovább, tovább, tovább
Fel búcsúcsókra cimborák!

STOP

Egy ideje azon gondolkoztam, hogy mikor történt az autóbaleset. Hiába matatok az emlékeim között bizonytalan maradtam, még a hetek számát sem tudtam megsaccolni. Egyszerüen elfelejtettem. Ösztöneim védekeznek, nem akartak emlékezni és ezért törölnek. Furcsa foltként villog a tény, hogy VOLT baleset de képtelen vagyok elhelyezni. Mint egy elszabadult lufi, kontrol nélkül lebeg ide-oda emlékeimben és vajon tényleg megtörtént? Biztos igen, mert sokáig volt szervizben az autóm és már az is hosszú volt amíg a papirok a kárfelmérő-szervíz-biztosító között nyugvópontra kerültek. Emiatt sokáig hozzá sem nyultak.
A lufi ott lebeg az "egyszer" és a "valamikor" között de semmi konkrétat nem tükröz vissza. E kusza időtlenségből csak a csattanás hangja viszhangzik, ismétlődik és ahogy egyre jobban beleélem magam megjelenik a kép az üres kereszteződésről ami mégsem üres mert a semmiből ott terem az az autó és megint az a hang! amikor a két kraosszéria egymésnak csattan. STOP! STOP! STOP! Villog hatalmasan a stop tábla amit figyelmen kivül hagytam és olyan egyértelű, hogy ez nem szabadott volna megtörténjen. Nem és az emlék korrigál és javít, módosít, változtat a jó, a helyes fele és akkor megint beleszól a "csattt!" az ütközés hangja, mert mégiscsak megtörtént. Mert elkaszáltam azt a másik autót és jól "fenéken billentettem" hogy átfarolt a másik sávba. Aztán már csak azt a kis horzsolást éreztem az orrom körül ahogy a légzsákból kiemeltem a fejem.

De mikor volt? Március? Talán a közepe. Nem, eleje. Vajon mióta tologathatják a papirokat a szervízben mert csak telefonálok és mondják: "Kezicsókolom, pont most akartam felhívni de sajnos nincsenek jó híreim". Még várni kell, mindegy mire, várni. Igen. Mert nemcsak egy légzsák, hanem mindkettő kinyílt, sőt a szélvédőt is betörte az egyik. Micsoda helyzet: annyira frontálisan kapta az autó az ütést, hogy az érzékelők mindkét légzsákot kicsapták. Csattt! STOP! STOP! STOP!
"Asszonyom, töltsük már ki a papirokat, hát nem akarja elismerni a hibáját? Nekem már rég munkában kellene lennem."
Hagyjanak; ne, ne most! Elismerem, de most hagyjon békén, majd csak ha megérkezik a férjem, majd csak akkor írunk bármit, addig semmit, majd ő mert neki tiszta a feje. Én most összezavarodtam.
"A feleségem itt dolgozik a szomszédban, nem akar egy teát inni? Az a szerencse, hogy senki sem sérült meg, gondojlon erre, csak én késtem el a munából, hát nem tölthetnénk ki mégis azokat a papirokat?"

Arra emlékszem, hogy szürke volt nagyon az idő. A nagy havazások azután jöttek csak, de akkor már egy jóideje felhős, esős hideg volt. És nem ment a lámpa a kereszteződésben…. és én egyedül voltam az egész úton és rutinból mentem mert az ember házától száz méterre semmi baj sem történhet… Nem. De. De igen, bárhol történhet és ez hiba. Az én hibám, mert az életben nincs rutin. Legfeljebb hasonló helyzetek vannak. Köszönöm, nem kérek teát, én is itt lakom a szomszédban valójában, alig indultam el. Sajnálom, hát talán tényleg kezdjük el kitölteni azokat a papírokat…
Pár napja lett kész minden és megvolt az utolsó szemlézés. Helyére került az új rendszámtábla is és megkértem a szervizes embert, nézzen utána a papirjaiban mikor történt a baleset. Ime: február 11.

Világvége

00:00 óra a kompjúter előtt ért. Facebook-os haverjaim közül sokan ébren voltak és lesték a fejleményeket. Volt aki megmentő repülőt várt, volt aki a nagytakarítást hagyta félbe és nem tudta, hogy folytassa-e. Már 27 perce késett a vég mikor valakitől megtudtuk, hogy reggel 10-re várható, Moszkva-i idő szerint. Hát lefeküdtem.

Reggel, Moszkva-i idő szerint 10 órakor még csomagoltunk. Kicsit megcsúsztunk, hamarabb szerettünk volna elindulni Erdélybe, dehát a szokásos! Kis csúszás most is bejött.
Összességében jó utunk volt. Havas mezők és hegyek fogadtak ahogy átléptük a határt, vastag hótakaró borította mindenfele a tájat. Szentegyházán már  -7 fok volt mire megérkeztünk: igazi tél! Kint ittuk meg a pálinkát az udvaron, lábunk alatt recsegett a hó. Koccintottuk a világvége szerencsés végére.