Harmickét éve álltam - talán pont itt - és bámultam Mont Saint Michel fantasztikus sziluettjét.
Nekem közben elszelet harminckét évem... Hosszú idő és számtalan tapasztalás, megélés, érzelem, tanulság gyűlt össze ezalatt. Előre vitt, vagy hátra? Talán sehova, mert én most ugyanott állok mint harminckét évvel ezelőtt. Állok és nézem a sziluettet. A látvány elbűvől és ma is ugyanúgy bele tudok feledkezni mint rég.
Azt gondolom, hogy a szépség az élet igazi lényege. Ha megérint, a mindennapi dolgok, gondok hirtelen semmivé lesznek, és megszűnik minden időbeni viszonyítás, hogy mondjuk valami akkor történt amikor ez vagy az, mert az "ez vagy az"-ról is teljesen megfeledkezünk. A szépségben időtlenség van. Íme, itt állok és mintha az akkori énem lennék, vagy mintha ő lenne a mostani önmagam! Az idő összefolyt, a rétegei egymásra tevődtek, megszüntek. Mert a szépség érintése feloldja az időt és átröpít az időn túlra, az időtlenségbe. Hatalmas kiváltság ha az időbe zárt embert ez megérinti. Csak egy pillanat és mily röpke, mily illékony! Hálás voltam, hogy újra részese lehettem.
Viszont végigjártuk a kolostor termeit. Csodálatos építészettörténeti lecke ahogy a korok egymásra épülnek. Lent a román kor nehézkes szerkezete áll. Vaskos oszlopok, szűk ablaknyílások és félhomály, ez Mont Saint Michel legrégebbi része. Erre épülnek a következő korok, a gótika, a reneszánsz egyre könnyedebb, szofisztikáltabb formavilága. Legfelül áll a templom és az élesen felfele nyúló torony, Szent Mihály aranyozott szobrával.
Itt találkoztunk a zarándokokkal. A templom csordultig telt emberrel és lassan elkezdődött a szentmise. Mont Saint Michel él, hogy így mondjam, ma is.
