A fürdőszobából elfogytak, így újakat kellet szerezni.
Az emberem egy igazi gyűjtögető. Valahányszor egy szállodaszobában apró üvegcséket talál, azokat begyűjti és hazahozza. Így került a fürdőnkbe sok apró, különböző formájú üvegcse samponnal, tusfürdővel, vagy testápolóval. Ott sorakoztak a fürdőkád mellett katonásan és fegyelmezetten amíg el nem fogytak, hiszen hasznos kis jószágok ha sport végén zuhanyozik az ember: egyszeri alkalomra szólnak így nem lehet őket elhagyni. Ezért gyűltek és az utazások számától függően néha jól felszaporodtak. Egy ilyen alkaommal történt, hogy Babi nálunk járt és összecsapta a kezét: "Milyen édes agyagkatonák!" Ezzel kollektíve meg lettek nevezve és a név rajtuk ragadt.
Az utóbbi években egyre kevesebb gyűlt belőlük, mert a szállodák leszoktak az efajta egyedi csomagolású, egyszeri alkalomra szóló tisztálkodó szerekről. A mindenki-közös szappana, tusfürdője már falba szerelt tartóban van, és ezt, ugye, az ember békén hagyja.
Az agyagkatonák viszont ragaszkodhatnak hozzánk mert újak kerültek, de már a könyvespolcra.
Egyenesen Hsziánból jöttek, vagy másként Xi'an, egy múzeumi szuvenir boltból. Ők már állandó "lakók" lesznek nálunk, úgy érzem.
Hsziánban járt a Rádiózenekar és milyen szerecsés flótások! Megnézhették az első kínai császár síremlékét. Egy részét bár, amit feltártak és megnyitottak a közönségnek. Az emberem végre látta, és megcsodálhatta ezt a mérhetetlen teljesítményt, ami egyetlen ember kíváltságát szolgálta. Csin császárét, aki a sok harc és kegyetlenség után az agyaghadsereg védelmében nyugszik, i.e. 210 óta.
Igen, "vegas" spanyolul rétet jelent, ami igen furcsa ebben a sivatagos környezetben. Az erre járó kereskedelmi karavánok nevezték így Las Vegas-t mert itt tényleg rét és földalatti vízkészletek várták az az egykori átutazót. Itt málháztak le, pihentek meg és indultak tovább. Biztos volt aki meg is telepedett. Elege lett a vándorlásból és abból élt, hogy kiszolgállta a karavánokat. A telepesek száma egyre nőtt és a nagy fordulópont 1931-ben következett be, mikor engedélyezték a szerencsejátékot Nevada államban. A Flamingo volt az első kaszinó, amit Bugsy Siegel, valamelyik maffia klán embere nyitott meg 1946-ban. Ezzel a mormon hitű lakosság "átkeresztelkedett" és felesküdött a pénzre és a szórakoztatásra. Ez ma Las Vegas! Egyél, igyál, szórakozz, feledkezz meg magadról hogy észrre se vedd, sőt örömmel szórd a pénzed, a vagyonod, az életed.
A szállodák, hogy megkülönböztessék magukat egymástól, az európai hagyományból merítenek. Így lett Párizs, ókori Róma, Athén vagy Velence-immitáció. Íme a párizsi "feeling" Effel toronnyal és mindennel ami ide tartozik.
The Venetian: az egyik legnagyobb szálloda velencei életérzéssel. A szállodák önmagukban hatalmasok és mint egy kisebb város, tele vannak különböző rendeltetésű terekkel, galériákkal, kaszinókkal, bevásárló részzel, konferencia termekkel, kiállítási területtel, kávézókkal és vendéglőkkel. A Venetian "gyomrában" megépítették a velencei kanális egy részletét is. Az üzletsorok között kanyarog a csatorna, rajta gondolával és a gondolában turistákkal. Az ég festett, de a gondolás hangosan énekel :)
Mit tehetnék? Most, hogy tudom, hogy várod a híreimet és főleg hogy megint itt csücsülök az ágy tetején egy szállodaszobában... Meg kell írnom ezt a levelet.
Nadehát, mivel is kezdjem? Mert ha körülnézek semmi kiemelnivalót nem látok ebben a szobában és ez a szag! Ez a tipikus szálloda-szag a világ bármelyik pontján egyformán megtalálható. Ha reggel felébredsz, és beleszagolsz a levegőbe máris tudod, hogy szállodában vagy. Jó, és melyikben, hol? Mert legalább a kontinenst lehetne megnevezni ettől a fertőtlenítő szagtól... vagy az országot, a várost... De nem! Kénytelen vagy más módszereket találni arra hogy rájőjj merre vetett a jósorsod. Mindezt azért, hogy lásd, milyen részletekre is kiterjed a szállodai globalizáció.
Az ablak előtt virító három kukát már nem is említem, egyértelmű, hogy a hátsó udvart nézzük. Azt is mondhatnám, hogy belátunk a szinfalak mögé :) Ami mindig izgalmas ugye, hisz ettől szokta bennfentesnek érezni magát az ember. Itt elég volt három kuka és máris meglett a hatás.
Nade, lépjünk már ki a szinfalak elé és nézzük végig azt az előadást, amit Dublin kínál az ideutazóknak. Bizony, előadást, mert Dublin készült műsoros előadással két fontos felvonásban a számtalan turista örömére.
Az első, mellyel már az első este találkoztunk, a pubok és a Guinness. Véletlenül vetődtünk be egy vacsorára és a pubban nagy örömünkre élő zene volt: egy szál gitáron ír dalokat játszott és énekelt egy srác. Népszerüeket, slágereket! Mindenki ismerte, dalolta, fújta a szöveget, akárcsak itthon ha előkerülnek a régi jó Fonográf, LGT vagy Omega dalok. És persze mi sem akartunk kimaradni és énekelj te is velünk, mert biztos hallottad már őket:
Nahát, oda és vissza voltunk az énekléstől! Vacsora után boldogan vonultunk vissza a "szinfalak mögé" aludni.
Másnap este már vártuk és kerestük az újabb lehetőséget az élőzenés vacsorához. És sikerült! Két helyen is jártunk és mindkét helyen gitároztak, énekeltek és fújták a szép Molly Mallone balladáját. Itt nem lehet kimaradni a jóból, Dublinban minden este buli van. Az utcák tele voltak néppel, időssel, fiatallal akik ki-be járkáltak a számtalan élőzenés pubból, itták a Guinnesst és harsogták, hogy "No, Ney, never!" Hát vidám emberek az írek, azt meg kell hagyni. Lehet, hogy ők találták fel a kocsmatúrát.
A másik "felvonást" fogadjunk, hogy nem találod ki! :) Na?!
Drága Magduskám, hát persze, hogy a whisky. Mert nem mintegy, hogy milyen gabonából készül, és hogy azt előre csíráztatják-e és a hordó, és a víz. Szóval ez egy kész tudomány melyet igen józan emberek műveltek mindig mert komoly világkarrieret futottak be. Vezetett túrákon lehet ismerkedni a híres lepárlókban a technológiával és kostolót is kap a végén az ember. A minőség garantált: a világon kapható összes ír whiskyt a dublini telephelyen állítják elő... ezt mondták!
Én remélem, hogy jól vagy és fel tudtalak vidítani a soraimmal. Igyekeztem olyanra faragni őket mint amilyenek az írek: szilajok és harsányak. Viking vérük túlsegítette őket a történelmi "bukfenceken" és csak dalolnak és koccintanak hol Guinnessel, hol whiskyvel.
Köszönöm, hogy írtál, hívtál és megigérem, hogy én is fogok, íme. Az első "levélnek" már a végére is értem.
Régi szokásunk, hogy reggelente rádióra ébredünk. Nálunk az ébresztő óra nem divat. Nincs hirtelen megszólaló csergés, riasztás! A hangok nem visítanak bele az ember álmába hogy két marokra ragadják és rázzák mint egy zsák krumplit, hogy aszongya’ ébredj te szerencsétlen, mit alszol még! Nem. Az ilyensféle pánik teljes mértékben kerülendő. Viszont minket is szorít a pontos idő, ezért az óra helyett a megadott időben bekapcsol a rádió. Így az ébredés sokkal szelidebb lesz és az ember öntudatlanul illeszkedik vissza a mindennapi teendői közé. Szólnak a hírek, a tudósítások, köztük zene majd kommentek és az alvó észre sem veszi, hogy mikor kezdett « kifigyelni » az álmából az elhangzottakra. Csak hirtelen feleszmél, hogy né te! Ez érdekes. Vagy egyszercsak felháborodík és így szól elsőre rögtön az ébredés első pillanatában: « Ezt az oltári nagy marhaságot! » És kész! Ezzel teljesen felébredt.
A rádiószerkesztők mintha tudnák ezt, mert reggel a legtöbb rádióműsor aktuális történésekkel foglalkozik. Mi zajlik ma a városban, a tözsdén, milyen az időjárás és hol van az utakon dugó. Vannak « emelkedettebb" műsorok amik jobban igénybe veszik az intellektust így korán reggel, persze vannak kevésbé szofisztikáltak és vannak olyanok, amik egyenesen « zaklatják » a népet mindenféle kérdésekkel, játékokkal. Talán ezek a legnépszerübbek. A népek szívesen veszik az ilyesfajta felkérést és betelefonálnak, küldik sms-en a válaszokat mert élvezik, hogy ők is bekerülhetnek akárcsak egy rövidke pillanatra is a rádióba. Ott lehetnek, megvillanhatnak és ezzel bizonyítékot nyerhet a tény, hogy léteznek. Ime, itt vannak ezen a reggelelen is mint ennek a nagy virtuális ember-hálózatnak a részei amit úgy hívnak, hogy Budapest.
A rádióhallgatás folytatótik az autóban is természetesen. Én gyakran hallgatom a Jazzy-t mert jó a zenéjük s a két műsorvezető jól elbohóckodik az aktuális gazdasági hírek apropóján. Itt is van « zaklatás » úgymond, játék és kimondottan várják az sms-eket a közlekedésről. Ezért mindent megszakítva be is olvassák, hogy Pisti üzeni, a Dob utcában felbontották az útburkolatot és ezért egy sávot lezártak. Vagy koccant két autó a Lánc hídon és hatalmas a torlódás, üzeni Zozó. És ilyenek. Az ember vezet és közben hallgatja a műsort. Megállapítja, hogy a dugó szerencsére nem esik az ő utvonalába és boldog. A budapesti « hálózat » ezt a « csomót » most pont másnak bogozta össze.
Utazásaimkor is megtartom ezt a jószokást, már tiszta nosztalgiából is. Ha már van wi-fi és okostelefon, hát használjuk ki. Idézzük meg az otthoni reggelek rendjét, varázsolódjon ismerős hangulat ezkbe a teljesen személytelen szállodai szobákba. Elég egy ici-pici hír a budapesti forgalmi dugóról, hogy mosolyt csaljon ki az emberből. Lelki szemeivel látja az araszoló kocsisort egy számára teljesen ismerős helyen, hát ebből is kimaradt, hehe. Állapítja meg nemkis kárörömmel.
A múltkor, mikor a reggeli készülődés közben ezeket a híreket hallgattam nem voltam feldobva. Körbebámultam a szállodai szobában, néztem a falakat, a padlót és kicsit egyedül voltam. Szerettem volna ülni a dugóban, látni ismerős helyeket és érezni a budapesti virtuális ember-hálót magam körül. Hogy kerülhetnék vissza? Kinéztem az ablakon és ezt az sms üzenetet írtam a Jazzy rádióba: "Koppenhágában az Arne Jacobsens Allé jól járható. » Aztán tovább öltözködtem és közben vártam a hatást. Meglett! Hajaj! Mert ezt is beolvasták!
Máris jókedvem kerekedett és vidáman indult a napom a jól járható koppenhágai allén.
Budapesten "kirándultunk" a változatosság kedvéért és megnéztük egy szállodát.
A szálloda korunk talán legnépszerübb és legnagyobb forgalmat generáló építészeti programja. Bárhova megyünk és fordulunk, mindehol találunk legalább egy kis panziót, egy hostelt ahol meg lehet szállni. Régi építésű, vagy vadonatúj, olcsó vagy drága, egy-két-sok csillagos az teljesen mintegy. A világ tele van szállodákkal és a népek, mint valami bolygó hollandi a kerekes bőrőndjável (mert a legutóbbi budapesti előadáson valóban kerekes bőröndel bolygott a hollandi ) szóval a világ népei bolydultan keringenek szállodáról szállodára, mintha mindet ki szretnének próbálni. Hát íme Budapest egyik legújabb, öt csillagos ajánlata, az Ária Hotel.
Itt minden a zenéhez kötődik. "Zongorabillentyükön" sétálunk végig a recepció előtt és zongoraszó fogad a hallban. A négy szárny külön a dzsessz, rock, kortárs és klasszikus zenei irányzatot képviseli és a szobák különböző zenészekről vannak elnevezve. Bent egyedi bútorzat, szőnyeg, maximális luxus... A szállóvendégeket halk muzsikaszó ringat álomba... psssszt! Jó éjszakát.
Délelőtt negyed 11-kor kinéztem az ablakon, Budapesten. Tőlünk, a második emeletről messze el lehet látni, át a szomszéd kertekre, házakra, sőt, az egész környékre mintha valami toronyban laknánk. Szeretek így messze elnézelődni azán vissza, szemügyre venni a mi kertünket. Látom a fákat, a kerti sütőt és az asztalt, látom a lehullott leveleket amik a gyepen hevernek szerte-szét: a tegnapi szél jól megtépázta a lombokat. Hajajj! Az ősz is el kezte rágni őket, foltokban már színesedik a lomb és mélyül az ég kékje... Kopik a nyár derüje és helyébe, az ökörnyál szárnyán észrevétlenül sűrüsödik az elmúlás. Csak apránként, csak napról napra mert ma még napsütés van és erősen élnek a nyári emlékek.
Velem egyidőben az én emberem is kinézett az ablakon Tokyoban, a Shibuya negyedben. Kilencezer kilóméterrel arrébb és az időeltolódás miatt már estefelé, negyed 6-kor. A huszonharmadik emeletről nézett rá a nyüzsgő városra és úgy fellelkesült, hogy fényképeket küldött arról amit látott. Csupa felhőkarcoló között futó többsávos út, felüljárók, átjárók közt millió pont mind millió ember aki megy, siet, fut, sétál egyedül vagy tömegesen valamerre, parttalanul mint egy örvény aminek nincs se eleje se vége csak ritmusa, üteme, lüktetése és darál és darál. A kép önmagában is zaklató, önkéntelen adrenalin-fröccs a szükséges gyorsuláshoz.
Ébredéskor, ha az ember szemébe süt a nap, rámondjuk hogy hétalvó és ilyenek. Ilyenkor a reggelnek általában vége, egyből beleléphetünk a délelőttbe. Ezért mikor arra riadtam, hogy besüt a nap a szobába, pánikszerüen tört rám a gondolat: Elkéstem! Elkéstem! Elkéstem!
Óra! Hol az óra? Mennyi az idő? Hova kell menni? Hol vagyok egyáltalán?
Az óra 4 óra 48 percet mutatott és Helsinkiben voltam, a szállodaszobában. Nem késtem el, jócskán volt időm még visszaaludni. Aztán utánajártam a dolgoknak.
A meteorológiai adatok szerint aznap, Helsinkiben
napkelte 4:37-kor és napnyugta 21:58-kor.
Ezen a szélességi fokon még nem érnek össze a nappalok és az éjszakák, de azért rohamosan közelítenek egymás felé. Ma, mikor ezt a bejegyzést szerkesztem, 26 percel kel korábban a nap és 28 percel fekszik később. 13 nap alatt majdnem 1 óra plusz!! Tempósan hosszabbodik, hogy ugyanolyan gyorsan elfogyjon. Decemberben a legrövidebb nap hossza csupán 5:48 perc napkeltétől napnyugtáig.
Azt olvasom a neten, hogy Amerikában hatalmas viharok voltak a keleti parton. Washingtonban például szükségállapotot hirdettek ki és több helyen nincs villany, mintha meg lenne bolondulva az időjárás, egyre nagyobb és erősebb viharok tombolnak, hogy már azt hisszük ennél tovább nem lehet menni! És mégis, mégis jön egy még erősebb, még rombolóbb szél, orkán és tövestől csavarja a fákat, dönti az autókra, elvágja az áramot. Villany nélkül mondhatnánk megszünik az élet! Mi minden függ tőle és ez van ahol most egy hétre is megszakad... Hihetetlen, micsoda rossz hír. Szerencsések vagyunk, hogy nem itt történt, nem velünk és hogy jó messze van Amerika, a statisztikai ködökön túl. Csak számok és adatok melyeket ha soha nem járt arra az ember igyekszik kicsire gyűrni a tudatában, a számon-nem-tartott helyek fiókjában.
De mi van Kate-el? Vajon hol vészelte át a vihart és hogy van most? Kate számomra Washington fogalmához csatoltan jelentkezik bármikor erről essen szó, ez a nagyon kedves hatvanas hölgy, akit a repülőn ismertem meg mikor Washingtonba szálltunk le. Budapest volt a varázsszó. Az ő édesapja is magyar volt, gyerekként még ő is járt erre és ezt mind felidázhette velem! Rávette a férjét, hogy vigyenek el a szállodáig, ami kissé a világ végén volt és nem is tudja mennyire kisegített ezzel abban a nagyon fáradt és kimerült állapotban.
Hát ő Kate, a Washington-i ismerősöm, aki most közel hozza és személyessé teszi ezt a keleti parton tomboló vihart.
PIVOTEKA -- olyan mint a Vinotéka, csak bor helyett sört árulnak benne. A polcokon többféle fajta sör, mindenikből 10, max. 15 palack. Itt nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Sör-gurmék :)
A cseheknél a cégér nem dísz: ott tényleg azt a sört csapolják és árulják. Ilyen egy igazi PIVOVAR.
Ebben a dologban Svejk nem viccel, a Krusovice cégérén 1581-es évszám szerepel. Ilyen az igazi érték, maradandó.
Van olyan sör, amit csak abban a városban főznek, vagy csak abban a sörfőzdében. Ha Sündisznó sört akar inni a prágai, el kell menjen Jihlavara például.
JEŽEK --- ejtsd: Jezsek = sündisznó
Jihlava - ne úgy ejtsd, hogy Zsiláva :)) hanem: Jihhlava. A hangsúly az első szótagon van. A kettő közt csak egy halkan harmatos "h" betű a különbség, de micsoda különbség! Zsiláváról a romániai börtön jut eszembe, Jihhlaváról mostmár Jezsek, a kis süniről elnevezett sör.
A régi domonkos kolostor, amit szállodának alakítottak át.
Ismét szálloda, ismét fertőtlenítő szagú ágynemű! A fürdőben felirat, hogy védjem a környezetet és ne dobjam a földre a törülközőt. Nem szokásom, általában csak törülközni szoktam vele. De ha már erre kértek, nem dobom a földre. A reggeli öltözködés a bőrönből számomra egyenlő azzal a listával amit az ember magával hozhatott volna ahelyett amit tényleg hozott. Azért mindig születik valami kompromisszum, mert csak ki kell lépni a szobából már a reggeli miatt is. Hát indulás, korgó gyomorral nem lehet végigmelózni a napot.
Állok a lift előtt a III. emeleten. Két lift is van, folyamatosan le-fel járkálnak, de megállni a III-on egyik sem akar. Várok és közben jár az agyam, hogy gyalog is mehetnék mert az első emelet nincs olyan messze. Megint elhúz a lift az orrom előtt és ez már bosszant. Lépcső! Adom ki a jelszót magamnak és elindulok a folyosó vége fele az EXIT jel szerint.
- "Igen, arra van a lépcső!"
Erősít meg a kolléga aki pont akkor lép ki a szobájából.
Belököm a nehéz ajtólapot és megyek is lefele. Az ajtó súlyos puffanással zárul mögöttem, az ajtóbehúzó pánt tökéletesen végzi a dolgát. Én már valahol a földszint körül járok és egyre furcsább kép tárul elém... már szőnyeg sincs a lépcsőn és a földön szétdobállt rongyok? Hol vagyok?! Az ajtó az utcára nyílna ha nem lenne bezárva. Furcsa.
Vissza a következő emeletre és keresem a kilincset vagy fogantyut hogy visszajussak a folyósóra: nincs. Az ajtólap teljesen síma, csak egy kis kémlelőablak van a közepén. Furcsa... Irány feljebb. Itt is csak a síma ajtólap, semmi sincs amibe bele lehetne kapaszkodni és csak a lépcsőház fele nyílik. Bekémlelek a folyósóra de teljesen üres, senkit nem látok aki kinyithatná belülről az ajtót. Felmegyek a III. emeletre: itt sincs fogantyú és a folyósó is üres... szépen lassan leesik, hogy a tűzvédelmi lépcsőház foglya lettem. Ez végülis nagyon vicces, mert miért másért találták volna ki a tűzvédelmi lépcsőt ha nem azért, hogy megmentse az embert?! Ez meg itt teljesen fordítva működik.
Ilyen helyzetben mi a megoldás? Az ember agyában villognak a képek és a tehetetlenség sirámai vegyülnek a pulykaméreggel. A köztes időben pedig a megoldáson töri az agyát és végigpörögnek olyan akciófilmek mint Rámbo vagy a Rózsaszín Párduc, de egyikben sem emlékszem hasonló béna helyzetre. Jól megnézem az ajtólapot ami teljesen passzentosan illeszkedik a tokba. A tok tetején ott virít az élénk sárgára festett ajtóbehúzó. Hibátlannak és erőteljesnek tűnik, a fene egye meg, de elkapom a grabancát és el kezdem tépni és húzni. Az újbegyeimmel pedig az ajtólap oldalán kaparászok, hátha találok rajta fogást. Talán-talán egy miliméternyit sikerült kimozdítani a helyéből és belekapaszkodom és nem eresztem! Tartom! Tépem, húzom, matatom és feszítem. Még! Még! Bal kezemmel a sárga ajtóbehúzót, a jobb újbegyeimmel a miliméternyit elmozdult ajtólapot. Még egy miliméter!! Ez az, tovább! A lábammal kitámasztom magam és tovább küzdök az újabb miliméterért. Az újjaim kezdenek begörcsölni, szörnyen nehéz ez az ajtólap. Ez biztos megállítja a tüzet, hogy a csoda essen ebbe a nagy gondosságba ami olyan precizen kimérte az ólmot az ajtólaphoz. A nagy kinlódástól izzadni kezd a bőrőm, jaj, csak le ne csússzanak az újbegyeim! Nincs idő pihenni, akció közepén vagyok! Ha most eleresztem, végem. Dolgozik bennem az adrenalin és a halálfélelem hogy ideveszek ha nincs reggeli és majd csak a csontvázamat talála meg az utókor. Miliméterről miliméterre haladva, jó húsz perces küzdelem után sikerül felfeszíteni az ajtót. Diadalmasan lihegve tárom ki és lépek be az üres folyósóra.
Megmenekültem.
Uram, ön nyert! Gratulálunk. Sikerült a messzi Japániában megvásárolnia a megfelelő kütyüt és azt összeraknia egyedül! a szálloda szobájában. Hiába a sok kandzsi a használati utasításon és a csatlakozók szép száma, addig dugdosta egyiket a másikba, addig variálta a lehetőségeket míg eltalálta a megfelelő variációt és felgyúlt az internet! Kitartásának jutalma, hogy legyőzheti a 9000 kilóméter távolságot és végre beszélhet a családjával Skype-on.
Tanulság: a szükség növeli a kreativitást. Néha már paradoxon, hogy mennyire védekezünk a hasonló helyzetektől körültekintéssel, sok jajistenemmel és hasonlók. De ha már benne vagyunk, az áramköreink remek új kapcsolatokra képesek. Bármi messzemenő következtetés nélkül, eszembe jut a párizsi reptéri óra, hát ott ez egy mindennapi össznépi játék és adrenalin-fröccs. Szóval bátorság! :)
Íme egy másik példa: az európai csatlakozó és az angol konnektor "találkozása" egy multifunkcionális adapteren keresztül. Ma már tudom, hogy a multifunkcionalitás hátrány mert semmi nem működik igazán. Előszőr ezt kellett megoldani, csak utána jöhetett a többi.
Két nap olasz módra és maguktól hullnak le a ráncok az emberről.
A "gyors" ebéd több mint egy órát tartott és három fogásos volt: Velence környéki rák saját páncéljában felszolgálva + zöldséges pasta + rombuszhal krumplival és zöldségekkel. Ehhez járt egy könnyű fehér bor és a végén kávé.
Az "ünnepi" esti vacsora sok órás és hat fogásos volt: papírvékony olasz sonka parmezán reszelékkel + panini gombával + mennyei gombás rizotto + spenótos pasta darált hússal + marhasült zölségkosárkával + vanilia fagylalt csoki öntettel. A csokit forrón öntötték a fagyira amitől a fagyi kissé megolvadt és a csoki kissé megfagyott...
..... hmmm :) micsoda egyszerű de fenséges küizin-fogás. Ezektől engednek ki a görcsök, szállnak tova a gondok és marad csak a kellemes társalgás ami - vigyázat! - nem túl mély, hogy jusson elég figyelem a mámorban úszó izlelőbimbókra is. Egy újabb korty bor után könnyedén gurul a nevetés a felhangzó poénra.
- Kávét?
- Oh igen, köszönöm.
Egy utolsó kakaóporos bonbon a kávé mellé és jöhet a maradék bor. A korty magával sepri a még odatapadt kakaót, selyembe csomagolja és úgy csúsztatja végig a garaton lágyan, könnyedén mint az esti szellő.
A vacsora után vissza a szállodába, jobban mondva villába, ami egykor gazdag velencei nemesuraknak szolgált menedékül a lagunák felett tomboló nedves időjárás elől. A sétányokat borító darált kavics megadóan zizeg az autó kerekei alatt és a szobába érve, mihelyt helyére kerül a kis kártyalap, felragyog a fény. Tündököl a kristálycsillár és diszkréten világítanak az állólámpák a komódon, az ágy mellett vagy az aranykeretes festméy előtt. Láthatatlan kezek mindent elrendeztek éjszakára, behúzták a zsalukat a szoba mind a négy ablakán és csalogatóan tűrték fel az ágytakaró szélét. Mi más hiányzik még? Egy gyors toalett és egy könnyű álom.
Carpe diem.
