Hazátlanok

 

A kurdokkal először 1981-ben találkoztam Bécsben. Addig a hírüket sem hallottam, ezért érthetetlen volt számomra az a név, amit skandált a tüntető tömeg: "Kurdisztán! Kurdisztán!" Ilyen országot nem ismertem és azóta sem ismerek, mert ilyen ország nincs. Azóta sincs és azelőtt sem volt. A kurdok négy különböző országban élnek szétszorva, inkább törzsi közösségekben, néha még mindig nomád módon sátrakban, juhnyájjal a sátrak körül. Most is láttunk ilyeneket Anatóliában. Az élet számukra nagyon lassan változik. A modernizáció sokszor a fehér műanyagzsákban merül ki, amivel a sátrakat borítják, hogy vízhatlanok legyenek. Mondhatjuk, hogy szegények. Igen, ez mindenhol látszott. Diyarbakir városában például a személyautók harminc-negyven évesek, új autó talán csak a mienk volt, amit az isztambuli reptéren béreltünk. 

Igazi felfedezés volt most személyesen is találkozni velük. Széparcú népek, egyenes tekintetűek, van bennük valami nyíltság és figyelem, ami csak a hányadtatott sorsú emberekből árad. Értik, mit jelent kiállni makukért, tudják, hogy következményekkel jár, és megteszik.  Ezt látni a szemekben és a házakon. A belvárosban a kiürült, romos házak is erről árulkodnak. Itt csaták zajlottak nem is olyan rég, mert a törökországi kurd közösség azt szeretné, amit nem adnak meg neki: az önrendelkezést. 

Ez látszik a szemekben, de a szemek mégis mosolyognak és énekelnek, táncolnak. 

 

Kurdok között ritkán látni elfátyolozott nőket. Itt egyenjogúság van. Lányok kibontott hajjal, kíséret nélkül járnak, beülhetnek a kávézóba és élvezhetik a zenét. 

Vagy maguk is zenélnek. Ehhez viszont messzebbre kell visszalépni az időben, hogy értsük, milyen zene is ez. Valójában csak ének, nincs hangszeres kíséret. Énekes elbeszélés. Történetmesélés énekben. Mint egykor a bárdok, a dalnokok, akik faluról falura jártak, és ők voltak az egyedüli hírvivők messzi eseményekről, hőstettekről, szerelmekről, amit a falusiak este a tűz körül meghallgathattak. Akkoriban nem volt internet, újság, se telefon. Csak a dalnok: a dengbej, ahogy kurd nyelven hívják őket. És a történetmesélésnek ez az ősi formája ma is fennmaradt. Mindenik dengbej kialakítja a saját stílusát, ő formálja versbe a történeteit, majd összegyülnek és előadják őket az érdeklődőknek. 

Diyarbakirban van a dengbejek háza. 

A történetek saját sorsukról szólnak, és nemcsak a régi dolgokról. Ugyanúgy éneklik meg a közelmúlt eseményeit. 

Az ing alatt, titokban kurd zászlót mintáz a gyöngy. 

Shahmaran, a kígyókirálynő

 Történt egyszer, réges-régen. Olyan régen, hogy ködbe vesztek a pontos részletek; mindenki másként emlékszik rájuk. Nem is fontosak, hiszen csak félre vinnék a figyelmet, elterelnék az elmét arról, ami igazán lényeges. A fölöslegtől megtisztítva, a népi emlékezet úgy őrzi ma ezt a történetet mint egy kincset, mint egy példázatot arról, hogy a szerelembe bele lehet halni. 

A kezdet mindig nagyon hétköznapi: fiatal fiúk mézet keresnek és találnak egy kút fenekén. Egyikük, talán Tahmaszp vagy Camsap? Ki így emlékszik, ki úgy. Legyen Camsap az egyszerűség kedvéért ez az életvidám, kiváncsi fiatalember, aki vállalta, hogy leereszkedik a kiszáradt kút aljára és megdézsmálja a méhkaptárat.  A társai a kút szájánál állva húzták fel a zsákmányt, és mikor az utolsó rakomány is megérkezett, elszeleltek. Sorsára hagyták Camsapot, talán a zsákmány rá eső részét akarták elcsaklizni? Vagy valamin összevesztek? Íme, még egy részlet, amit sokféleképpen mesélnek, de a vége mindig ugyanaz: a cserbenhagyás. A bajtársiasság hiánya, az elfordulás, a magára hagyás. 

Camsap sikertelenül próbált kimászni a kútból. Jószántából ereszkedett le, de segítség nélkül nem tudott kijutni. Így érte az éjszaka, mikor mintha fényt látott volna a kút fenekén a kövek között. Elkezte szétdobálni a köveket és egyszerre csodálatos világba érkezett, a kígyókirálynő országába. A királynő, akinek a negyven lába is kígyófejben végződött, kedvesen fogatta és egymásba szerettek. Kimondhatatlan boldog idők következtek számukra, de Camsapot egyszercsak elfogta a honvágy. Visszakívánkozott a földi világába. Shahmaran, a kígyókirálynő, megértette és elengedte. Egy kérése volt, hogy ne szóljon senkinek az ő létezéséről. 

Történt ezután, hogy a szultán megbetegedett. Az orvosok csak egy módot láttak a gyógyulásra: ha eszik Shahmaran májából. Dehát hol találják a kígyókirálynőt? Senki nem tudta, csak Camsap, aki megszegve a fogadalmát mégis eldicsekedett a történetével. Így előszedték, és a nagyvezír irányításával felderítő akció indult. 

Shahmaran védtelen maradt. Mikor rátaláltak, Camsap iránti szerelméből elfogadta az áldozatot, de előbb figyelmeztette a jelenlévőket: aki a májából eszik, az meggyógyul; aki a fejéből az meghal, és aki a farkából eszik, az lesz a világ ura. A nagyvezír kötelezte Camsapot, hogy egyen a fejből, míg ő mohón vetette magát a farokra, mert magának akarta a hatalmat. A dolog rosszul sült el, a nagyvezír meghalt. 

Shahmaran előre látta a vezír kapzsiságát és akarattal vezette félre. Így védte meg halálában is szerelmét azzal, hogy a halált hozó farokrészről a fordítottját állította. A sah megkapta a májat és meggyógyult.  Camsap pedig, aki a fejből evett, ő lett a világ ura. 

Mardin-ban láttuk a legtöbb Shahmaran ábrázolást. Nagy szomorú szemeivel nézett ránk a kirakatokból, a falfestményekről, a kávézók faláról. Shahmaran-festő műhelyek vannak, ahol a mesterek számtalan színkombinációban és kivitelben készítik a kígyókirálynő portréját, mindig kicsit másképpen. A történet viszont mindig ugyanaz: a kígyó hűsége és az ember álnoksága. Vagy az igaz szerelem áldozata. 

Én is vettem egy Shahmaran képet, és most velem szemben az íróasztal fölött figyeli, hogyan írom meg a történetét.