Filozófia

A reptér talán alkalmas is lenne erre, mert a várakozás, a kényszerpihenő ráviheti az embert némi elmélkedésre. Egyszer már láttam ilyet a londoni reptéren: folyósok hosszú fala hírdette, hogy az eltérő nézőpont nem más, mint egy nézet egy olyan pontból, ahol nem te állsz. A képek és a felíratok szépen illustrálták ezt a tételt. Most a budapesti reptéren találtam hasonlót: ha tűkörbe nézel, kit látsz? Milyen viszonyban vagy vele? A felírat arra sarkall, hogy gondolkozz el ezen :)

Hármas út

Bázelben szállt le a repülő. Semmi különlegesség, tényleg: sík vidék közepén szabályos hasáb alakú épület hosszan előrenyúló tetővel. A színei többnyire szürkék: a padlószőnyeg piszok-tűrő, eleve kopott színű és a kőburkolat sem különb. Még azt is mondhatnám hogy fantáziátlan, ámbár korrekt ahogy egy német, vagy svájcitól kitelik. 
A kijáratnál következik viszont az igazi érdekesség, a nagy elágazás, a "hármas út". A három kijárat felett hatalmas táblák jelölik mindenik rendeltetését: 
                       - Németország 
                       - Svájc 
                       - Franciaország. 

Akár a mesében! :) Mint egy "Csongor" Tünde után jártában, három ország között választhat az ember. Melyik a célravezető? Merre a megoldás? Íme, Ilma sejtelmes útbaigazítása:


                                                           "Sík mezőben hármas út 
                                                            Jobbra, balra szerte fut, 
                                                            A középső célra jut. 
                                                            Csongor úrfi, jó szerencsét."

Élmények

- Hol jártál? 

- Svácban.

- Wow! Az nagyon kellemes lehetetett! Klassz!

Igen, tényleg klassz és íme, mennyire az. Most gondolatban újra végigjárom a szűk három napos utat. Mert Belgiumban is jártam, nemcsak Svácban, szóval van élmény bőven. Belgiumban igaz hogy csak átszálltam, az egész megálló nem tartott egy órát se. Érkezés Brüsszel, Charleroi és ugyanazzal a lendülettel irány tovább Genf. 

- Brüsszelben is jártál?! Hűha, egészen irigyellek. Láttad a kis pisilő fiucskát is? És Svájcban merre jártál? 

A genfi reptér szerencsére összenőtt a vonatállomással. Így szűk fél óra alatt az ember már vonaton ülhet Lausanne fele ahol tréninget kellett tartsak egy irodában. Az út oda egy órát tart. 

- Lausanne… soha nem jártam ott. Nagy város? 

Körülbelül százezer lakósa van. Ezt az a högy mondta aki pár óra munka után visszavitt a vonatálomásra. Már késő délután volt és én az egész városból annyit érzékeltem, hogy itt is vannak forgalmi dugók. Aztán vonat tovább, Estavayer fele. Másnap reggeltől estig munka. A helységet amiben a napomat töltöttem studiónak nevezik, végtére nincs rajta egyetlen ablak sem. Kinézni sem tudtam és mire végeztem, este lett. Az eső vigasztalanul esett így hálás voltam, hogy elautóztak velem a szállodáig. Ki se mozdultam másnap reggelig. Reggel értem jött a kollegám hogy kivigyen az Yverdon-i állomásra. 

- Estavayer, Yverdon? Sosem hallottam róluk. Te igazán sok helyen jártál, hogy ismerheted Svájcot! 

A vonat alig tizenöt perc múlva be is futott az Yverdon-i állomásra és vitt tovább Genf, a genfi reptér fele. Az eső kitartóan esett. Aztán egy óra vonatozás végén befutottunk a föld alá és megérkeztünk. Örültem is, hogy a vonatállomás és a reptér össze van nőve, nem volt nálam esernyő.  

Ezzel együtt csalhatatlanul Svácban voltam: a vonat percre pontosan érkezett, a pénz amivel fizettem sváci volt és a vajas croisant mint mindig, finom. A repülőtéren a reklámok fantasztikus órákat hírdettek és egy féliteres víz ára 4,50 svájci frankba került.

Jobb csukló

Ha törött jobb csukló, akkor Sidney.
Ma szerencsére ez jut eszembe a törött jobb csuklóról és a vele járó félkarú maceráról.  Arra már nem emlékszem mekkora volt a bőröndöm, hogyan oldottam meg a hátizsák-bőrönd-oldaltáska hármast, hogy kapkodtam elő és tettem el az útlevél-repjegyet a táskából vagy a ki-be-átszálláskor mi volt a stratégiám. Emlékszem viszont a sorra, amikor megérkeztünk és vártunk az ausztrál beléptetésre. Délelőtt volt kábé tízóra, a nap ragyogóan sütött fent az égen. A kissé zsibadt, kába sorbanállók között egyenruhás vámosok bóklásztak drogkereső farkaskutyákat vezetve pórázon. Én ekkor láttam ilyet először. El is bámultam és a kutyát figyeltem elsősorban, alig vettem észre mikor megállt mellettem az egyik vámos. Végignézhetett rajtam és csuklómra aplikált gipszen majd felszólította a sorban előttem levő fiatal srácot, hogy vegye át a csomagomat. "Segítsen a hölgynek, nem vette észre hogy mozgássérült?"
Hát ilyen Ausztrália, nagyon jó hely.

Piros zongora

A párizsi Charles de Gaulle repteret nemrég felúították és kiszínezték. Nemcsak a szőnyegek, a fotelek lettek tarkák, hanem a lehetőségek is, ha lehet így fogalmazni. Mert nemcsak ülni, állni, enni és vásárolni lehet már, hanem például zongorázni is. Vagy gombfocizni és hasonló játéksarkok bukkantak elő itt és ott.
A piros zongora mindenkit vár, akinek kedve szottyan odaülni. Sőt kották is ki vannak készítve, ha valakinek nem jut hirtelen eszébe egy nóta. Én is kipróbáltam és eljátszottam fejből! a kicsi kutya tarka című világslágert. Utánam már csak "profik" következtek, egyik a másik után, ahogy a video is mutatja.

Ország image

Ha Svédországban megérkezik az ember a reptérre, az első dolog amivel de főleg akikkel! megismerkedik, azok a svéd hírességek. A falakon hatalmas poszterekről mosolyognak és köszöntik  a hazájukba érkezőt. Mindenkinek ott a neve: színészek, tudósok, sztár szakácsok, énekesek, sportolók és persze a király és a királynő. Ha meggondolom, ez egy kedves gesztus és máris megvannak az első ismerősök.

A múltkor Svédországba utaztam a Norwegian  Airlines-al. A pesti reptéren két gépük is várakozott, Skandináviába most ők az egyik legforgalmasabb járat a Malév felszámolása óta. Nézem a gépeket és mit látok rajtuk? Jobban mondva kiket látok rajtuk? Az egyiken egy jeles folkrolistát, a másikon egy színésznőt. Mindketten norvégogk. Mosolyogva repkednek ide-oda és hírdetik a norvég kultúrát.

Hát így. Arra gondoltam, hogy kiket lehetett volna a Malév gépekre felfesteni? Széchényit? Vagy Liszt Ferencet? Vagy Teller Edét? Gondolom lett volna erre egy bizottság, többnyire kormány szinten akik ezt a fontos kérdést eldöntötték volna és lett volna egy államilag megbízott reklámügynökség aki ezt lebonyolította volna ... Volna.

Varázskapu

Ismét útnak indulok, a csomagolás kész. Még egy utolsó ellenőrzés hogy minden megvan-e és irány a reptér: Liszt-Ferihegy. Rövid  sorbanállás a beszállókártyáért, újabb sorbanállás az ellenőrzésnél és már csak várakozni kell amíg kiírják a beszállókaput. Hát várakozom és közben bámészkodom. A fejemet balról lassan jobbra fordítva a következő márkákat olvasom:

                         Ralph Lauren 
                         Boss
                         Godiva
                         Clinique
                         Clarins
                         Longchamp
                         Burberry
                         Montblanc
                         Lancome
                        Chanel
                        Esté Lauder
                        Swarowski
                        Herend
                        Calvin Klein
                       Ray Ban



Ezeket a neveket látom miközben a széken ülve körbefordítom a fejem. Mindenik cégér egy híresség, egy világmárka, a magabiztos jólét képviselője. Váratlan hirtelenséggel ömlik rám, szabályosan bekerít a luxus. Elég volt csak átlépni egy szkenneren, mint egy varázskapun. "Ideát" máris gazdagon ömlik a meleg fény, ragyognak a pultok a márkás áruktól, tisztaság, mosolygós emberek és bódító parfümillat.

Innen visszanézve az "odaát" máris kopottas, szürke. Hogy mérhető ehhez a sarki rőfös bolt a poros kirakatával vagy a számtalan használt ruha kereskedés...!  És a gödrök az utakon, a kedvetlen, mogorva emberek, a megkuporodó hajléktalanok és kéregetők!  Odaát a porszagú, csóró hétköznapok, ideát a parfümillatú kiváltság.

Lassan kíírták a beszállókaput: B1. Megkeresem, indul a beszállás. Majd indul a gép a kíváltságból tovább a fellegek fölé, az "ígéret" földjáre.

Welcome

Hazaérkezni jó. 
Már a repülőtéren megérinti az embert valami nagyon ismerős keveréke a jónak-rossznak, amiről tudja, hogy az az övé. Tudja a színeket, szagokat, formákat, arányokat, hangokat. Érzékszerveiben a riadóállapot alábbhagy, izmai elernyednek. Már nem les, kutat ismeretlen ajtókat, kijáratokat. Az út magától érthetődő, tudja. Ismeri a járást. Viszi a lába miközben gondolatai kényelmesen szétterülnek és elkalandoznak vissza oda, ahonnan érkezett. Még nagyon élénk a kép és beszélgetésektől zajos. Felötlenek helyzetek, folytatásra váró mondatok aminek ő már nem lesz részese, abból a jelenből éppen most szakad ki. Még elidőz benne egy gondolatnyit de a képek lassan emlékké merevednek, most érkezett haza igazán. Ez az utazás is lejárt.  

Az nagyon jó, ha az embert már a reptéren várják. Ez a "gyorskapcsoló" a hazatéréshez és csatlakozási pont az itthoni családi és baráti mátrixhoz. Ismerős mozdulatok nyitják az ajtókat és az utat jelezve, hogy a dolgok a helyükön maradtak, elindulás óta változatlanok. Megnyugtató ez a bizonyosság és felszabadító.

A legutóbbi visszaérkezéskor a hangosbemondó mindehhez "hozzátette":

"M. Gy. nevű kedves utasunkat üdvözöljük Budapesten!"

Kedves, ismerős hang! Így ölelte teljesen magához a "mátrix" a visszaérkezőt. 

Édesapám története

A hőskor… A 60-as évek vége, Marosvásárhelyen. Akkor még létezett a cukorgyár és megvolt a Magyar Autonóm Tartomány; a régi korszak romjain magabiztosan épült a jövő.
 A cukorgyár komoly modernizálás előtt állt. Érkeztek a gépsorok, az új technológia és a szakembergárda lázzban égett. Ment a munka, főtt a fejekben az ész arról, hogy hogyan, mikor, hova kell beállítani az új gépet. Várták a szerelési rajzokat és még el kellett "futni" Szebenbe csak mikor? Mert a tervező késett de közben az idő fogyott és sürgették, hajtották merthát a termelés és a cukorrépa nem várhat.
Utolsó pillanatban lett meg a rajz. Nyomták is apám kezébe, hogy indulhat Szebenbe, még aznap. De mivel? Hát repülővel, mert van menetrendszerinti járat Marosvásárhely és Nagyszeben között és indul is egy járat, hát nyomás!

Akkoriban a jó öreg Antonov gépek jártak, csak tippelni tudok, hogy talán AN-2-es model lehetett légcsavarral, dupla fedéllel és egy pilótával… Azt el is felejtettem kérdezni, hogy szokásban volt-e akkoriban a légikisasszony.. és gondolom füves volt még a repülőtér kifutója is.

A vásárhelyi repülőtéren útra készen állt az Antonov, csakhát minden jegy elkelt és nem volt több férőhely! Apám tanácstalanul nézhetett körül.

Abban az időben az emberek személyesen ismerték egymást, ebben a boldog kisvárosban gyakran sörözött együtt a mérnök és a légiirányító. Így, mikor apám körülnézett, hamar felfedezte az ismerős arcot, aki a gép körül lófrált az indulás előtt. Hát volt kinek elmondani a problémát és a válasz nem késett:

-  Ne törődj semmit Lacikám, beteszünk neked egy hátas széket középre! Egy kicsit billegni fog, de jól megkapaszkodsz, mert ha menni kell hát megoldjuk.

Ms. Beautiful Viola

Felejthetetlen maradtál! Felejthetetlenségednek ára: 54 000 Ft, amiről a Ryanair gondoskodott.

Ha egy ember egyszerre két jegyet vesz a repülőre mert a kedvenc hangszerét magával szeretné vinni a gépre, milyen nevet írjon be a második "utasnak"? Ujjai hirtelen megállnak a klaviatúrán és elmereng a névnek fentartott rubrika felett. Minek nevezze, hogyan hívja? Hölgy legyen-e vagy inkább miszter? Képzeletén átúszik a brácsa karcsú alakja végén a spirálosan csavarodó csigával… Ez egy hölgy, egy csodálatos hölgy… és a rubrikába beírja: Ms. Beautiful Viola.

A "valóság" viszont egy cseppet sem értékelte ezt az érzelmi ragaszkodást. Korunk a tényeket akarja, szigoruan a szabály szerinti és a szó szerinti tényeket. Nem viseli el az átvitt értelmet, az alegóriát vagy bármiféle érzelmi "ködösítést" mely a 0-0-1-0-1-1-0 kód számára leírhatatlan és megmagyárzhatatlan. Ma a költészet mellőzendő mert a számítógép igen-nem nyelvezete folyamatosan a mérhetőt keresi. Mindent mérünk és főleg pénzben. Összemérünk,  versenyeztetünk és versenyzünk magunk is a több pénzért, a magasabb profitért. A jobb győz, a vesztes megszűnik létezni. A profit maga az élet, a levegő! És ezért a levegőért küzd minden ember és cég. Elszántan, kíméletlenül, növekvő agreszivítással és ravaszsággal. A versenyszellem, az ügyfelek elégedettsége már csak a reklámszövegben létezik. A működési szabályzat már pontosan megfogalmazza, hogy mit ért ezalatt.

Működési szabályzat mindehol van, sok-sok oldalas és apró betüs. Ez tartalmazza azt a kismillió feltételt amihez tartanunk kell magunkat. Ezt kell elfogadni minden alkalommal azzal a kis pipával ami nélkül nem lehet továbbmenni a repülőjegy vásárlásakor sem. "Igen, elfogadom a Ryanair működési szabályzatát." Pipa, fizetés és a jegy máris a megérkezik. Nyomtatás és indulás.

A reptéren a Ryanair hölgyek kívülről tudják a szabályzatot mert eszerint a második ülőhely neve csak egy lehet: EXTRA ITEM SEAT. Ettől eltérés nincs, vagy nincs utazás. A névváltoztatás ára 54 000 Ft. Fizess! Úgy szajkózták ahogy a beléjük kódolt szoftver diktálta: igen: utazol! nem: leszedjük a bőröndödet és maradsz. Egyetlen emberi vonásuk a cinizmusuk volt és a pikirt megjegyzéseik. És ez emberi vonásnak elég kevés… inkább szoftverhibának nevezhető. Mint ahogy az is, hogy fizetés után nem nyomtattak új beszállókártyát a módosított névvel. A szabályzat csak az utasra vonatkozik és ők ezt végrehajtották. Beszedték a pénzt amivel nőtt a Ryanair profitja és boldogan "lélegezhet". Él és virul - csak mi sorvadunk. Az emberek.

A fogyasztóvédelem vizsgálat nélkül utasította el a beaddványt. Azt írták, hogy ha vissza akarjuk kapni az 54 000 Ft-ot, forduljunk a bírósághoz. Ők is szoftverhibásak (igen vagy nem?!) lennének? 

A másik oldal

Évekkel ezelőtt, Londonban a Heathrow repülőtéren sokáig futott egy reklámkampány. Nem mindennapi dolgot reklámozott: célja a tolerancia, a mások szempontjának megértése és elfogadása volt.
Ennyi.
Nem láttam cégnevet, rejtett márkát, vagy szponzort... akármilyen furcsa, de nem találtam hátsó szándékot. Csak képeket és a képek két oldalán feliratokat arról, hogy mit ábrázol. Persze, teljesen ellentétes feliratok jelentek meg ugyanarról a képről, mert miért gondolná ugyanazt két ember? Valami ilyesmi volt:

TÖRTÉNELEM <  >  ROMOK

EGÉSZSÉGES <  > BÜDÖS

FÉLIG TELE <  > FÉLIG ÜRES

ÖREG <  > BÖLCS

SEBESSÉG <  > VESZÉLY

A sok kép között néha megjelent egy-egy magyarázó felirat is. Ezt jegyeztem meg:

Another point of view is a view from a point you are not.

/ Egy másik nézőpnt egy olyan pontból való nézet ahol nem te állsz./

Yes! Csak helyeselni tudtam és azóta is eszembe jut néha, ha az enyémmel holmlokegyenest ellenkező véleménnyel találkozom. Hol állhat az a másik, hogy az ő szemszögéből így látszanak a dolgok? Milyen nehéz sokszor belehelyezkedni a másik bőrébe vagy szimplán csak elfogadni a tényt, hogy van a mienktől különböző vélemény. És mindezt derüsen, megfontoltan, minden epeömlés nélkül vagy anélkül, hogy a másikat egy kicsit is lehülyéznénk legalább gondolatban... Hogy kerüljünk át a másik oldalra? Csak ismételni tudom: egy másik nézőpont egy olyan pontból való nézet stb.

... és hogy miért írom mindezt most? Ők juttatták eszembe:

Egy szőke nő átszól egy másik szőke nőnek aki az út túlsó oldalán áll:
- Te, hogy jutok át a másik oldalra?
Mire a válasz:
- Hát te már a másik oldalon vagy!

Már csak emlék: MALÉV

Kint voltam Lisztferihegyen hogy fogadjam a Londonból érkező szüleimet. Könnyen találtam parkolót  a feljárat közelében és alig lézengtek páran a halban. Kevés gép érkezett.
Végre feltűntek az ajtóban és találkozunk. Vidámak, feszbadultak voltak, tele élménnyel. Édesapám azért megjegyezte: "Milyen kihalt ez a reptér a londonihoz képest... ott rengeteg nép jön-megy, zsibong, eszik, olvas, vásárol de itt! Az üzletek zárva, a szalagnál kevesen várnak. Hogy látszik, hogy nincs MALÉV..."

Azért emlékezzünk rá. Ime a MALÉV szignál, úgy ahogy Presser Gábor megírta:

Csipángu, a csodaország

Legelőszőr a '80-as évek elején hallottunk részleteket Ázsiáról magától Marco Polo-tól és minden olyan elérhetetlenül messzinek tűnt, mint maga Marco Polo. Minden hétfő este egy kis fehér-fekete tévé előtt gyülekeztünk a bentlakásban, hogy megnézzük a nagy utazóról szóló sorozat újabb és újabb történeteit erről a távoli, varázslatos világról. Micsoda ruhák! Micsoda szokások! Micsoda ételek! Minden rész végén mialatt futottak a feliratok, ugyanaz a filmzene csendült fel, benne egy csodálatos brácsaszólóval. Olyan volt,  mintha hozzánk szólna, egyenesen minket szólíta. És közülünk is főleg azt, aki a bukaresti konzervatórium brácsa szakos hallgatója volt.
Áhitatos csodálat ült rajtunk a film végén. Áhitat ami nem ébreszt vágyat, csak van és céltalanul ragyog amíg magától ki nem alszik. Passzivitásra ítélő körülményeink ösztönösen ollózták az elérhetetlen vágy-csírákat. A létért való küzdelemben már így is csak csupa vágyból álltunk mint a haboskávé, vagy a flekken vagy akár egy jó pohár sör és lényegibb vágyak közül a légiesebbek könnyen kiszorultak. Megmaradtak ábrándnak, a ragyogó délibábnak ami mögött az ember tudta, hogy úgysincs semmi.
Akkor még azt hittük, hogy a dolgok változatlanok maradnak, de tévedtünk. Az élet folytonos változás és ennek bizonyítékaként brácsásunk ma indult Japánba immár sokadszorra. Az egykori csoda, varázslat, áhitat mind "földet ért"  és megszámlálhatóvá, megismerhetővé vált: a repülőút hossza 12 óra egy átszállással; evés két pálcikával, sashimi és szaké. A tapasztalás hamar megtölti az embert tényekkel és a régi káprázat apránként elenyészik. Kopik a küszöb az ábránd és a valóság között valahányszor átlépünk rajta. A képzeletet felváltják a valódi formák, illatok, színek és passzív, álmodozó énünk cselekvő szereplővé válik az új környezetben. S ahogy ellebbennek a sejtelmes képzelet-fátylak, úgy élesedik a látás, tisztul a kép és erősödik a megismerés.
Ezzel együtt meghatározó az első benyomás, az eslő ütközés képzelet és valóság között. Mit vártunk és mit találtunk? Összeillik-e az első illat, az eső színkavalkád a Marco Polo-i emlékekkel? Itt csak a saját benyomásaimról tudok beszámolni. Ritkán írtam naplót, csak nagy alkalmakkor, mikor az élmény fontossága megkövetelte, hogy rögzítsem. Ime:

Budapest, 2003. 06. 21.

A taxisofőr egész úton dumált és mire Ferihegyre érkeztünk, meg is oldotta a nemzetközi helyzetet. Ettől nyugodtabban indultam útnak, de a torkom mégis elszorult, mikor kimondtam az uticélt: Tokyo. Mintha csodát látni készültem volna, és ezzel kilépnék a megszokott, mindennapi-zűrökkel teli életemből. Rég nem indultam így neki utazásnak. A csodavárás bennem volt, de külső körülményeim mintha packázni akartak volna velem: előttem állt meg a sor, ronda volt a kiszolgáló a pultnál és mire leültem a beszálló kapu előtt a székre, megteltem bosszusággal. Körülöttem hazafele tartó franciák és én köztük mint egy mázsa só, gubbasztottam. Párizsban kitoltam magam a gépből és át a másikba, a nagyba, a soha nem látottba. Irány Szibéria és azon túl.
Tokyo, 2003.06.22.
Első benyomásom: rengeteg az ember!!! Egyszerüen rengeteg. A gyerekek nagyon édesek és szépek. Rengeteg ember dolgozik azon, hogy ezt a rengeteg embert eligazítsa. A hangosbemondó egyfolytában szónokol, uniformisos fiatal lányok - fiuk terelgetik a népet. Ezzel együtt valahogy minden simán klappolt idáig, amitől az az érzésem, hogy a méretek kicsik?!?!! Mintha 1 leszállópálya lenne a reptéren, 1 csomagkiadó, 1 buszjegyeladó hely, 1 buszállomás és kevés utas, mert mindenütt rögtön rám kerül a sor. Mindeközben hömpölygök a hatalmas tömeggel, színültig telik a busz de 1 ülőhely marad pont nekem, stb.
Várakozom a Haneda reptéren útban Komatsu fele. 

Emlék Budapestről

Utosó órákban vették a sajtot és ezért nem került be a bőröndbe, csak abba a hátizsákba amit magukkal vittek fel a repülőgépre. Nem olvadt meg, különben is vákumos fóliába volt csomagolva és otthon, mikor felszeletelték jóízüen emlékeztek vissza a budapesti kirándulásra. Felejthetetlen érmény, sőt kaland! amit mind megidéz ez a sajt.
A legmarkánsabb része az emléknek a tűzszerész lehetett a budapesti reptéren, aki ólomruhában, narancssárga paravánnal elkerítve és a mindent-kiszagoló kutyájával az oldalán bebújt a scaner gyomrába, hogy ellenőrízze vajon tényleg ott van-e a táskában a Karaván sajt! Vagy valami más van ott, más az a tömbösített izé ami a biztonsági monitoron megjelent a vámosnak. Esetleg plasztikbomba, vagy TNT, vagy hasonló!
Mi, akiknek a motyója bentrekedt a tűzszerészeti övezetben, kiváncsian lestük a fejleményeket. Nagy megkönnyebülés volt, mikor az akció végén még a sajtot is visszaadták, hogy hazavihessék, valahova Skandináviába emlékül Budapestről.

Vihar

Azt olvasom a neten, hogy Amerikában hatalmas viharok voltak a keleti parton. Washingtonban például szükségállapotot hirdettek ki és több helyen nincs villany, mintha meg lenne bolondulva az időjárás, egyre nagyobb és erősebb viharok tombolnak, hogy már azt hisszük ennél tovább nem lehet menni! És mégis, mégis jön egy még erősebb, még rombolóbb szél, orkán és tövestől csavarja a fákat, dönti az autókra, elvágja az áramot. Villany nélkül mondhatnánk megszünik az élet! Mi minden függ tőle és ez van ahol most egy hétre is megszakad... Hihetetlen, micsoda rossz hír. Szerencsések vagyunk, hogy nem itt történt, nem velünk és hogy jó messze van Amerika, a statisztikai ködökön túl. Csak számok és adatok melyeket ha soha nem járt arra az ember igyekszik kicsire gyűrni a tudatában, a számon-nem-tartott helyek fiókjában.
De mi van Kate-el? Vajon hol vészelte át a vihart és hogy van most? Kate számomra Washington fogalmához csatoltan jelentkezik bármikor erről essen szó, ez a nagyon kedves hatvanas hölgy, akit a repülőn ismertem meg mikor Washingtonba szálltunk le. Budapest volt a varázsszó. Az ő édesapja is magyar volt, gyerekként még ő is járt erre és ezt mind felidázhette velem!  Rávette a férjét, hogy vigyenek el a szállodáig, ami kissé a világ végén volt és nem is tudja mennyire kisegített ezzel abban a nagyon fáradt és kimerült állapotban.
Hát ő Kate, a Washington-i ismerősöm, aki most közel hozza és személyessé teszi ezt a keleti parton tomboló vihart.

Narita Express

A kérdés, hogy jegy-vel vagy jegy nélkül néha nem kérdés hanem helyzet. Van úgy, hogy a legjobb indulat mellett is olyan kutyaszorítóba kerül az ember amiből a jegy nélkül lehet az egyetlen megoldás.
Mert hogy is jutott volna eszembe blattolni a vonaton -- Tokyoban? A régi Romániában ez sport volt, kaland, jó buli, nemzeti társasjáték, de Japánban! Ahol a legtörvénytisztelőbb és legfegyelmezettebb népek élnek a Földön? Még elméletben sem merül fel ilyesmi.

Este 1/2 8-kor indult az utolsó repülő Tokyo Narita repteréről Kanazawába és nekem erre volt jegyem. Ha erre van jegyem ezt fogom elérni, ez nem kérdés de még hátra volt egy hosszú vonatút a város belsejéből a reptérre.
Nehéz leírni a létezés oly fokú töménységét ami egy 25-30 milliós városi szövetet jellemez. Azt a sűrüséget metróvonalakban, járdákban, mozgólépcsőkben, emeletekben, felüljárókban, rendőrökben, autókban, utasokban csak megtapasztalni lehet igazán, elmondani nem. A kivülállót is pillanatok alatt felaprítja a város, és eggyé morzsolja a hangtalan tömeggel. Sietős százak, ezrek között keres, kapkod az ember aki a saját hazájában ha kitekint a dombtetőről, messze erdőket lát és csak a saját hangját hallja ahogy belerikkant a távolba - de itt! A jó irányt is nehéz megtalálni a sokaságban és csak a befelefordulás jelent menekvést, teret, levegőt. Dehát nincs ilyesmire idő, főleg mikor a nyolc-tíz vonalat egybefoglaló metrómegállóban keresem a megfelelő vágányt. A kandzsi betük mellett szerencsére ott a latin betüs felirat és a kezemben levő térképen próbálom beazonosítani hogy merre is járok. Egy átszállás rendben; még egy rendben és még egy kell arra a vonatra, ami végre a Naritára megy. Simán egy óra vonatozás lesz, csak már tudnám hol kell jegyet venni!

Megvan a peron, megvan az irány is és a jegyiroda?!! Egy bódé előtt emberek állnak sorba de a bódé zárva. Irja rajta hogy Narita Express, ez lesz az és be is mondják a következő vonatot, talán nem az Express? Arra még várni kell vagy negyven percet - de ennek a vonatnak is Narita Airport a végállomása. Ha most felszállok addig is haladok mert menni, menni, sűrget az idő és a türelmetlenség, hogy már ott legyek, de legalább haladjak. A vonat közeledik, a jegyiroda zárva, a hátamon futkos a hideg, hogy nincs jegyem és mégis győz a pánik, a riadalom és hogy engem valahol várnak. Beszállok a vonatba úgy ahogy vagyok: jegy nélkül. Nem ülök le, hátamat a vonat falának támasztom a folyósón és figyelek. Nézem a szemben levő táblát ami a Naritára tartó vonatokat jelöli. Legalább tízféle vonat tízféle színnel jelölve és megértem, hogy a leglassabbra szálltam fel... Hááát, legalább haladok, nyugtatom magam. Lassan és kimérten, időnként megelőz valami más szerelvény. Az állomásokban többet állunk és lassabban indulunk. Legszivesebben megtolnám kicsit miközben az óra málnusa kíméletlenül halad előre. Újabb állomás, újabb állás. Várakozás egy másik szerelvényre, ami itt fog beelőzni minket és jön is, megáll a szemközti peronon és elrobog. Innen minden Naritára megy már, át kellett volna szállnom rá, morfondírozom. Ajjajj, még mindig állunk, miért nem szálltam át? Végülis mindegy hogy melyik vonaton kap el a kalauz, nem igaz? Még mindig állunk de a fülemet megüti a hangos bemondó, azt mondja Narita Express. De hova érkezik? Minden idegszálam élesen figyel, annyira koncentrálok, hogy már varázsláshoz is elég lenne és igen! Szemben a megüresedett vágányra hetykén és csillogva fut be a Narita Express. Nem habozok mikor nekilódulok, hogy vonatot váltsak. A törvényen kivüliek szabadságával ugrom be és a hátam mögött máris csukódik az ajtó, indulunk. Fut a vonat mint a villám és nekem még van kb. 30 percem a gép indulásáig. Még kb. 25 és nemsokára már csak 20 perc... és akkor bemondja, hogy végállomás és lassítani kezd a vonat. Ha eddig nem kaptak el ezután is lesz valahogy, gondolom és hónom alá kapom a táskám. Elsőnek szállok ki a vonatból és számba veszem a sok forgókart ami egy központi bódé mellett sorakozik két oldalt keresztben a peronon. Átugrani túl magas és sokan vannak de egy kar a bódé mellett hiányzik. Ez az. Futás, sebesség, lélekszakadt tempó el a bódé mellett, az őr mellett és nem ránézni, nem megállni! Kiabálnak de nem számít. Inalok vakon előre és egyszercsak elkap egy egyenruhás mókus, egyenesen a karjaiba futok... nem lehet igaz!!
"Passport!! Passport!" Kiáltja és mire tisztul annyira a fejem, hogy megértsem, azt is megértem, hogy a reptéri őr az és megmenekültem. Készséggel mutatja meg merre van a check in pult és bátorítóan mosolyog. Öregem, ha tudnád, hogy egy "blattossal" van dolgod! No, de Isten áldjon, rohanok tovább és kerek 15 percel a gép idulása előtt lecsaptam az útlevelem a pultra: itt vagyok. Még működött az utasfelvétel és én utolsónak szálltam fel a gépre.
Kanazawába már menetrendszerüen érkeztem, mintha semmi nem történt volna...

Kis herceg

A videon nem egy repülő látható, inkább egy jelkép: ilyen gépen repült Antoin de Saint-Exupéry, "A kis herceg" írója. Ilyen gépen indult el arra az útra is, amiről már soha nem tért vissza.

Franciaországban, Ferté Alais-ban tartott repülős bemutatón készült ez a video erről a nagyszerű gépről. Leszálláskor a bemondó csendet kért a közönségtől és azt, hogy képzeljék el mintha Saint-Exupéry érkezne vissza közénk.

Visszajáró

Mi van akkor, ha az üzletben nem adnak vissza 1 forintot? Vállrándítás. Végülis semmi.
- ha nem adnak vissza 1 lejt? Hát ilyenek ezek. De legyen boldog, még ha az egy kicsivel több is mint a forint.
- ha nem adnak vissza egy eurót? Hohó! Ez már azért sok.
- ha nem adnak vissza egy sváci frankot?
- .....

Mi? Hogyhogy sváci frankot? Svácban nem adnak vissza egy svájci frankot az üzletben?! Az lehetetlen! A svájciak nem olyanok.
....  nem a csodát.

Malacuk van?

A MALEV-el ellentétben az EasyJet virágzik. Persze mindent megragadnak, hogy növeljék a bevételeket: legújabban kaparós sorsjegyet is árulnak a feldélzeten.
Nagy reményeket fűzhetnek hozzá, mert kétszer is bemondták mielőtt a kocsit végigtolták a soron, hogy akár 10 000 angol fontot is lehet nyerni. Sőt, magyarul is lejátszották! és ez volt az egyetlen magyar szó a hangosbemondóban. Miért kinlódni a biztonsági bábszinházzal még magyarul is! Azt neki, kaparós sorsjegyet :)

Csőd

Ma reggel leállt a MALÉV.
Izgalmas lesz hogyan tudnak átnavigálni egy új cégbe ha igaz és újraindítani az egészet. A szomszédom által én is érintett vagyok a dologban mert ő egy lelkes MALÉV pilóta - volt.
Mint utast szerencsére nem érint a dolog, nincs semmiféle MALÉV jegyem az elkövetkezendőkre. Ez jó! Mert mi történne vele? Eldobhatnám a sunyiba és vehetnék helyette egy másikat máshol, ha mindenképpen utazni akarok. Ez az utasok sorsa. A MALÉV maradék pénze csak arra elég, hogy a kintrekedt utasokat hazaszállítsák még vagy két napig.

Tapasztalatból beszélek, már belefutottam hasonló csődbe. A jegyem úgy ahogy volt elveszett és hiába minden uniós szabályzat, nem kaptam vissza semmit. A légitársaság - egy svéd fapados - csak azt vállalta, hogy az ő járatán Budapestre érkezett svédeket hazaviszi a csődbejelentés után három napig. Slussz. A budapesti lakós érezze magát szerencsésnek és üljön otthon.

Emlékszem, melózni készültem Stokholmba. Indulás vasárnap, hétfő-kedd meló és szerda vissza. Ilyenkor mindig jó előre beszerzi az ember a jegyeket és sakkozik, hogy milyen járat, mennyi pénzért, stb. A legjobb variáció ez a svéd fapados volt oda és vissza MALÉV, ilyen jegyek lapultak a zsebemben mikor idulás előtti péntek este felhívtam a stokholmi barátnőmet, hogy találkozzunk vasárnap. És ezzel micsoda szerencsém volt! Mert ő véletlenül hallott már a csőtbejelentésről és figyelmeztetett. Igy, ilyen közvetlenül és egyszerüen jutott tudomásomra, hogy a zsebemben a repjegy semmit sem ér...
Rögtön nyomás a weblap, ahol a jegyet vettem. A weblap a legrugalmsabb dolog a világon: már ott díszelgett rajta egy nagy "SORRY" és tudatják, hogy egy norvég fapados még szombaton és vasárnap hazaviszi a Budapesten rekedt utasokat. És aki nem svéd annak duplán sorry. Elkezdtem kétségbeesetten telefonálni a budapesti reptérre, de senki nem tudott semmit. A reptéri információ csak igazolta a járatcsérét de hogy hogyan tovább? Azt teljesen rám bízták.
A gyomrom összeszorult, a véremben megtízszereződött az adrenalin. Kutattam a megoldást a végkifejletet. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy stokholmi irodában dolgozom hétfőn és kedden, bármilyen más variáció elképzelhetetlennek tűnt. Még ezzel a nagy akadállyal az orrom előtt is, ezzel az ezernél több kilóméteres "árokkal" magam előtt amit át kell hidalni, lépni, ugrani valahogy. Valahogy, mert repülő nincs.  Talán egy parázson tartott paripa vagy egy hétmérföldes csizma...
De vissza a földre. Vissza a reptéri menetrendhez és gyorsan megnézni melyik légitársaság viszi haza az ittrekedt svédeket? Íme egy teljesen új név: Norwegian. Irány a weblap, hátha lehet jegyet venni a maradék helyre.... de a weblap csak norvégül tud! Micsoda pech. Egy újabb fapadosba botlottam, egy "újszülöttbe" amelyik még nem "tanult meg" angolul. Talán a svéd barátnőm tud segíteni... és tudott: egy órás telefonos szeansz után megszületett a megoldás. Mindketten beültünk a kompjúter elé, a Norwegian weblapjával az orrunk előtt. Ő Stokholmból fordította a szöveget és diktálta mit csináljak én itt Budapesten. Mint az anfabétáknak: látod azt a piros téglalapot benne írja Sok? Az 'o' betű át van húzva? Oda klikkelj! Én Budapesten klikkeltem és szófogadóan x-eltem ahova kellett. És végül a nyomtatóból kizörgött a végeredmény: egy vadonatúj repjegy. Húhh! Nagy fegyvertény volt.

A visszautam MALÉV járaton MALÉV jegy volt. Akkor szerencsémre, de most! Most nem örülnék neki annyira.
Sajnos...