Ie

Japán nyelven az 家 = ie jel házat, otthont, épületet, családot, lakást jelent, mindazt ami befogadja és védi a testet és lelket egyaránt.

A hagyományos Japánban minden más, foglalhatnánk össze tömören. A házak is mások: nem kapaszkodnak a földbe betonalapzataikon, nincsenek vastag, hőszigetelt falaik és ha szellőztetni akarnak a falakat tolják szét mert a hagyományos épületeken nincs se ablak se ajtó. Ezeket a régi házakat mindig a tető építésével kezdik. Csak utána készítik el a földtől mindig megemelt padlót, hogy a bőséges esőzésekkel lezúduló víz szabadon elfolyhasson alatta. Itt földbe ásott pincével senki sem kisérletezik.  Az építőanyag mindigis a fa volt és a bambusz. Az állandó nedvességtől idővel a fa zöldes színezetet kap és az embert édeskés illat csapja meg ha olyan helyen jár. Ezt, a fának oly jellegzetes párás, dús melegben korhadó szagát nevezem én "ázsia" illatnak.

Egy ilyen faház nem tarthat örökké, gondolnánk. Vagy mégis? Mert egyes műemlékek mellett egészen elképesztő dátumok szerepelnek az ismertető táblákon: épült a XI. században, épült a IX században, épült i. sz. V. században… Van, hogy egészen újszerű állapotban vannak ezek az épületek, mintha folyton javítgatnák őket, vagy mégsem? Nem javítgatja őket senki, Japánban a felújítás, karbantartás fogalma jóformán ismeretlen. A japánok nem dacolnak az idővel, az elmúlás mélyen része az életfilozófiájuknak. Természetes, hogy az anyag megöregszik és elmúlik. Egy palotában, szentélyben vagy előkelő házban nem az anyag az érték, hanem az eszme, a szellemiség amit képvisel. Ezt őrzik meg úgy, hogy az épületet bizonyos időközönként teljesen újjáépítik. Lebontják, az utolsó deszkáig és vadonatúj építőanyagból teljesen új épületet húznak fel. Újat, de csak az anyagában újat. Az új ház minden mérete, anyaga, tetőhajlásszöge, padlója és a legapróbb porcikája azonos a régi, elbontott házéval. Így vivődik tovább a ház szellemisége egy teljesen megújult "kéregben".

Egy ilyen ház viszont már költöztethető, elajándékozható. Egy budhista templomegyüttes látogatásakor például ezt írta az ismertető tábla: ez a pavilon a japán császárnő lakosztálya volt amit a kolostornak adományozott valamikor, századokkal ezelőtt. Vagy itt egy másik felirat: ez a ház egy gazdag szamuráj háza volt Kanazawában. Csodálkozva olvastuk ezt a felíratot Komatsu-ban, csekély 40 kilóméterrel arrébb… Igen, a ház "költözött el", egy átépítés során formáját szigoruan megőrizte, de már más környezetben folytatta életét.

Ugye milyen szokatlan? És mondjam azt, hogy ez csak egy a furcsaságok közül? A mi tartós, masszív házainkhoz képest a japán házak törékenynek, esendőnek tűnnek. A mi házaink dolga egy teljesen elkülönülő burkot vonni körénk és védeni a természettől. Ezzel szemben a japán házon "átfúj a szél". Szó szerint. Itt ember és természet együtt "laknak" társbérletben, semmiképpen sem szembefordulva, vagy védekezve mint mifelénk. Itt a ház funkciói közé tartozik beengedni az eső illatát és befogadni a kert szépségét.

Ez az ie. A ház, ami test és szellem is egyben, társa és menedéke emberi testünk és szellemünknek.