Showing posts with label Japán. Show all posts
Showing posts with label Japán. Show all posts

April 21, 2017

Legyezők

Hazajött az Emberem Dél-Koreából egy legyezővel. Ráadásul ő készítette egy kézműves vásáron és nagyon büszke volt rá! Szép, úgyhogy a "megörzendők" közé került, a többi legyező mellé.

Hát vegyük őket számba:



Van köztük japán legyező, külön kis gésával, festett rizspapírból.


A következő Shanghaiból való. A szöveget nem értem csak csodálom a kadzsi szépírást. Ehhez a legyezőhöz külön doboz tartozik. Az ázsiai legyezők általában nehezen nyílnak, hajtogatott papírborításuk nehezen csukható. Figyelni kell a tűrésekre és megigazítani ha kell.



A következő egy spanyol legyező. Torrero!!! A finom festett falécek könnyedén és energikusan zuhannak szét, ha a gazdája így kívánka. Trrram! Még hangot is adnak, nyomatékot a beszédhez. S ha mégjobban felparázslik a vita, egy pillanat alat összecsukhatóak hogy fenyegető fegyverré váljon a legyező  a gesztikuláló kézben.

És most jöjjön a koreai legyező! Ime a kézműves és a stand, ahol a jelentkezők kis segítséggel összerakhatták a maguk legyezőjét.



Miután elkészült, az emberem átsétált vele a következő standhoz, ahol festettek rá. Íme a művész munka közben és a "tanítvánnyal" :







May 18, 2016

Emlékeső



A Kóvádisz mottóját egy Marquez idézet adta:

Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik 
és ahogy visszaemlékszik rá, mikor el akarja mesélni.

Most találtam egy japán képzőmvésznőt névszerint Chiharu Shiota-t, aki ezt az idézetet térben is leképezte. Az installáció cme: Emlékeső.

Az installáció több mint húszezer kulcsot tartalmaz és ezeket köti össze. Vicces, hogy ezek mind magyar kulcsok amiket idevaló emberek gyüjtöttek egy felhivás alapján, ebből épült a kiálltás. Új kulcs egy sincs közöttük, mind régiek. Mind egy-egy emlék, egy-egy  személy életének "nyitja".

Chiharu Shiota ezt mondja a kulcsokról:
"A kulcsok nagyon különbözőek lehetnek, de egy tulajdonság alapvetően összeköti őket. Szerintem általában úgy néznek ki, mint egy emberalak, és általános jellemzőjük, hogy egy nagyobb fejhez egy pici test társul. Ez az emberi forma szinte mindig egyformán érvényesül.
Ezekkel a kulcsokkal különböző életek különböző emlékei gyűlnek össze, hiszen ez a rengeteg kulcs rengeteg különböző emberé volt."


Egy emlék soha nem csak egy emberé. Ha eszembe jut egy kirándulás, azok az emberek is eszembe jutnak akikkel együtt voltam. A közös élményről ők is őriznek emlékekeket és ezek ugyanúgy visszacsatlakoznak hozzám. Az én "kulcsom" és az ő "kulcsaik" össze vannak füzve és ez mind együtt, a rengeteg kulcs, a rengeteg kapcsolat és fonál adja ki azt a hálót aminek mi is részei vagyunk. A rengeteg magyarországi kulcs még hihetőbbé teszi ezt az összekötöttséget hiszen a kulcsok sok egymást ismerő ember gyüjtöttéséből származik. Tehát a kulcsokat összkötő vörös fonál valós kapcsolatokat képvisel.

És miért vörös a fonál szine? Chiharu Shiota ezt mondja:
"A vörös szín a testben áramló vér színe is. Ígya kulcsokat is egyfajta véráram köti össze. Ráadásul Japánban azt tartják, hogy már akkor, amikor egy kisbaba megszületik, összeköti őt a jövendőbeli férjével vagy feleségével egy láthatatlan, nem tapintható, nem anyagi vörös szál, egy vörös vonal.Valamint a vörös, illetve a piros szín a sors, a végzet színe is."

Szentendre, Ferency galéria, Chiaru Shiota: Emlékeső






March 15, 2015

Shuni-e

Tavaszodik.

Narában, a Nigatsu-do pavilonban tegnap járt le Shuni-e ünnep, amivel áldást kérnek a népre és védelmet az elkövetkezendő esztendőre. Akárcsak tavaly, mikor ott jártunk, a szerzetesek most is hatalmas fáklyákat gyújtottak és sötétedés után végiggörgették a pavilon erkélyének a korlátján. A dombon álló pavilont körbeállták az emberek és miközben a hulló parázsszőnyegben gyönyörködtek,  befogadták az áldást. Ezt vitték haza magukkal most is, akár messzi városokba is ahonnan idezarándokoltak.

A Shuni-e fáklyák hatalmasok. Nyolc-tíz méteres bambuszrúd végén zöld fenyőlombból rakott óriási feje van, amit meggyújtanak. A tűlevelekből keletkezett parázs az ami szóródik, hullik alá a pavilon erkélyéről.
A szertartás napokig tart és egy alkalommal húsz fáklyát is elégetnek. A szerzetesek a domb lábától idulnak az égő fáklyával és felérve a pavilon teraszára, jól hozzácsapják a korláthoz. Az ellobbanó fenyőlevelek parázsesőként zuhannak alá, akárcsak egy égő szőnyeg amit ráterítettek a korlátra. Így rázzák és gurítják tovább amíg teljesen le nem ég és érkezik is a következő fáklya. A népek önfeledten bámulják a szertartást és időnként felhördülnek az ámulattól. Csodálat és hála van bennük minden alkalommal: ahogy az idén, vagy a tavaly, vagy száz éve, vagy ezer éve, vagy még előtte… Ezt a szertartást i.sz. 751 óta minden tavasszal megismétlik és se háború, se földrengés nem tudta megszakítani a sort. Így jövőre is megtartják majd. És ez olyan biztos mint az, hogy a telet minden évben a tavasz követi.

Az internet jóvoltából egy profi fotó a látványról
A várakozó fáklyák és a jobb oldalt a fedett lépcső amin elindulnak a pavilon fele

Gyülekeznek a népek...

Egy kép az internetről, ahogy a szerzetes viszi a fáklyát.

April 27, 2014

Ie


Japán nyelven az 家 = ie jel házat, otthont, épületet, családot, lakást jelent, mindazt ami befogadja és védi a testet és lelket egyaránt.

A hagyományos Japánban minden más, foglalhatnánk össze tömören. A házak is mások: nem kapaszkodnak a földbe betonalapzataikon, nincsenek vastag, hőszigetelt falaik és ha szellőztetni akarnak a falakat tolják szét mert a hagyományos épületeken nincs se ablak se ajtó. Ezeket a régi házakat mindig a tető építésével kezdik. Csak utána készítik el a földtől mindig megemelt padlót, hogy a bőséges esőzésekkel lezúduló víz szabadon elfolyhasson alatta. Itt földbe ásott pincével senki sem kisérletezik.  Az építőanyag mindigis a fa volt és a bambusz. Az állandó nedvességtől idővel a fa zöldes színezetet kap és az embert édeskés illat csapja meg ha olyan helyen jár. Ezt, a fának oly jellegzetes párás, dús melegben korhadó szagát nevezem én "ázsia" illatnak.


Egy ilyen faház nem tarthat örökké, gondolnánk. Vagy mégis? Mert egyes műemlékek mellett egészen elképesztő dátumok szerepelnek az ismertető táblákon: épült a XI. században, épült a IX században, épült i. sz. V. században… Van, hogy egészen újszerű állapotban vannak ezek az épületek, mintha folyton javítgatnák őket, vagy mégsem? Nem javítgatja őket senki, Japánban a felújítás, karbantartás fogalma jóformán ismeretlen. A japánok nem dacolnak az idővel, az elmúlás mélyen része az életfilozófiájuknak. Természetes, hogy az anyag megöregszik és elmúlik. Egy palotában, szentélyben vagy előkelő házban nem az anyag az érték, hanem az eszme, a szellemiség amit képvisel. Ezt őrzik meg úgy, hogy az épületet bizonyos időközönként teljesen újjáépítik. Lebontják, az utolsó deszkáig és vadonatúj építőanyagból teljesen új épületet húznak fel. Újat, de csak az anyagában újat. Az új ház minden mérete, anyaga, tetőhajlásszöge, padlója és a legapróbb porcikája azonos a régi, elbontott házéval. Így vivődik tovább a ház szellemisége egy teljesen megújult "kéregben".


Egy ilyen ház viszont már költöztethető, elajándékozható. Egy budhista templomegyüttes látogatásakor például ezt írta az ismertető tábla: ez a pavilon a japán császárnő lakosztálya volt amit a kolostornak adományozott valamikor, századokkal ezelőtt. Vagy itt egy másik felirat: ez a ház egy gazdag szamuráj háza volt Kanazawában. Csodálkozva olvastuk ezt a felíratot Komatsu-ban, csekély 40 kilóméterrel arrébb… Igen, a ház "költözött el", egy átépítés során formáját szigoruan megőrizte, de már más környezetben folytatta életét.


Ugye milyen szokatlan? És mondjam azt, hogy ez csak egy a furcsaságok közül? A mi tartós, masszív házainkhoz képest a japán házak törékenynek, esendőnek tűnnek. A mi házaink dolga egy teljesen elkülönülő burkot vonni körénk és védeni a természettől. Ezzel szemben a japán házon "átfúj a szél". Szó szerint. Itt ember és természet együtt "laknak" társbérletben, semmiképpen sem szembefordulva, vagy védekezve mint mifelénk. Itt a ház funkciói közé tartozik beengedni az eső illatát és befogadni a kert szépségét.

Ez az ie. A ház, ami test és szellem is egyben, társa és menedéke emberi testünk és szellemünknek. 

April 5, 2014

Mochi

Miből van a japán desszert? Jó kérdés, mert ebben az országban a cseresznyefát csak a virágjáért tartják és azt is csak nézik és nem eszik… szóval itt nincs a mi fogalmaink szerint gyümölcs, liszt, cukor.
Viszont van rengeteg rizs és paszuly. Itt van mindjárt a mochi például. Rizsből készítik, mochi rizsből (a rizsnek rengeteg fajtája van, ezt az ázsiaiak annyira számontatják mint mi a sokféle almát például). Egy éjszakára beáztatott rizset megfőzik és utána faedényben tésztává döngölik. Ezt formázzák, ízesítik, színezik és még ki tudja. Egy biztos, ha zöld, akkor zöld teát használtak hozzá.

Itt van ez a fiú, aki zöld teával ízesített mochit forgat porított zöld teába.


A másik nagy alapanyag az édes paszuly. Ebből töltelékek, "lekvárfélék" készülnek. Az íze? Kissé lisztes, mint a paszulynak általában és édes. A színe általában barna. Mit mondjak, meglepődtem, mikor előszőr felfedeztem, szokatlan volt.

Az édességboltok kirakata is ennek megfelelően más mint nálunk. Kiváncsiskodásunkra volt, ahol behívtak és zöld tea mellé kostolót kínáltak. Hogy miből volt? Ne kérdezd…


Azt hiszem az édességre is jellemző az ami az egyéb ételekre általában: nem túl édes, összességében nem túl karakteres ízek. Inkább lágyak, semlegesebbek.

Ime néhány kirakat igen meglepő formákkal és színekkel. A csomagolás viszont minden esetben csodálatos.




March 30, 2014

Umámi

Van sós íz, édes íz, keserű és savanyú íz. Ázsiában ezen kívűl létezik egy ötödik íz is, az umámi.
Hm. Hogy is mondjam. Ez tulajdonképpen a "finom íz", az "intenzív íz", az "erőteljesen kellemes íz", valami, ami több mint a sós, az édes, a keserű és a savanyú. Az umámi az ételösszetevők összeért íze például töltött káposztává, vagy húslevessé, vagy bármilyen étellé és csak annak a sajátja. Hogy nagyon leegyszerüsítsem, ő a jó öreg vegeta :) És tényleg, a vegeta is tartalmaz nátrium glutaminátot, azt az ízfokozót amit az umámi elérésére fejlesztett ki egy japán szakács a múlt század elején.

A japán konyha valójában kicsi. Néha elég egy lapító és egy jó éles kés. Az eredmény a sashimi, a nyers halszeletek.
Ha a felszerelés kiegészül egy rizsfőzővel is, akkor az eredmény a sushi, vagy a maki.
Ha több lábas is van, akkor már miso soup-ot is lehet készíteni. Ez bébiszardinia, alga és sitake gomba főzete, jobban mondva ázata, úgy, hogy az umámi jól kiázzék az összetevőkből. Csak a levet tálalják, benne pár karika friss zöldhagymával, vagy egy kis tofuval. Ja! És kell még egy vízforraló ahhoz a töménytelen zöld teához amit víz helyett is fogysztanak.

A dolgok persze nem ilyen egyszerüek. Sőt. Ugyanolyan komplikáltak mint maga az umámi. A látszat akkor is csal, ha "csak" zöld tea-levest szolgálnak fel benne rizzsel és mellé háromféle "valamit" apró tálkákban. A sorrendnek, evésnek pontos koreográfiája van hogy a cél, az umámi szépen érvényesüljön.
Íme egy komplett ebéd: miso alapében risztészta-gombóc, tofu és egy sitake gomba. A tányérkákban "valamik", többnyire algákból, talán retekből, tojásrántottából, és szójából. A desszert valamilyen édesgyökér, darált mákba forgatva. És természetesen az elmaraddhatatlan zöld tea.



Én jóllaktam. Ez az igazság.

Talán az időjárás teszi, de sok folyadékot fogyasztanak. Teát és sokféle levest.  Itt van egy másik nagy klasszikus például, a rámen levesek. Isteniek! És kiadósak. Egy rámen önmagában is főétel, de kiegészíthetik egyéb ételekkel.
A jó rámenhez többféle húsból főznek alaplevet. Disznó, marha, különféle halak mind egy lábasba kerülnek itt. A levesbetét nagyon sok tészta rizslistből vagy különböző gabonából. Ezt egészíti ki jóformán akármi: zöldségek, tofu, főttojás, hússzeletek, stb. Adnak kanalat is hozzá, habár a tésztát pálcikával szedi ki az ember mélyen a tál fölé hajolva és szűrcsőlve. Ez itt az elismerés jele, de szűrcsölés nélkül szinte lehetetlen belapátolni a laskát. A pöttyöket pedig haza lehet vinni emlékbe a pulóveren.
Az Ippudo egy rámen-hálózat Japánban, egyedül New York-ban van egy külföldi vendéglő.  Itt állítólag tömegek állnak, hát megpróbáltuk. A rámen mellé ghiozát ettünk, a rizstésztába csomagolt húsos-zöldséges valamit.



A ráment nagyon forrón szolgálják fel és néha eszméletlenül csípős. Egy jó rámentől szabályosan kiizzad az ember és jóllakottan mosolyog mint egy csecsemő.




March 22, 2014

Daiwa House

Nézzük meg a Daiwa House-t! Hangzott a jelszó és beleegyezően morogtam egyet. Menjünk.
A Daiwa House többemeletes épülete az út másik oldalán állt, hatalmas reklámok díszelegtek a kirakatában. Inkább hatalmas poszterek, kirakatonként egy-egy és előtte diszkréten egy pár árucikk, mint a múzeumban. Az egész visszafogott és mégis nagyvonalú, mint azokban az üzletekben ahol a termékekről hiányzik az árcédula. A ház falán öles betükkel az állt, hogy GUCCI.

Bent, a hatalmas üzlettérben fényesebbnél fényesebb üzletek és hogy - hogy nem, már az első fordulónál a Louis Vuitton -nál kötöttünk ki. Mit mondhatnék többet mint amit mindenki tud, hogy fényesség, kedvesség, nagy terek benne kevés áru és mégis nagyon jól megélnek belőle. Az eladók szolgálatkészen követték minden léptünket, már kezdtem feszengni. Miért pont ide jöttünk be, gondoltam, dehát a Daiwa House-ban csak hasonló üzletek vannak. Sőt, mintha egész Japánban hasonló üzletek lennének és mindenki Gucci, Dior, Cartier, Ralph Lauren márkákban járna. Mert mindenütt hasonló drága árut lehet kapni: a belvárosi nagyáruházban és a vasutállomások üzleteiben egyaránt. Én még használt ruhaboltot itt soha nem láttam. Csak csillogó üzleteket ahol a padló ragyogó fehér kővel van burkolva és olyan tiszta, mintha vadonat új lenne. Gucci és Dior itt nem "a márka", itt csak egy márka a számtalan sok közül amikről még eddig nem is hallottam. Már-már nyomasztó ugyanaz a tökély mindenütt  és azok a kedves szemek! Oh, ők tényleg kedvesek inkább számomra szokatlan ez a helyzet, én feszengek. Ugyhogy mondom is, hogy menjünk inkább, miért pont ide kellett bejönni.
Mire az én emberem a legnagyobb nyugalommal azt mondja: "Miért problémázol? Azért hoztalak ide, hogy szokjad!"

Hoppá! Erre nem számítottam, ezért visszakérdeztem miszerint fennáll annak az eshetősége, hogy a közeljövőben csak ilyen helyen fogok vásárolni?! Már nem emlékszem pontosan a válaszra mert nem volt se igen, se nem, inkább elkente valamivel. Szerintem titokban lottózik…




March 9, 2014

Kilátás

Kanazawában 2014 március 10-e, reggel 8 óra van. Tegnap este és éjjel havazott. A burkolat alá rejtett öntözőberendezésekből már délután elkezdték locsolni az aszfaltot sós tengervizzel. Igy a hó azonnal olvad és eltűnik a csatornákban. Ott, ahol ez hiányzik, gyors lapátoló kezek dolgoznak már korán reggel...
Ez természetesen csak az autókra vonatkozik, a gyalogosok már nincsenek így kikímélve.








January 21, 2014

Welcome

Hazaérkezni jó. 
Már a repülőtéren megérinti az embert valami nagyon ismerős keveréke a jónak-rossznak, amiről tudja, hogy az az övé. Tudja a színeket, szagokat, formákat, arányokat, hangokat. Érzékszerveiben a riadóállapot alábbhagy, izmai elernyednek. Már nem les, kutat ismeretlen ajtókat, kijáratokat. Az út magától érthetődő, tudja. Ismeri a járást. Viszi a lába miközben gondolatai kényelmesen szétterülnek és elkalandoznak vissza oda, ahonnan érkezett. Még nagyon élénk a kép és beszélgetésektől zajos. Felötlenek helyzetek, folytatásra váró mondatok aminek ő már nem lesz részese, abból a jelenből éppen most szakad ki. Még elidőz benne egy gondolatnyit de a képek lassan emlékké merevednek, most érkezett haza igazán. Ez az utazás is lejárt.  

Az nagyon jó, ha az embert már a reptéren várják. Ez a "gyorskapcsoló" a hazatéréshez és csatlakozási pont az itthoni családi és baráti mátrixhoz. Ismerős mozdulatok nyitják az ajtókat és az utat jelezve, hogy a dolgok a helyükön maradtak, elindulás óta változatlanok. Megnyugtató ez a bizonyosság és felszabadító.

A legutóbbi visszaérkezéskor a hangosbemondó mindehhez "hozzátette":

"M. Gy. nevű kedves utasunkat üdvözöljük Budapesten!"

Kedves, ismerős hang! Így ölelte teljesen magához a "mátrix" a visszaérkezőt. 

November 10, 2013

Shinkanzen

Csipánguban minden más, ők valahogy "előbbre" vannak. Nemcsak arra a 8 órára gondolok, amivel náluk hamarább kel fel a nap, hanem másképpen is. Itt vannak például a vonatok... Számunkra ez már a jövő ami több mint 8 óra távolságra van tőlünk! Talán eljön egyszer.

 

És az első osztály...


September 20, 2013

Ablakok

Délelőtt negyed 11-kor kinéztem az ablakon, Budapesten.   Tőlünk, a második emeletről messze el lehet látni, át a szomszéd kertekre, házakra, sőt, az egész környékre mintha valami toronyban laknánk. Szeretek így messze elnézelődni azán vissza, szemügyre venni a mi kertünket. Látom a fákat, a kerti sütőt és az asztalt, látom a lehullott leveleket amik a gyepen hevernek szerte-szét: a tegnapi szél jól megtépázta a lombokat. Hajajj! Az ősz is el kezte rágni őket, foltokban már színesedik a lomb és mélyül az ég kékje... Kopik a nyár derüje és helyébe, az ökörnyál szárnyán észrevétlenül sűrüsödik az elmúlás. Csak apránként, csak napról napra mert ma még napsütés van és erősen élnek a nyári emlékek.

Velem egyidőben az én emberem is kinézett az ablakon Tokyoban, a Shibuya negyedben. Kilencezer kilóméterrel arrébb és az időeltolódás miatt már estefelé, negyed 6-kor. A huszonharmadik emeletről nézett rá a nyüzsgő városra és úgy fellelkesült, hogy fényképeket küldött arról amit látott. Csupa felhőkarcoló között futó többsávos út, felüljárók, átjárók közt millió pont mind millió ember aki megy, siet, fut, sétál egyedül vagy tömegesen valamerre, parttalanul mint egy örvény aminek nincs se eleje se vége csak ritmusa, üteme, lüktetése és darál és darál. A kép önmagában is zaklató, önkéntelen adrenalin-fröccs a szükséges gyorsuláshoz.






September 3, 2012

Csipángu, a csodaország

Legelőszőr a '80-as évek elején hallottunk részleteket Ázsiáról magától Marco Polo-tól és minden olyan elérhetetlenül messzinek tűnt, mint maga Marco Polo. Minden hétfő este egy kis fehér-fekete tévé előtt gyülekeztünk a bentlakásban, hogy megnézzük a nagy utazóról szóló sorozat újabb és újabb történeteit erről a távoli, varázslatos világról. Micsoda ruhák! Micsoda szokások! Micsoda ételek! Minden rész végén mialatt futottak a feliratok, ugyanaz a filmzene csendült fel, benne egy csodálatos brácsaszólóval. Olyan volt,  mintha hozzánk szólna, egyenesen minket szólíta. És közülünk is főleg azt, aki a bukaresti konzervatórium brácsa szakos hallgatója volt.
Áhitatos csodálat ült rajtunk a film végén. Áhitat ami nem ébreszt vágyat, csak van és céltalanul ragyog amíg magától ki nem alszik. Passzivitásra ítélő körülményeink ösztönösen ollózták az elérhetetlen vágy-csírákat. A létért való küzdelemben már így is csak csupa vágyból álltunk mint a haboskávé, vagy a flekken vagy akár egy jó pohár sör és lényegibb vágyak közül a légiesebbek könnyen kiszorultak. Megmaradtak ábrándnak, a ragyogó délibábnak ami mögött az ember tudta, hogy úgysincs semmi.
Akkor még azt hittük, hogy a dolgok változatlanok maradnak, de tévedtünk. Az élet folytonos változás és ennek bizonyítékaként brácsásunk ma indult Japánba immár sokadszorra. Az egykori csoda, varázslat, áhitat mind "földet ért"  és megszámlálhatóvá, megismerhetővé vált: a repülőút hossza 12 óra egy átszállással; evés két pálcikával, sashimi és szaké. A tapasztalás hamar megtölti az embert tényekkel és a régi káprázat apránként elenyészik. Kopik a küszöb az ábránd és a valóság között valahányszor átlépünk rajta. A képzeletet felváltják a valódi formák, illatok, színek és passzív, álmodozó énünk cselekvő szereplővé válik az új környezetben. S ahogy ellebbennek a sejtelmes képzelet-fátylak, úgy élesedik a látás, tisztul a kép és erősödik a megismerés.
Ezzel együtt meghatározó az első benyomás, az eslő ütközés képzelet és valóság között. Mit vártunk és mit találtunk? Összeillik-e az első illat, az eső színkavalkád a Marco Polo-i emlékekkel? Itt csak a saját benyomásaimról tudok beszámolni. Ritkán írtam naplót, csak nagy alkalmakkor, mikor az élmény fontossága megkövetelte, hogy rögzítsem. Ime:

Budapest, 2003. 06. 21.
A taxisofőr egész úton dumált és mire Ferihegyre érkeztünk, meg is oldotta a nemzetközi helyzetet. Ettől nyugodtabban indultam útnak, de a torkom mégis elszorult, mikor kimondtam az uticélt: Tokyo. Mintha csodát látni készültem volna, és ezzel kilépnék a megszokott, mindennapi-zűrökkel teli életemből. Rég nem indultam így neki utazásnak. A csodavárás bennem volt, de külső körülményeim mintha packázni akartak volna velem: előttem állt meg a sor, ronda volt a kiszolgáló a pultnál és mire leültem a beszálló kapu előtt a székre, megteltem bosszusággal. Körülöttem hazafele tartó franciák és én köztük mint egy mázsa só, gubbasztottam. Párizsban kitoltam magam a gépből és át a másikba, a nagyba, a soha nem látottba. Irány Szibéria és azon túl.
Tokyo, 2003.06.22.
Első benyomásom: rengeteg az ember!!! Egyszerüen rengeteg. A gyerekek nagyon édesek és szépek. Rengeteg ember dolgozik azon, hogy ezt a rengeteg embert eligazítsa. A hangosbemondó egyfolytában szónokol, uniformisos fiatal lányok - fiuk terelgetik a népet. Ezzel együtt valahogy minden simán klappolt idáig, amitől az az érzésem, hogy a méretek kicsik?!?!! Mintha 1 leszállópálya lenne a reptéren, 1 csomagkiadó, 1 buszjegyeladó hely, 1 buszállomás és kevés utas, mert mindenütt rögtön rám kerül a sor. Mindeközben hömpölygök a hatalmas tömeggel, színültig telik a busz de 1 ülőhely marad pont nekem, stb.
Várakozom a Haneda reptéren útban Komatsu fele. 

June 23, 2012

Narita Express

A kérdés, hogy jegy-vel vagy jegy nélkül néha nem kérdés hanem helyzet. Van úgy, hogy a legjobb indulat mellett is olyan kutyaszorítóba kerül az ember amiből a jegy nélkül lehet az egyetlen megoldás.
Mert hogy is jutott volna eszembe blattolni a vonaton -- Tokyoban? A régi Romániában ez sport volt, kaland, jó buli, nemzeti társasjáték, de Japánban! Ahol a legtörvénytisztelőbb és legfegyelmezettebb népek élnek a Földön? Még elméletben sem merül fel ilyesmi.

Este 1/2 8-kor indult az utolsó repülő Tokyo Narita repteréről Kanazawába és nekem erre volt jegyem. Ha erre van jegyem ezt fogom elérni, ez nem kérdés de még hátra volt egy hosszú vonatút a város belsejéből a reptérre.
Nehéz leírni a létezés oly fokú töménységét ami egy 25-30 milliós városi szövetet jellemez. Azt a sűrüséget metróvonalakban, járdákban, mozgólépcsőkben, emeletekben, felüljárókban, rendőrökben, autókban, utasokban csak megtapasztalni lehet igazán, elmondani nem. A kivülállót is pillanatok alatt felaprítja a város, és eggyé morzsolja a hangtalan tömeggel. Sietős százak, ezrek között keres, kapkod az ember aki a saját hazájában ha kitekint a dombtetőről, messze erdőket lát és csak a saját hangját hallja ahogy belerikkant a távolba - de itt! A jó irányt is nehéz megtalálni a sokaságban és csak a befelefordulás jelent menekvést, teret, levegőt. Dehát nincs ilyesmire idő, főleg mikor a nyolc-tíz vonalat egybefoglaló metrómegállóban keresem a megfelelő vágányt. A kandzsi betük mellett szerencsére ott a latin betüs felirat és a kezemben levő térképen próbálom beazonosítani hogy merre is járok. Egy átszállás rendben; még egy rendben és még egy kell arra a vonatra, ami végre a Naritára megy. Simán egy óra vonatozás lesz, csak már tudnám hol kell jegyet venni!

Megvan a peron, megvan az irány is és a jegyiroda?!! Egy bódé előtt emberek állnak sorba de a bódé zárva. Irja rajta hogy Narita Express, ez lesz az és be is mondják a következő vonatot, talán nem az Express? Arra még várni kell vagy negyven percet - de ennek a vonatnak is Narita Airport a végállomása. Ha most felszállok addig is haladok mert menni, menni, sűrget az idő és a türelmetlenség, hogy már ott legyek, de legalább haladjak. A vonat közeledik, a jegyiroda zárva, a hátamon futkos a hideg, hogy nincs jegyem és mégis győz a pánik, a riadalom és hogy engem valahol várnak. Beszállok a vonatba úgy ahogy vagyok: jegy nélkül. Nem ülök le, hátamat a vonat falának támasztom a folyósón és figyelek. Nézem a szemben levő táblát ami a Naritára tartó vonatokat jelöli. Legalább tízféle vonat tízféle színnel jelölve és megértem, hogy a leglassabbra szálltam fel... Hááát, legalább haladok, nyugtatom magam. Lassan és kimérten, időnként megelőz valami más szerelvény. Az állomásokban többet állunk és lassabban indulunk. Legszivesebben megtolnám kicsit miközben az óra málnusa kíméletlenül halad előre. Újabb állomás, újabb állás. Várakozás egy másik szerelvényre, ami itt fog beelőzni minket és jön is, megáll a szemközti peronon és elrobog. Innen minden Naritára megy már, át kellett volna szállnom rá, morfondírozom. Ajjajj, még mindig állunk, miért nem szálltam át? Végülis mindegy hogy melyik vonaton kap el a kalauz, nem igaz? Még mindig állunk de a fülemet megüti a hangos bemondó, azt mondja Narita Express. De hova érkezik? Minden idegszálam élesen figyel, annyira koncentrálok, hogy már varázsláshoz is elég lenne és igen! Szemben a megüresedett vágányra hetykén és csillogva fut be a Narita Express. Nem habozok mikor nekilódulok, hogy vonatot váltsak. A törvényen kivüliek szabadságával ugrom be és a hátam mögött máris csukódik az ajtó, indulunk. Fut a vonat mint a villám és nekem még van kb. 30 percem a gép indulásáig. Még kb. 25 és nemsokára már csak 20 perc... és akkor bemondja, hogy végállomás és lassítani kezd a vonat. Ha eddig nem kaptak el ezután is lesz valahogy, gondolom és hónom alá kapom a táskám. Elsőnek szállok ki a vonatból és számba veszem a sok forgókart ami egy központi bódé mellett sorakozik két oldalt keresztben a peronon. Átugrani túl magas és sokan vannak de egy kar a bódé mellett hiányzik. Ez az. Futás, sebesség, lélekszakadt tempó el a bódé mellett, az őr mellett és nem ránézni, nem megállni! Kiabálnak de nem számít. Inalok vakon előre és egyszercsak elkap egy egyenruhás mókus, egyenesen a karjaiba futok... nem lehet igaz!!
"Passport!! Passport!" Kiáltja és mire tisztul annyira a fejem, hogy megértsem, azt is megértem, hogy a reptéri őr az és megmenekültem. Készséggel mutatja meg merre van a check in pult és bátorítóan mosolyog. Öregem, ha tudnád, hogy egy "blattossal" van dolgod! No, de Isten áldjon, rohanok tovább és kerek 15 percel a gép idulása előtt lecsaptam az útlevelem a pultra: itt vagyok. Még működött az utasfelvétel és én utolsónak szálltam fel a gépre.
Kanazawába már menetrendszerüen érkeztem, mintha semmi nem történt volna...

June 8, 2012

Jegy-vel

Kísért a múlt... 
A minap - igaz jó este volt már - a sárga metróval mentem haza és mikor leballagtam az állomásba és már kotortam volna elő a jegyemet, szembeötlött a nagy kongó üresség. Sehol egy ellenőr, sehol egy utas. Senki. De főleg ellenőr persze, aki ellenőrizze, hogy csíptetek-e jegyet. Hát meg is állt a kezem a táskában a jegytömbel az újjaim között! Hogyan tovább? Jegy-vel vagy jegy nélkül? Mert nagyon meg voltam zavarva ezzel az ürességgel.
Ment is a fejemben a kiszámolósdi, a "szeret-nem szeret" mintájára. Hajlottam a jegy-vel változat fele elvégre kinőttem én már ebből, meg hogy néznék ki a kalauz karmai közt, vagy minek a fölösleges majré, az ember legalább azt spórolja meg amit lehet. Már jött is szépen kifele a kezem a táskából és benne a jegy mire zajt hallottam a lépcsőn. Többen közeledtek és én, mint akit rajtakaptak, reflexből visszadugtam a jegyeket a táskámba. Még én is meglepődtem, na hiszen! Még meglátják, hogy egyedül az állomásban, sehol egy kalauz és ebben az órában én képes vagyok csíptetni. És akkor AZ hogy fog kinézni és benne én hogy fogok kinézni?
Kihúztam magam és fél pillanat alatt döntöttem, hogy vállalom a rizikót. Hát persze. Ennyi adrenalin kell is, mert még a végén "megpimpósodik" az ember.

Zsebre dugott kézzel sétálgattam az állomásban és közben szemügyre vettem a csapat fiatalt. A messzi Csipánguból voltak, aham! Hát így függnek össze a dolgok és lesz kerek a világ. Erre van egy jó kis történetem.

February 17, 2012

Helyzet van!

Uram, ön nyert! Gratulálunk. Sikerült a messzi Japániában megvásárolnia a megfelelő kütyüt és azt összeraknia egyedül! a szálloda szobájában. Hiába a sok kandzsi a használati utasításon és a csatlakozók szép száma, addig dugdosta egyiket a másikba, addig variálta a lehetőségeket míg eltalálta a megfelelő variációt és felgyúlt az internet! Kitartásának jutalma, hogy legyőzheti a 9000 kilóméter távolságot és végre beszélhet a családjával Skype-on.

Tanulság: a szükség növeli a kreativitást. Néha már paradoxon, hogy mennyire védekezünk a hasonló helyzetektől körültekintéssel, sok jajistenemmel és hasonlók.  De ha már benne vagyunk, az áramköreink remek új kapcsolatokra képesek. Bármi messzemenő következtetés nélkül, eszembe jut a párizsi reptéri óra, hát ott ez egy mindennapi össznépi játék és adrenalin-fröccs. Szóval bátorság! :)
Íme egy másik példa: az európai csatlakozó és az angol konnektor "találkozása" egy multifunkcionális adapteren keresztül. Ma már tudom, hogy a multifunkcionalitás hátrány mert semmi nem működik igazán. Előszőr ezt kellett megoldani, csak utána jöhetett a többi.