Isztambul, 2. nap

 

Topkapi palota
1450-es évektől körülbelül 400 éven át volt az oszmán birodalom adminisztrativ központja. Három nagy egységből áll: a janicsárok udvara, vagyis a katonák, őrök helye; a második udvarban diványokon "hevert" a vezírek és tanácsadók hada és vitatták az állam ügyeit; a harmadik részben lakott a szultán a hölgyeivel. 

A legdíszesebb nyilván a harmadik, de még itt is látszik, mennyire a férfiaké volt a főszerep. A kiemelt feleségek talán-talán labdába rughattak, a túléléshez jó intrikusnak kellett lenni. 

(Eszembe jutott egy nagyon régi játékfilm arról, ahogy megszüntetik a háremet és szélnek eresztik a nőket. Szerencsétleneknek fogalmuk sem volt a kinti világról, elzártságukban teljesen élhetetlenek voltak. Nagy nyomoruság.) 

A könyves bazár

Mert bazárból is sokféle van, mindenhol más árun van fókusz. Meglepetésünkre itt is van magyar vonatkozás, ahogy a város különböző pontjain találunk majd: a szobor Ibrahim Müteferrikát ábrázolja, aki Kolozsváron született 1674-ben és ő alapította az első török nyomdát. Talán rabszolgaként került Törökországba, vagy talán önszántából, sok a sötét folt, az viszont biztos, hogy II Rákóczi Ferenc bújdosása alatt ő tolmácsa és titkára volt. 

Kávé

Az én fejemben a "bazár" szó összevisszaságot jelentett. És ez így is maradt, nem változott: áruk, népek, macskák tömkelege, lökdösődő, hangos tömeg és lassú préselődés a keskeny folyósókon. Itt-ott elágazó sikátorok és lépcsők amik újabb teraszokra visznek minket, néhol teázó emberek, a műhelyekből kiváncsi tekintetek néznek utánunk. Haladunk tovább, már aggódom, hogy sosem találnám meg a visszautat, míg végül már egy tetőtérben vagyunk. A padozaton kopott szőnyeg jelzi, hogy itt is folyik az élet. Aztán megérkezünk a kávézóba. A felszolgált kávé persze török, fantasztikus kilátással párosítva. 

Agyagkatonák

 A fürdőszobából elfogytak, így újakat kellet szerezni. 

Az emberem egy igazi gyűjtögető. Valahányszor egy szállodaszobában apró üvegcséket talál, azokat begyűjti és hazahozza. Így került a fürdőnkbe sok apró, különböző formájú üvegcse samponnal, tusfürdővel, vagy testápolóval. Ott sorakoztak a fürdőkád mellett katonásan és fegyelmezetten amíg el nem fogytak, hiszen hasznos kis jószágok ha sport végén zuhanyozik az ember: egyszeri alkalomra szólnak így nem lehet őket elhagyni.  Ezért gyűltek és az utazások számától függően néha jól felszaporodtak. Egy ilyen alkaommal történt, hogy Babi nálunk járt és összecsapta a kezét: "Milyen édes agyagkatonák!" Ezzel kollektíve meg lettek nevezve és a név rajtuk ragadt. 

Az utóbbi években egyre kevesebb gyűlt belőlük, mert a szállodák leszoktak az efajta egyedi csomagolású, egyszeri alkalomra szóló tisztálkodó szerekről. A mindenki-közös szappana, tusfürdője már falba szerelt tartóban van, és ezt, ugye, az ember békén hagyja. 

Az agyagkatonák viszont ragaszkodhatnak hozzánk mert újak kerültek, de már a könyvespolcra. 

Egyenesen Hsziánból jöttek, vagy másként Xi'an, egy múzeumi szuvenir boltból. Ők már állandó "lakók" lesznek nálunk, úgy érzem. 

Hsziánban járt a Rádiózenekar és milyen szerecsés flótások! Megnézhették az első kínai császár síremlékét. Egy részét bár, amit feltártak és megnyitottak a közönségnek. Az emberem végre látta, és megcsodálhatta ezt a mérhetetlen teljesítményt, ami egyetlen ember kíváltságát szolgálta. Csin császárét, aki a sok harc és kegyetlenség után az agyaghadsereg védelmében nyugszik, i.e. 210 óta. 

Bukovina

Bukovinába indultunk, hogy megnézzük végre a festett kolostortemplomokat. Annyian áradoztak róluk, sőt, építészettörténelemből tanultuk is, mint a román építeszeti hagyomány kiemelkedő darabjairól. Eljött az idő, hogy mi is közelről megszemléjük. 

Keletkezésükhöz vissza kell utaznunk az időben a XV-ik, XVI-ik századig,  amikor "megfogan" a Moldvai fejedelemség gyökere - ha lehet ilyet mondani, és megszületik az első jelentős uralkodója. A tatárok már eltűntek, és a gyéren lakott területeken a Magyar királyok egy "puffer-zónát" készültek alakítani a további betörések kivédésére. Talán Máramarosból hívnak be nemesi családokat, hogy megszervezzék a helyieket és ezzel együtt a védelmet. A második, vagy harmadik fejedelem az a Stefan cel Mare akinek a nevét ma is visszhangozzák a tankönyvek és az ünnepek. Ő három kolostort is alapított és ezzel megerősítette területein a vallásos identitást, az ortodoxiát. 

Rákerestem, hogy milyen nyelven beszélhetett Stefan cel Mare? Es milyen nyelven beszélhetett a népe? Egyszóban így határozzák meg: modovaiul beszéltek és ez sokfélét jelenthet. Mindenekelőtt valami szláv nyelvet mint a rutén, az ukrán, a lengyel és talán latint használtak az adminisztrációban. Eszerint a népek többsége szláv gyökerű volt, amit a moldvai beszéd dallama ma is őriz. A vallás viszont nem volt ilyen egyértelmű, és ma is jelentősebb katólikus közösség él itt, ezt komoly katólikus templomok jelzik. 

  Kezdjük Putnán, ahol Stefan cel Mare sírja is van. Itt hiányzik a külső festés, valami folytán menthetetlenül megsérült.

A kolostorok erődítettek, fallal vannak körülvéve. A külső festést messze kiugró eresz védi. Mind: Voronet, Sucevita, Arbore, Moldovita ilyenek. 

Az ortodoxiában a papok rejtve végzik a felajánlást,  az ikonosztáz takarja őket. A tisztátalan nép méltatlan a látványra ezért itt minden homályos, rejtőzködő, kimondatlan. Sok babona "tapad" ehhez a titkolózó, csak a kiváltságosaknak járó szertartáshoz. Hiszen a nép is szeretne biztosra menni: az ikon csókolgatása számára annyi, mint fizikailag és közvetlenül kapcsolódni. 

Mont Saint Michel 32

 Harmickét éve álltam - talán pont itt - és bámultam Mont Saint Michel fantasztikus sziluettjét. 

Sokminden megváltozott azóta! Például már nem ugyanaz a felvezető út, mint akkor. Az egy komoly töltésen vezetett, egy igazi gát volt, ahol autók parkoltak de mára már elbontották. Így lett Mont Saint Michel ismét sziget, így "szakadt" el a szárazföldtől mert az új lábakra emelt feljáró már szabad utat enged a dagálynak. A víz időnként teljesen körbeveszi, és ettől mintha "kihajózna" vagy inkább a vizen lebegne ez az ékszerdoboz amit a természet és az ember közösen épített ilyen sajátos összhangban. Aztán ha a víz visszahúzódik, a sziget eltűnik és az "ékszerdoboz" földet ér. Ez a különös kettőség jellemzi Mont Saint Michelt, vagy Szent Mihály hegyét. A víz időnként a hátára veszi, lebegteti, mintha emelné felfelé, az ég felé, ahova a templom tornya is mutat. 

Nekem közben elszelet harminckét évem... Hosszú idő és számtalan tapasztalás, megélés, érzelem, tanulság gyűlt össze ezalatt. Előre vitt, vagy hátra? Talán sehova, mert én most ugyanott állok mint harminckét évvel ezelőtt. Állok és nézem a sziluettet. A látvány elbűvől és ma is ugyanúgy bele tudok feledkezni mint rég. 

Azt gondolom, hogy a szépség az élet igazi lényege. Ha megérint,  a mindennapi dolgok, gondok hirtelen semmivé lesznek, és megszűnik minden időbeni viszonyítás, hogy mondjuk valami akkor történt amikor ez vagy az, mert az "ez vagy az"-ról is teljesen megfeledkezünk. A szépségben időtlenség van. Íme, itt állok és mintha az akkori énem lennék, vagy mintha ő lenne a mostani önmagam! Az idő összefolyt, a rétegei egymásra tevődtek, megszüntek. Mert a szépség érintése feloldja az időt és átröpít az időn túlra, az időtlenségbe. Hatalmas kiváltság ha az időbe zárt embert ez megérinti. Csak egy pillanat és mily röpke, mily illékony! Hálás voltam, hogy újra részese lehettem. 

Mikor Maiwenn-el itt jártunk, alig voltak látogatók. Távolról sem volt annyi turista mint most! Ma ez egy üzem, egy teljes iparág aminek a jövedelmét GDP százalékban fejezik ki. Hát Istenem, mivé lett Mere Poulard kifőzdéje! Egy nemzeti szinten mérhető, pénzt generáló intézménnyé. A kekszeit rég ismertük mindenféle reptéri és Auchan üzletekből, ezért elkerültük az agyonzsúfolt auberge-t. 

Viszont végigjártuk a kolostor termeit. Csodálatos építészettörténeti lecke ahogy a korok egymásra épülnek. Lent a román kor nehézkes szerkezete áll. Vaskos oszlopok, szűk ablaknyílások és félhomály, ez Mont Saint Michel legrégebbi része. Erre épülnek a következő korok, a gótika, a reneszánsz egyre könnyedebb, szofisztikáltabb formavilága. Legfelül áll a templom és az élesen felfele nyúló torony, Szent Mihály aranyozott szobrával. 

Itt találkoztunk a zarándokokkal. A templom csordultig telt emberrel és lassan elkezdődött a szentmise. Mont Saint Michel él, hogy így mondjam, ma is. 

Belvedere

Savoyai Jenő elmúlt 50 éves, mikor elindította a palota építését 1717-ben. Legfontosabb ütközeteit már megvívta, ő volt az osztrák császári sereg hadvezére.
Ez a palota kétszeresen is franciás, hogy így mondjam : egyrészt a francia születésű Savoyai gróf révén, másrészt tükröződik benne a korabeli francia építészet és kerttervezés. Rekord idő alatt készült el, 1719-ben Savoyai gróf már itt fogadja a török követet.
Tervezője: Johann Lukas von Hildebrandt. 

... és egy kíváncsi látogató...

Nevezetes romok

Az idő végül mindent bedarál.
Elméletben ezzel mindenki tisztában van, dehát az elméletek nem sokmindenre jók. Az igazi próbakő mindig a gyakorlat és hányszor! De hányszor cáfolt már rá a gyakorlat az elméletekre. Még úgy is, hogy ebben az egyben viszont soha nem volt ellentmondás: az idő végül tényleg mindent bedarál.
Itt inkább az ember hozzáállásáról lehet szó ahogy kiejti ezt az axiómát.  Kissé nosztalgikusan, vagy fanyar, fölényeskedő mosollyal, vagy magabiztosan mint egy kivülálló aki még hiszi, hogy őt az idő-daráló nem érinti? Bárhogy legyen is, ez mind okoskodás és elkenés. Mert csak akkor lesz nyilvánvaló ha bekövetkezik: a felismerés tapasztalatból születik. Állunk majd a romokon és szembesülünk az elkerülhetetlennel. Ekkor fogunk a lényegre érezni és megérteni, hogy nincs folytatás. A jövő egy útja lezárult. Nincs tovább. Csak múlt van és ez is csak addig míg a romok emlékeztetnek rá. Az emberi emlékezetből lassan kikopik egy fejezet.

Furcsa dolog ezzel Skóciában szembesülni. Skóciában vagy egész Angliában ahol számtalan katedrális és kastély romjai tartkítják a tájat. Abban az Angliában, ahol a műgyűjtés elindult, ahol fontos a műemlékvédelem, a hagyomány, a megörzés. Mégis: Tintern,  Fountains, Rievaulx, Whitby, Buildwas, Byland, St Andrews, Holyrood... mind csodálatos, de rég romos apátságok. Alapításukkor, körülbelül a XII. században, óriási lendülettel váltak díszes, hatalmas katedrálisokká és a boltozatuk alatt népek ezrei dícsérték az Urat. Jelentős, gazdag apátsági templomok voltak egykor de ma csak csupasz, oszlásnak indult csontvázak.  Gótikus bordák, faragott oszlopfők vagy részletekben megmaradt padlózat jelzi az egykori nagyságot. Hol tört meg a folytatás? Hogyan vált közömbös irántuk a nép és miért hagyta magára ezeket a pompás építményeket? És vajon csak az építményt hagyta magára vagy talán az építménnyel együtt az Urat is...?

Nehéz kérdések. Azt hiszem pontos válasz nincs, csak a romok külön-külön története amikből átlagot lehet vonni.  A Holyrood-i püspökséget például 1128-ban alapította I. Dávid skót király Edinburghben. A XIII. században már állt az a csodálatos gótikus templom ahol  királyokat koronáztak, skót parlamenti üléseket szerveztek, vagy királyok temetkeztek századokon át. Aztán az erőviszonyok megváltoztak és a többször felújított, átalakított épületet végül 1766-ban bezárták. Épp időben, két év múlva beszakadt a teteje és hamarosan olyanná lett amilyennek ma is ismerjük: egy csodálatos, festői rom. Még van, de már csak a múltról beszél. Jövője nincs.

Íme egy történet a számtalan, egykor katólikus püspökségi templom közül. Mint a múló idő egy-egy mementója itt, Európában és századokra visszanyúlóan. Hogy rendezik ezt el magukban az angolok, skótok? Nyilván nosztalgiával. Talán az angol kertépítészetre tette a legnagyobb benyomást: hiszen a középkori romok az angol tájépítészet összetéveszthetetlen tartozéka. Annyira, hogy ha egy új kert területén nem volt hasonló épületmaradvány, akkor építettek. Műromok kerültek oda, ahol a valódi hiányzott. Ez lett az angol kert romantikus eleme, mondhatnám "igény lett a romokra". Ahogy ezt a Tata-i parkban is látjuk.

Képek a Holyrood apátsági romokról:

Monreale

A multikulturalizmus nem mai találmány.

A különböző népek, kultúrák mozgása, keveredése azt hiszem öröktől fogva való a Föld bármelyik szegletében. Valakik mindig felkerekedtek mert legelőt kerestek, vagy kalandot és hatalmat, vagy pont letelepedtek mert tetszett nekik a táj, gazdagok voltak a erdők vagy a városok. A letelepedők “helyet csináltak” maguknak a helyben lakók között, persze a maguk "sajátos módján" és ha lecsitult a harci kedv, lassan belesimultak a mindennapi életbe. Idővel a többféle szándék összecsíszolódott, és a vágyak, akaratok egyvelegéből egy új, finom egyensúly állt össze. A sokféle nép, nyelv és kultúra mintázatai harmónába rendeződtek, és kialakult egy újfajta színfolt a világ kulturális térképén. Ezeket az időszakokat nevezik békének. A felvirágzás, az építkezés és tolerancia korszakainak.

A vikingek első sorban gazdagságot és hatalmat kerestek. Abban az időben ahova én szeretnék kilyukadni, már normannoknak hívták őket mert ők népesítették be a mai Normandiát, sőt a keresztséget is felvették, a római katolikusat. A portyázó kedvük azonban nem csitult és így jutottak el Szicíliába ahol “helyet csináltak” maguknak: megküzdöttek az szaracénokkal, elfoglalták Palermót, és háromnegyed Szicíliát. Királyságot alapítottak, egy katolikus, a pápával szövetséges királyságot melynek a fő nyelve a latin volt.

Mindez a XI. század derekán történt, abban a Szicíliában ahol a népek vagy görögül beszéltek és ortodoxok voltak, vagy arabul és a muszlim vallásnak hódoltak. Ebbe vegyült bele a katolikus és a latin. Volt mit tanuljanak egymástól: az araboktól toleranciát és tudományokat, az ortodoxoktól a bizánci ikonográfiát és stílust. Ebből alakult ki egy új egyensúly és kezdődött el az építkezés korszaka. Ez volt Szícilia egyik, a normann-arab-bizántin stílus jegyében fogant virágkora melynek egyik csúcsalkotása a Monreale katedrális Palermo közelében.

A turisták hatalmas raja szállja meg a Monreal-i épületegyüttest minden nap és bámulja a mozaikokat. Milyen csodákra képes az ember a történelem békés korszakaiban! A békés itt távolról sem jelentett homogenizálódott kulturális, vallási, és nyelvi miliőt, hanem egyensúlyt jelentett a sokféleségben. Ebben a békés egyensúlyállapotban tudott csak összeadódni a sokféleség hogy az emberi kreativitás valami újat hozzon létre.

Visszaugorva a mába, megállapíthatom, hogy ismét kezdtek nagyon "mozogni" a népek. Az utazás kényszere érződik mindenütt és mindenkit megérint valamilyen formában. Bármilyen néven is nevezzük: üzleti utazó, gazdasági menekült, külföldi munkavállaló, háborus menekült, turista, migráns: milliók róják az idegen földeket. A sok jövés-menés felkavarja a nyugalmat és labilissá teszi a kedélyeket. Mintha az egész korszakunk az egyensúly felbomlásáról szólna a maga változékonyságával,  feledésbe merülő értékeivel és gyorsuló tempójával. A történelem nagy hullámverése új vizeket mozgat és átszerkeszteni látszik a meglévő rendszereket. Jaj, kis ember, kapaszkodj erősen ha találsz fogodzót e sodródó időben! Örülj hát mindennek ami megadatik.

Mont Blanc

Ma délután Genf felé repülve ismét csodálatos látványban volt részünk. Fentről, a felhőtlen égből lenézve elénktárultak az Alpok vonulatai, majd a hófődte csúcsok közt méltóságteljesen bekúszott a Mont Blanc jeges orma. Nekem ez a vers jutott eszembe:

Vajda János: Húsz év múlva

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

A másik Guggenheim múzeum

Szűk negyven évvel a New York-i Guggenheim múzeum elkészülte után, újabb épült Bilbaoban. Ezt már a város finanszírozta azért, hogy a világhírű alapítvány segítségével életet leheljen a halodó gazdaságába és turistákat csalogasson Baszkföldre. Mertek és nyertek. Az új épület egyike lett a legismertebbeknek és ezzel Bilbao neve felkerült a világvárosok közé.

Frank Gehry, az építész, szintén amerikai és természetesen nagyon jól ismerte Wright épületét. Talán Wright fejezte ki előszőr, de a modern művészeti múzeumok manapság mind maguk is "műtárgyak",  élő szobrok, bejárható alkotások melyek mint egy óriási jel átszervezik a városi szövetet, átrendezik a súlypontokat és irányokat. Ma, ha azt monjuk Bilbao, már nem egy baszk kikötőváros jelenik meg a képzeletünkben, hanen az új Guggenheim múzeum tömbje. Ez lett a város szimbóluma, emblémája, ez a hatalmas virtuális "hajó" ahogy álomszerüen ring a vizek fölött, a Nervión folyó partjánál kikötve.

Frank Gehry-nek van egy sajátos tulajdonsága: nem tud egyenes vonalat rajzolni. Bárhonnan nézzük az épületet, mindenütt görbül, ível, kanyarodik, nyújtózik, mozog és sehol sem "áll" ahogy hagyományosan elvárnánk. A tömegek mintha egymástól el szeretnének távolodni, szét akarnának csúszni és ezt a külső titánum borítás még jobban kihangsúlyozza. A napfény állandóan változó játéka a borításon tovább erősíti ezt a benyomást és folyamatosan mozgásban tartja a felületeket. Íme egy modern épület-szobor, tulajdonképpen az első művészeti alkotás amit az ember szemügyre vesz ha ebbe a múzeumba igyekszik. Érdemes szemügyre venni. És valjuk be, van, hogy csak az épületet érdemes szemügyre venni mert amit bent találunk, sokszor felejthető. Tudom, hogy ez elég fellengzősen hangzik, de hasonló tapasztalatom volt Portóban vagy San Franciscoban is: a kortárs "versenyben" az építész nyert. Maradandóbbat alkotott mint a művészek. És ez végülis teljesen rendben van ha arra gondolunk, hogy egy épülettel többen és hosszabban kénytelenek együttélni mint a benne rejtőzködő művészinek aposztrofált tárgyakkal. Sőt, ez kimondottan szerencsés dolog, főleg ha eszembe jutnak a látogatásunkkor kiállított Ciccolina szobrok.

Visszatérve a görbe vonalakra, nem Gehry-nél görbült el a "vonalzó" ha így mondhatom. Ez már jó száz éve "vetemedik", amióta a szecesszió a természetből kezdte meríteni az ihletet.  Ennek a korszaknak van egy világhírű spanyol képviselője akit Gerhy ugyanolyan jól ismert és sokat tanulmányozott gondolom. Ő Gaudi, a katalán építész, az "épület-költő", az építészeti "szabad vers" egyik fontos megalkotója. Így Gerhy, a kortárs talán két nagy előd "vállán is áll" akiktől merít és ahonnan veszi a bátorságot mikor a saját formavilágát megteremti.

Guggenheim

Guggenheim múzeum.
Pontosabban Solomon R. Guggenheim múzeum.
Pontosabban Solomon R. Guggenheim-nek hívták azt az ürgét aki a zsebébe nyúlt hogy a New York-i kortárs művészetek múzeumát finanszírozzta és üzemeltesse. És pontosan Frank Lloyd Wright-ot kérte fel a tervezésre.
Frank Lloyd Wright az Egyesült Államok egyik legnevesebb építésze volt és már a nyolcvanat is elrugta mikor megkapta a megbízást. Az épületet 1959-ben avatták fel és Wright is ebben az évben halt meg 92 éves korában.
Talán Wright volt az első aki átértelmezte a múzeum fogalmát és az épületből magából is egy modern művészeti alkotást csinált. Bátran nyúlt a formákhoz, a terekhez, a fehér színhez. A központi kiállítótér egy hatalmas csigavonal ami körbeöleli az előcsarnokot és meghatározza az épület központi tömbjét. A felületek kivül - belül fehérek, semlegesek: ettől lesz az épület igazán szoborszerű és közben semleges hátteret kapnak a kiállított műtárgyak is. Zseniális gondolat, zseniális megvalósítás. Abban az időben valahol már épült hasonló fehér tömegű épület...  És hány épült azóta! Hány építészt ihletett meg és bátorított fel a szabad formakezelésre, a gravitációval is dacoló kompozicókra! Elég ha csak a Bilbao-i Guggenheim múzeumot említem.

Azt hiszem, hogy Solomon R. Guggenheim nagyon rossznéven vette volna, ha tudná hogy símán ürgének nevezem. Hatalmas és gazdag úr volt akinek az alaszkai aranybányái bőven fialták a pénzt. Nagy passzióval gyűjtötte a modern képzőművészeti alkotásokat, majd alapítványt hozott létre a gyűjtemény kezelésére. A New York-i múzeum megnyitását már nem érhette meg pedig pontosan ez az, aminek a világhírét köszönhette.

Így ha New Yorkba megy valaki, a Guggenheim múzeum rajta van a listáján, ahogy a mienken is ott volt. Elautóztunk előtte, visszasétáltunk hozzá, körbejártuk kívülről majd belülről. Megtapasztaltuk a spirálvonalak lágy sodrát, a kiállítóterek zegét-zúgát és végigjártuk a Moholy-Nagy kiállítást. Igen, Moholy-Nagy, született 1895-ben Bácsborsódon, Bács-Kiskun megyében Magyarországon.