Filozófia

A reptér talán alkalmas is lenne erre, mert a várakozás, a kényszerpihenő ráviheti az embert némi elmélkedésre. Egyszer már láttam ilyet a londoni reptéren: folyósok hosszú fala hírdette, hogy az eltérő nézőpont nem más, mint egy nézet egy olyan pontból, ahol nem te állsz. A képek és a felíratok szépen illustrálták ezt a tételt. Most a budapesti reptéren találtam hasonlót: ha tűkörbe nézel, kit látsz? Milyen viszonyban vagy vele? A felírat arra sarkall, hogy gondolkozz el ezen :)

Helyzet

 - Hol laksz fiam? 

- Csömörön. 

- Ajjaj... és ott hol? 

- A Kacérgiliszta utcában. 

- Ne tetézd! 

Csend

 

"Minél jobban ritkulnak a szavak, 

annál jobban sűrüsödik az igazság; 

s a végső lényeg a hallgatás táján van, 

csak abba fér bele."

                                                                                                /Ottlik Géza/

Az olasz Campo Malduli, vagy Malduli mezeje lett a néma szerzetesek első otthona. Innen a név is: kamalduliak. A pápa 1027-ben engedélyezte, hogy életüket a lelki tökéletesedésnek szenteljék, szemlélődjenek, elmélkedjenek. 

Úgy éltek, mint a remeték: egymástól elszigetelve, külön házacskákban. Apró közösségeiknek szigorú rendje volt az imádkozásban, áhitatban és a munkában is, hiszen mindenik házban zajlott valamilyen tevékenység: gyógynövénytermesztés, másolás, írás. Némasági fogadalmukat évente egyszer törhették meg pár napig. Ilyenkor összegyűltek a közösségi házban és hogy valóban beszéltek-e? Ki tudja. 

„Mielőtt megszólalnál, gondold végig, hogy amit mondanál, szebb-e, mint a csend, amit meg akarsz törni.”   /JCF Hölderlin/

Az ember öröktőltől fogva igyekszik felismerni a végső igazságot. Hol keresse? Érzi, hogy valahol, a folyton változó anyagvilágon túl lehet, amit az anyag csak elfed, elrejt, és minél zaklatottabb az ember, annál kevésbé fog rátalálni. Érzi, hogy kell ehhez valami belső béke, derű, valami, ami belül, a szívben van és nem kívül. Valami, amit az ész sem tud felfogni, az érzelem sem tud átérezni mert ezeken is túl van, a lélek mélységes forrásában. Ezt sejtjük mindannyian, noha megfeledkezünk róla, vagy meg akarunk feledkezni róla, hiszen olyan sokfélék vagyunk. Mindig voltak közülünk olyanok, akik felvállalták ezt keresést és nekiszentelték az életüket. De tudja-e valaki a pontos utat, a módszert, a hogyant? Hát ez az, amiről sejtésünk sincs, csak próbálkozásaink vannak. Törekvések, akarások, igyekezetek. 

Így járják a saját útjukat a néma szerzetesek is, és bíznak. Bizalom, hit nélkül sosincs eredmény és talán pont ez az "út" maga! Bármilyen formát öltsön is az élet, ha van bizalom és hit, megszünnek a nehézségek, könnyüvé válnak a próbatételek és az ember szívét beragyogja a tiszta fény. 

Magyarországon Majkon éltek kamalduliak 1770 és 1782 között. 

A lényeg a pénz!

 

A lényeg a pénz! 

Aztán hogy milyen pénz? Végülis kit érdekel ha fedezi a szolgáltatás árát? 

Szóval, indulok a Liszt Ferenc reptérre, megyek anyámhoz Marosvásárhelyre. Taxit kellett hívnom mert úgy alakult, hogy nem tudott kivinni az Emberem. Előtte viszont, gondosan ahogy szokta, kiosztotta az "apanázst": bőséggel mért az otthon megmaradt lejből és berakta az utazó pénztárcámba. Én mellé raktam forintból egy tízezrest és már indultam is! Kicsit késésben voltam. 

Érkezéskor a sofőr félig hátrafordulva bemonta az árat: 11 500 Ft. Kapom a pénztárcámat, már szinte kimondtam, hogy akkor bankkártya,  amikor! Nyílik a tárcám és leesik a tantusz, hogy kártya nincs! A másik pénztárcában maradt. Még időm sem volt megijedni, úgy mondtam fel a leckét: 

- Sajnos csak tízezer forint van nállam és lejben ugye nem lehet fizetni?!

Ekkor jött a meglepő csavar, a válasz: - DE LEHET! csak nem tudom mennyi lej ez az összeg... 

Ebben már jó voltam: 140 lej! És adtam 200-at. Még vissza is kaptam 57 lejt! És mellé a számlát már Ft-ban, természetesen.

Olyan pillanatok alatt zajlott le az egész, hogy csak utólag tudtam elcsodálkozni. Kikászálódtam az autóból és jó utat kívántunk egymásnak: a sofőröm nyáron készül hazamenni Sepsiszentgyörgyre. 

Csergezán Pál kilátó, Nagy-Kopasz hegy

 Azt mondják, jön a havazás és tél lesz ismét. Vajon szikrázó és napsütéses? Olyan, mint mikor a Nagy-Kopasz hegyen jártunk pár héttel ezelőtt? 

Galyatető, a decemberi erdő

 Ezen a túrán a meghatározó élmény nem a szag volt, mint Drégely váránál, hanem a hang: az ágak ropogása, a zuhanó hó nehéz surrogása és a tompa puffanás. A zuzmara teljesen maga alá gyűrte az erdőt, vastagon ült az gallyakon. A fák megroskadtak a súlytól, az ágak mélyre hajoltak. Aztán ha már elviselketetlen lett a teher, hangosan roppantak egy párszor és lezuhantak. 

A tejfehér ködben csak sziluetteket láttunk, de hallottuk a hangokat. Fülelve mentünk, hol itt, hol ott hallottuk, hogy fealdta az ág, zuhan a súly. Számtalan "áldozat"hevert a lábunk előtt, kicsi és nagy, gyakran torlaszolták el az ösvényt. A tél keményen szaggadta az erdőt. 

Drégely vára

Vasárnap kirándulni voltunk a Drégely váránál. Gyönyörű idő volt, és az erdő nagyon szép. A levelek mind lehullottak már, rozsdavörös takaróvá olvadva fedték be a földet. A lecsupaszodott ágak között messze elláttunk az erdei tájban, sehol egy mozgás. Mintha minden elhalt volna a téli készülődésben, csend volt és mozdulatlanság. Csak a mi lépteink vertek némi zajt, azt is képzeltük, hogy egyedül vagyunk ebben a puszta erdőben. 

Libasorban haladtunk, én mentem elől. Ezért elsőnek éreztem meg a meleg állattest kipárolgását, a nedves bunda illatát, a nyomot, amit egy állat hagyhatott itt, mikor kereztezte az utunkat. Kicsivel előttünk járhatott itt, de már elillant. A szemünk nem látott semmit, a fülünk sem hallott zajt, csak az orr jelzett félreérthetetlenül és egyértelmüen: itt járt, nem is olyan rég. Milyen állat lehetett, talán őz? Talán vaddisznó...? Ki tudja. Itt járt és mi hirtelen figyelni kezdtünk. Az erdő él, lényeivel együtt végzi a dolgát. és most megszólított. Az ő szavai ezek: a szag, az illat, a szín, a csend. Sose hidd, hogy egyedül vagy, csak figyelned kell. 

Drégely várából gyönyörű kilátás nyílik a környékre, innen tényleg jól lehetett látni a közelgő ellenséget. A bátor vitézek emlékére álljon itt Arany János költeménye: 

Robotosdi

Munkaerő hiány van, hiába na! Valahonnan pótolni kell a kiszolgálókat, recepciósokat, konyhásokat és ki tudja még kiket. Az ember csak vakarja a fejét és közben a megoldás már ott is van a szomszéd kávéházban: robot felszolgáló, robot recepciós. A cím: Budapest, Práter utca 6.



A nevüket nem tudom, de talán lényegtelen. Bájos mosoly mindenre a válasz.



A rendelést a csíkon végig "osonva" szolgálják fel, és talán a kévét sem lötyögtetik ki.

És persze a recepciós. Kicsit buta szegény mert csak néz a nagy villogó szemeivel és ismétli: Nem értem, nem értem!

Emlékeső

A Kóvádisz mottóját egy Marquez idézet adta:

Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik 
és ahogy visszaemlékszik rá, mikor el akarja mesélni.

Most találtam egy japán képzőmvésznőt névszerint Chiharu Shiota-t, aki ezt az idézetet térben is leképezte. Az installáció cme: Emlékeső.

Az installáció több mint húszezer kulcsot tartalmaz és ezeket köti össze. Vicces, hogy ezek mind magyar kulcsok amiket idevaló emberek gyüjtöttek egy felhivás alapján, ebből épült a kiálltás. Új kulcs egy sincs közöttük, mind régiek. Mind egy-egy emlék, egy-egy  személy életének "nyitja".

Chiharu Shiota ezt mondja a kulcsokról:
"A kulcsok nagyon különbözőek lehetnek, de egy tulajdonság alapvetően összeköti őket. Szerintem általában úgy néznek ki, mint egy emberalak, és általános jellemzőjük, hogy egy nagyobb fejhez egy pici test társul. Ez az emberi forma szinte mindig egyformán érvényesül.
Ezekkel a kulcsokkal különböző életek különböző emlékei gyűlnek össze, hiszen ez a rengeteg kulcs rengeteg különböző emberé volt."

Egy emlék soha nem csak egy emberé. Ha eszembe jut egy kirándulás, azok az emberek is eszembe jutnak akikkel együtt voltam. A közös élményről ők is őriznek emlékekeket és ezek ugyanúgy visszacsatlakoznak hozzám. Az én "kulcsom" és az ő "kulcsaik" össze vannak füzve és ez mind együtt, a rengeteg kulcs, a rengeteg kapcsolat és fonál adja ki azt a hálót aminek mi is részei vagyunk. A rengeteg magyarországi kulcs még hihetőbbé teszi ezt az összekötöttséget hiszen a kulcsok sok egymást ismerő ember gyüjtöttéséből származik. Tehát a kulcsokat összkötő vörös fonál valós kapcsolatokat képvisel.

És miért vörös a fonál szine? Chiharu Shiota ezt mondja:
"A vörös szín a testben áramló vér színe is. Ígya kulcsokat is egyfajta véráram köti össze. Ráadásul Japánban azt tartják, hogy már akkor, amikor egy kisbaba megszületik, összeköti őt a jövendőbeli férjével vagy feleségével egy láthatatlan, nem tapintható, nem anyagi vörös szál, egy vörös vonal.Valamint a vörös, illetve a piros szín a sors, a végzet színe is."

Szentendre, Ferency galéria, Chiaru Shiota: Emlékeső

Szépen kértek, nem blicceltem

Az elmúlt hetekben vonatoztam és erről eszembe jutott ez a felkérés:

Teljesen rendjén van és nekem volt is jegyem. Mert ahogy az öregek mondják hogyaszongya': a szép szó ér a legtöbbet!

Hamvas Béla

Ha azt kérded ki volt ő, nézd meg a nevéről elnevezett sétányt. Egy bölcs volt, akár a sétány két oldalán sorakozó platánok. Tudása a legősibb hagyományokból táplálkozott, akárcsak a fagyökerek. Írásaiban innen, az idők mélységéből merített, innen emelkedett, nyújtózott a legmagasabbra a fény, az isteni üdv fele. Ezt a bölcsességet hírdette könyveiben, kínálta körbe a kába embernek szellemi táplálékul. 

Valójában nem hírdette és életében is kevés könyve jelent meg. A kor, amelyben élt kemény feltételeket szabott számára. Ő mégis elvégezte a rá szabott munkát és fiókban őrizte az írásait. Háboruban vagy munkásbarakban "állt" akárcsak a platánsor, az idők szeleiben. 

A platánok hatalmas koronái összeborulnak fent a magasban, így óvják az erre járót. Védik és közben észrevétlenül irányítják a szívben nyíló éberség felé. Előre és fel a magasba. Bármely más irány értelmetlen. 

A sétányon nagy a csend. Kevesek járnak erre, ahogy Hamvas munkáit is kevesek olvassák. Aki viszont erre vetődik érintetté válik. Megérinti a csend, a mélységből kiáradó bölcsesség és megébred benne a vágy a magasztos fele.  Mint aki templomban jár és úgy érzi hazaérkezett. 

Mindenki zongorája

Ki emlékszik még a reptéri piros zongorára? Gyorsan terjed a szokás, talán ez volt az "az-egy-bolond-százat-csinál" első példánya.
Tegnap este Budapesten találkoztunk egy hasonló zongorával. Közel az Astoriához az árkádok alatt állt az esőtől védve és gondosan körbekerítve. Ezt fehérre festették, és hogy a színnek volt-e köze az utcaképhez? Talány. Nem volt egy Steinway de magányos sem volt! És ez nagyon fontos szempont az ő esetében.

Szeged

18:15-kor érkeztem a szegedi állomásra, Istenem, milyen rég jöttem ide vonattal! A gyönyörüen felújított állomás előtt várt rám egy pompás villamos: mint a mesében. Minden porcikájában csillogott-villogott. Felszálltam. Vagyis nem, inkább beszálltam. Vagyis simán besétáltam mert a padló és a járda teljesen egy síkban volt.  Bent tisztaság, fényesség és képernyők. Közérdekű tájékoztatás ment amire én, sajnos, jól felfogott magánérdekből nem figyelhettem oda. Ugyanis nem vettem jegyet, de ez most mellékes. 

Ott szálltam le ahol annyi évvel ezelőtt egy hamburgeres állt. Kivételes alkalmakkor jártunk oda, akárcsak egy luxusétterembe, mert a ’90-es évek elején ez számunkra maga volt a csoda.
Befordultam a Kárász utca fele. Végigmentem a kivilágított kávéházak, kirakatok előtt és megállapítottam, hogy Szeged milyen szép rendben van. Nini, a Virág cukrázda! Nem tudom, hogy ülltem-e a teraszán azalatt a három év alatt amíg Szegeden laktunk. 
Már teljesen sötét lett mire a Széchenyi térre értem. Erre jártam munkába, a városházára több mint egy évig... Milyen szépen fel van újítva!  És a mozi! Itt minden a régi. Ugyanaz a plakáttartó, vajon most mennyi egy jegy? Mert ha nagy ritkán moziba jártunk, a két jegy ára majdnem annyi volt mint az egy napi költőpénzünk. Ha tudnám a jegy árát, megmondhatnám mennyit inflálódott azóta a világ.

És végül a szinház. Akkortájt nyílt Szeged új kaszinója az út másik oldalán és mi oda jártunk pénzt "keresni". Vicc nélkül, mert ha a beugró zsetont ügyesen játszotta meg az ember, akkor megduplázta és máris gazdagabb lett tíz német márkával. Erre 95%-os esély volt, a további játékot viszont senki nem garantálta… De minket ilyen kísértések nem környékeztek, az emberem volt erre a biztosíték.

Amíg Szegeden éltünk, a szinház volt a második otthon. Azért mert koncert volt, mert próba volt, vagy operaelőadás volt, vagy csak simán gyakorolni járt be az ember… Én pedig az ingyenjeggyel csücsülő közönség voltam, a kibic, a pótkerék...

Most viszont a nevemre szóló különmeghívó várt a pénztárnál: földszint, 4-es páholy. Innen nézhettem, ahogy az emberem, mint az est egyik szólistálya szimpadra lép. Néztem a szinhézat, a közönséget és néztem magunkat. Jó volt ott lenni, ott ülni. Mintha nem is telt volna el az a több mint húsz év, vagy jobban mondva nem telt el hiába az a több mint húsz év.

Pocsaj

Pocsajt csak akkor találjuk meg a térképen, ha rövidítést keresünk Debrecen és Nagyvárad között toronyiránt. Van itt egy kicsi girnyász vonalkával jelölt út ami elég egyenesen vág át Biharkeresztesnek és ennek a jelzés, szám és szín nélküli útszakasznak a középtáján található Pocsaj.

Pocsaj története messze visszanyúlik a történelem ködébe. Sokmindenki járt erre jó és rossz ember egyránt és bizonyos események máig itt hagyták a nyomukat. Egyértelmű például, hogy a török dúlást mára sem sikerült kiheverni a településnek. Mint valami memento, áll itt-ott elszórva egy-egy ház, régiek és nagyon régiek. Van olyan, amelyik pont összedőlni készül és látszólag ezt senki sem bánja. Hagyják, hadd teljesedjen be a sorsa, akár a temetőben dűlöngélő fejfáknak. Azokat sem bántja senki. Ott is mentire hagyják a dolgokat és hogy tényleg hagyják, mutatja sírokat benövő minőségi gaz. És a gaz nem hazudik, mert akkor nő igazán, ha oda sem néznek. Ezért a helyiek szemérmesen elfordulnak tőle bárhol találkozzanak vele: az út mellett, az árokban, a  ház előtt vagy a ház körül. Így éldegélnek a pocsajiak csenben és egykedvüen. Ballagnak az útmentén, nézik a ritkás forgalmat és kívülről tudják melyik az odavaló autó.

Így történhetett augusztus 21-én is, ezen az álmos munkaszüneti napon. Mondjuk, hogy úgy dél fele két pocsaji állampolgár biciglizgetett az úton. Váratlanul elsepert mellettük két nagy busz tele emberrel: hát ezek is csak átutazók! Gondolhatták és unottan nyomták tovább a pedált a falu egyetlen kiglancolt, szép narancssárgára festett épülete, a kocsma fele.

Jó tiz percbe tellet mire odaértek. Hát mit látnak! A buszok üresen állnak a kocsma előtt és bent ismeretlen emberek állnak, ülnek mindenhol. Nesze neki, foglalt a törzshely is, ráadásul a kocsmáros kipirulva ingatja a fejét, hogy elfogyott a sör! Tíz percet késtek. Ennyi kellett ezeknek a “pestieknek”, hogy felszipkázzák a kocsma teljes tartalékát.

A kocsmáros keze megállás nélkül járt tovább, mérte a pálinkát. Ezek a “kultúr pestiek” meg öntötték magukba a szeszt és látszott, hogy nem fognak elmenni innen egyhamar. Tulajdonképpen elromlott a busz és pont a kocsma előtt rohadt le… és mire a cserealkatrész megjön!! Hajaj! Még talán elfogy a pálinka is, rezzentek össze a pocsajiak. És akkor mi lesz?

A cserealkatrész viszont késett, de a pálinka közben megtette a hatását mert a gyomrok el kezdtek korogni. “Ebédelni akarunk!” hangzott a jelszó, amitől a kocsmáros is elbizonytalanodott. Mit tud ennyi embernek adni? De ennyi vendége az életben nem volt, hát hogy halasztaná el a jófogást! Kattogott az agya mint a cséplőgép aztán fantasztikus ötlete támadt. Kupaktanácsra hívta a helyieket. Azok hazasompolyogtak és hamarosan billegtek vissza a bicikliiken megrakva ételhordókkal, szakajtókkal tele kenyérrel és pálinkával. A kocsmáros mostmár diadalmasan számlázhatta ki az ittrekedt Magyar Rádiózenekar tagjainak az ebédet: rántotthúst rizzsel. Nyomtatásnak korlátlanul mérte tovább a pálinkát.

Mire megérkezett a cserealkatrész jól be is esteledett. Ennyi idő alatt a zenekar pedig átesett egy teljes cikluson: ivott, jól berugott, evett és kijózanodott. És a végére el is fáradt. Bágyadtan kászálódtak vissza a zenészek a buszokba, jól esett elterpeszkedni az üléseken. A buszok lassan elindultak és mintha soha nem is jártak volna arra, nyomtalanul tüntek el az éjszakában. 

 

Ország image

Ha Svédországban megérkezik az ember a reptérre, az első dolog amivel de főleg akikkel! megismerkedik, azok a svéd hírességek. A falakon hatalmas poszterekről mosolyognak és köszöntik  a hazájukba érkezőt. Mindenkinek ott a neve: színészek, tudósok, sztár szakácsok, énekesek, sportolók és persze a király és a királynő. Ha meggondolom, ez egy kedves gesztus és máris megvannak az első ismerősök.

A múltkor Svédországba utaztam a Norwegian  Airlines-al. A pesti reptéren két gépük is várakozott, Skandináviába most ők az egyik legforgalmasabb járat a Malév felszámolása óta. Nézem a gépeket és mit látok rajtuk? Jobban mondva kiket látok rajtuk? Az egyiken egy jeles folkrolistát, a másikon egy színésznőt. Mindketten norvégogk. Mosolyogva repkednek ide-oda és hírdetik a norvég kultúrát.

Hát így. Arra gondoltam, hogy kiket lehetett volna a Malév gépekre felfesteni? Széchényit? Vagy Liszt Ferencet? Vagy Teller Edét? Gondolom lett volna erre egy bizottság, többnyire kormány szinten akik ezt a fontos kérdést eldöntötték volna és lett volna egy államilag megbízott reklámügynökség aki ezt lebonyolította volna ... Volna.

Kakasos játék

Ha jártál Budapesten a Hősök terén, máris készen állsz erre a játékra.

Álljunk szembe a térrel és nézzünk végig az oszlopcsarnokon ami a teret szegélyezi. Az oszlopok között a magyar történelem nagyjai "állnak": Hunyadi János, Mátyás király, Bocskai István, Bethlen Gábor, Tököly Imre, II. Rákóczy Ferenc, Kossuth Lajos, és így tovább. Mind nemes tartású és délceg. Hosszú palástokban, vagy vértben ábrázolták őket utalva arra a kiemelkedő történelmi korszakra melynek ők voltak a meghatározói. Eszméik a szabadság, nyíltság, bátorság és mi tőlük tanulunk valahányszor végigsétálunk a téren.

A játék igazából most kezdődik. Képzeljük el, hogy valamelyik szobor - mondjuk akármelyik - valahogy megrongálódik, tönkremegy és el kell távolítani. Foghíjas marad az oszlopsor. Csorba lesz.  Nemcsak a hiányzó Hős miatt, hanem szimplán esztétikailag is mert a szemünk itt óhatatlanul megakad és kérdezősködni kezd. Hát valamit ki kell találni!
És most figyeljetek, mert tegyük fel, hogy a városvezetés felkeres egy külföldi művészt és felkéri, hogy alkosson valamit ide. A szobor elkészül, felavatják. Alája a következő felírat kerül:


Hahn / Kakas
Katharina Fritsch
született 1956-ban, Essen-ben, Námetország

Hahn / Kakas a közönséges házi kakast ábrázoló szobor ultramarin kék színben, anyaga üvegszál poliészter gyanta erősítéssel, talapzata rozsdamentes acél.
A szobor 4.72 m magas és körülbelül 800 kg súlyú.

Felavatásának dátuma: 2013 július 5
Budapest főpolgármestere

A feliraton még ott áll a Magyar Művészeti Akadémia szignója. 


Ez aztán a játék! Jó, mi? Hehe...
Ez a szobor viszont nem vicc. Ez a szobor áll, és nem is akárhol, hanem Londonban a Trafalgar téren.
Ha szemben állsz a Trafalgar térrel, valamelyest hasonló teret látsz mint Pesten a Hősök tere. Hasonlóan monumetális, szimetrikus elrendezésű, középen a Nelson oszloppal, Nelson admirális emlékére. A teret épületek szegélyezik, az oszlop mögött egy monumentális támfallal védett talapzaton áll a Nemzeti Galéria klasszicista tömbje. Szépen szerkesztett szökőkutak, lépcsők között szobrok, az angol történelem nagyjairól. A támfalat is két szobor zárja le a két szélén, szimetrikus elrendezésben. Az egyik végén áll IV. György király lovasszobra és a másik végén -na! milyen szobor van a másik végén? A másik végén áll ez a kék kakas. Ha olyan szögben állunk, még a St Martin-in-the-Fields katedrális tornya is látszik, talán onnan lesi a kakas a pontos időt.

IV. György király lovasszobra az egyik végen...

... és a kakas a másik végen.

A Nelson oszlop

Lábjegyzet 12 év elteltével: 

A kakas "elszállt". Helyét elfoglalta egy óriás "tojástartó", ami természetesen üres. Talán lesz egyszer egy nagy kék tyúk is, ki tudja! És akkor eljöhet a "tojástartó" ideje.  

Márciusi sízés

Elindultunk sízni. Márcuisban. 

Februárban, mikor a szállást foglaltuk azon vaciláltunk, hogy hóbiztos helyet találjuk. Igen, tavasszal a latyakos-földes sípálya nem nagy élvezet, úgyogy döntöttünk: Ausztriába megyünk. 

Március 14-én, mikor elindultam Pestről esett az eső. Tatabánya fele ay esőből hó lett és a táj kifehéredett. Vértesszőlős után az autópályán már megállt a hó: 

Rendületlenül havazott és viharos szél keverte a havat. Az úton rengeteg teherautó. Egykettőre elértük az első dugót, símán 1 órát álltunk és araszoltunk felváltva. Bábolnánál a parkolóban próbáltunk érdeklődni a benzinkutastól. Kissé elmerengett, átgondolhatta a sok össze-vissza hírt amit hallott és annyit mondott: nem tudom. Őszinte válasz volt, mi pedig folytattuk az utat. A helyet fokozódott: szél, hó és köd. 

Meglepően felelőtlen társaság a teherautós nép: a jobbról jövő erős szél mint egy vitorlába úgy kapott bele a nagy felületbe és könnyedén dobálta a tonnákat. De ők mégis! Volt amelyik előzött azon az úton amiről már nem is lehetett látni, hogy merre van. 

Negyedóra alatt elértük a másik dugót. Így nézett ki előttünk: 

Így nézett ki mögöttünk: 

Eldöntöttük, hogy visszafordulunk. A legközelebbi lehajtónál sikerült kijutnunk és újra vissza az autópályára, mostmár hazafele. Az addig megtett út 37 km volt, összesen 3 óra kellett hozzá. Visszafele 1 órát mentünk. Mi még a szerencsések közé tartoztunk, mert a szendvicseinket az otthoni konyhaasztalnál ettük meg.  

PS

A híreket nézve, hallgatva, olvasva csak arra tudok gondolni, hogy tényleg szerencsések voltunk. Elkerültük a teljes káoszt, az éjszakázást, a balesetet. Viszot azalatt a 4 óra alatt láttunk: összesen egy hókotrót és két betegszállítót. Pont. Az autopálya.hu weblap elérhetetlen volt, az Utinform nem válaszolt, a különleges tudakozó sem tudott semmi érdemlegeset mondani. Katasztrófavédelem? Rendőrség, aki szolgál és véd? Se hírük, se hanvuk. Bármilyen "szerv" felszívódott, eltünt, jobban mondva meg sem jelent.  Sokáig. Mire észbekaptak és intézkedni kezdtek már olyan káosz alakult ki amit csak nagysokára és rengeteg munkával lehetett kibogozni. Ez a teljes krízisállapot azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az autópálya üzemeltetők mennyire felkészületlenek, mennyire minimálisat költenek magára az autópálya biztonságára. Telefonok vészhelyzet esetén? Autópályarendörség? Hófogó rács egy olyan szakaszon ahol a hóátfúvások rendszeresek? Apróság és mégis életbevágó. Elég volt a pálya túloldalára kerülni és máris láttuk, hogy a kis sövény a két irány között mennyit segít...

A hóvihar és dugó közepén pillanatok alatt dzsungel lett az élet amiben megjelent az erőszakosság és az összefogás egyaránt. Az emberek önszerveződtek szükség szerint, heroikus történetek keringenek arról, hogyan segítettek egymáson.

Péntek koradélután a Belügyminisztérium sms-t küldött az embereknek. Azt tanácsolják, hogy ne hagyják el az autóikat, de ha elfogyott a benzin akkor üljenek át más autóba. Ők mindenkit megvédnek, hehe. Már csak hahótázni lehet ennyi gondoskodáson. Ha 24 órával hamarább küldik és arra kérnek ne induljunk el mert nagyon rosszak az útviszonyok, talán meggondoljuk. Azért az adókat továbbra is befizetjük, nyilván kisebb lelkesedéssel.