18:15-kor érkeztem a szegedi állomásra, Istenem, milyen rég jöttem ide vonattal! A gyönyörüen felújított állomás előtt várt rám egy pompás villamos: mint a mesében. Minden porcikájában csillogott-villogott. Felszálltam. Vagyis nem, inkább beszálltam. Vagyis simán besétáltam mert a padló és a járda teljesen egy síkban volt. Bent tisztaság, fényesség és képernyők. Közérdekű tájékoztatás ment amire én, sajnos, jól felfogott magánérdekből nem figyelhettem oda. Ugyanis nem vettem jegyet, de ez most mellékes.
Ott szálltam le ahol annyi évvel ezelőtt egy hamburgeres állt. Kivételes alkalmakkor jártunk oda, akárcsak egy luxusétterembe, mert a ’90-es évek elején ez számunkra maga volt a csoda.
Befordultam a Kárász utca fele. Végigmentem a kivilágított kávéházak, kirakatok előtt és megállapítottam, hogy Szeged milyen szép rendben van. Nini, a Virág cukrázda! Nem tudom, hogy ülltem-e a teraszán azalatt a három év alatt amíg Szegeden laktunk.
Már teljesen sötét lett mire a Széchenyi térre értem. Erre jártam munkába, a városházára több mint egy évig... Milyen szépen fel van újítva! És a mozi! Itt minden a régi. Ugyanaz a plakáttartó, vajon most mennyi egy jegy? Mert ha nagy ritkán moziba jártunk, a két jegy ára majdnem annyi volt mint az egy napi költőpénzünk. Ha tudnám a jegy árát, megmondhatnám mennyit inflálódott azóta a világ.
És végül a szinház. Akkortájt nyílt Szeged új kaszinója az út másik oldalán és mi oda jártunk pénzt "keresni". Vicc nélkül, mert ha a beugró zsetont ügyesen játszotta meg az ember, akkor megduplázta és máris gazdagabb lett tíz német márkával. Erre 95%-os esély volt, a további játékot viszont senki nem garantálta… De minket ilyen kísértések nem környékeztek, az emberem volt erre a biztosíték.
Amíg Szegeden éltünk, a szinház volt a második otthon. Azért mert koncert volt, mert próba volt, vagy operaelőadás volt, vagy csak simán gyakorolni járt be az ember… Én pedig az ingyenjeggyel csücsülő közönség voltam, a kibic, a pótkerék...
Most viszont a nevemre szóló különmeghívó várt a pénztárnál: földszint, 4-es páholy. Innen nézhettem, ahogy az emberem, mint az est egyik szólistálya szimpadra lép. Néztem a szinhézat, a közönséget és néztem magunkat. Jó volt ott lenni, ott ülni. Mintha nem is telt volna el az a több mint húsz év, vagy jobban mondva nem telt el hiába az a több mint húsz év.
Showing posts with label tömegközlekedés. Show all posts
Showing posts with label tömegközlekedés. Show all posts
January 15, 2015
October 14, 2013
Velence
Olvastam, hogy Velence a vártnál gyorsabban süllyed. A tudósok az űrből mérik a pontos miliméretereket és mit tudnak tenni? Hogyan tudják megakadályozni a süllyedést? Lehetséges, hogy a városoknak is megvan a maguk életciklusuk a születés - virágzás - hanyatlás hármasszabály szerint?
Talán húsz éve is elmúlt, hogy előszőr jártam Velencében. Egy társasutazás keretében, kisbusszal utaztunk Olaszországba és mindent meg akartunk nézni amit lehetséges. Velencét főleg! Hiába érkeztünk éjfél előtt egy kicsivel, hiába volt sötét és hiába esett az eső: minket semmi sem tántorított el a városnézéstől. Elménkben tündökölt a számtalan utileírás, fotó, prospektus és most végre itt voltunk! Vártuk, hogy minket is magához öleljen a ragyogás és részesüljünk abban a sok csodában amiről olvastunk.
A vaporetto volt az egyetlen fénypont a sötét kikötőben, üresen himbálózott a vizen. Lassan nekiindult a nagy szürke épületek között kanyargó Canal Grande-nak és mi voltunk az egyedüli utasai. Kimondottan sötét volt. A nedves, esős éjszakában elvétve sárgállott holmi tompa fény egy-egy bejárat előtt. Semmi sem jelezte, hogy merre van a Szent Márk tér! Se fény, se sétáló tömeg, se hangzavar. Sötét és kihalt volt minden mikor kiszálltunk a vaporettoból, de a túravezetőnk azt mondta: íme, megérkeztünk! Ez a Szent Márk tér.
Ez a sötét szürke valami!? Őszintén, csalódott voltam. Róttuk az üres, kivilágítatlan utcákat, fintorogtunk a kanálisszagtól, és mintha folyton a szinfalak mögött jártunk volna: mindenütt korhadó spaletták, omladozó vakolat, rozsdásodó rácsok, csend és sötétség.
Visszaérve a Szent Márk térre, a túravezetőnk még egyszer nekilendült, hogy fellelkesítsen. Hosszas szónoklatba kezdtett a freskókészítésről, a korabeli kompoziciókról. Lendületesen bökődte a sötétséget és magyarázta a semmit végülis! Mert csak elképzelnünk lehetett, látni majdnem semmit nem láttunk abból, amit mutogatott. Hosszú értekezés volt, unalmas és érdektelen. Oda sem figyeltem, bámultam a teret. Néztem az óratornyot ami teljesen fel volt állványozva, a kihalt teret amin egyetlenegy galamb sem tipegett, a sötét árkádokat, a magányos Campanile tornyát és azon merengtem, hogy miért nincs senki az utcán, miért nem láttunk egy teremtett lelket sem?! Mennyire más minden mint ahogy elképzeltem... dísztelen, kopár és mindenben fordítottja annak, mint amire számítottam. Nagy reményekkel jöttem és most itt állok átázva, szomoruan. Mintha lekéstem volna az előadást, mintha egy üres házba érkeztem volna ahol senki sem vár...
És akkor hirtelen megláttam, ahogy az óratorony felől valaki átsétált a téren. Magas karcsú alakja lépésről lépésre bontakozott ki a sötétből, és vele az ősz haja, elegáns fekete nadrágkosztüme. Kezében egy hosszú szálú vörös rózsát tartott lazán... egy elegáns, de már idősödő hölgy sétált hazafele talán egy kései vacsoráról. Egy elegáns, idősödő velencei hölgy, vagy talán maga Velence... Akárcsak egy alegória lépkedett lassan, magányosan, az arcához emelt rózsaszállal merengve a múlton...
Néztem és elmosolyodtam. Hisz ime! Igy intett, köszöntött a város. Így mutatta meg fénylő arcát a váratlan éjféli látogatójának Velenece, ha egy rövid pillnatra is.
Talán húsz éve is elmúlt, hogy előszőr jártam Velencében. Egy társasutazás keretében, kisbusszal utaztunk Olaszországba és mindent meg akartunk nézni amit lehetséges. Velencét főleg! Hiába érkeztünk éjfél előtt egy kicsivel, hiába volt sötét és hiába esett az eső: minket semmi sem tántorított el a városnézéstől. Elménkben tündökölt a számtalan utileírás, fotó, prospektus és most végre itt voltunk! Vártuk, hogy minket is magához öleljen a ragyogás és részesüljünk abban a sok csodában amiről olvastunk.
A vaporetto volt az egyetlen fénypont a sötét kikötőben, üresen himbálózott a vizen. Lassan nekiindult a nagy szürke épületek között kanyargó Canal Grande-nak és mi voltunk az egyedüli utasai. Kimondottan sötét volt. A nedves, esős éjszakában elvétve sárgállott holmi tompa fény egy-egy bejárat előtt. Semmi sem jelezte, hogy merre van a Szent Márk tér! Se fény, se sétáló tömeg, se hangzavar. Sötét és kihalt volt minden mikor kiszálltunk a vaporettoból, de a túravezetőnk azt mondta: íme, megérkeztünk! Ez a Szent Márk tér.
Ez a sötét szürke valami!? Őszintén, csalódott voltam. Róttuk az üres, kivilágítatlan utcákat, fintorogtunk a kanálisszagtól, és mintha folyton a szinfalak mögött jártunk volna: mindenütt korhadó spaletták, omladozó vakolat, rozsdásodó rácsok, csend és sötétség.
Visszaérve a Szent Márk térre, a túravezetőnk még egyszer nekilendült, hogy fellelkesítsen. Hosszas szónoklatba kezdtett a freskókészítésről, a korabeli kompoziciókról. Lendületesen bökődte a sötétséget és magyarázta a semmit végülis! Mert csak elképzelnünk lehetett, látni majdnem semmit nem láttunk abból, amit mutogatott. Hosszú értekezés volt, unalmas és érdektelen. Oda sem figyeltem, bámultam a teret. Néztem az óratornyot ami teljesen fel volt állványozva, a kihalt teret amin egyetlenegy galamb sem tipegett, a sötét árkádokat, a magányos Campanile tornyát és azon merengtem, hogy miért nincs senki az utcán, miért nem láttunk egy teremtett lelket sem?! Mennyire más minden mint ahogy elképzeltem... dísztelen, kopár és mindenben fordítottja annak, mint amire számítottam. Nagy reményekkel jöttem és most itt állok átázva, szomoruan. Mintha lekéstem volna az előadást, mintha egy üres házba érkeztem volna ahol senki sem vár...
És akkor hirtelen megláttam, ahogy az óratorony felől valaki átsétált a téren. Magas karcsú alakja lépésről lépésre bontakozott ki a sötétből, és vele az ősz haja, elegáns fekete nadrágkosztüme. Kezében egy hosszú szálú vörös rózsát tartott lazán... egy elegáns, de már idősödő hölgy sétált hazafele talán egy kései vacsoráról. Egy elegáns, idősödő velencei hölgy, vagy talán maga Velence... Akárcsak egy alegória lépkedett lassan, magányosan, az arcához emelt rózsaszállal merengve a múlton... Néztem és elmosolyodtam. Hisz ime! Igy intett, köszöntött a város. Így mutatta meg fénylő arcát a váratlan éjféli látogatójának Velenece, ha egy rövid pillnatra is.
Posted by
Szinva
Labels:
időjárás,
magyarok külföldön,
Olaszország,
tömegközlekedés
March 8, 2013
Spirálvonal
Sokszor jártam Londonban és valójában egyszersem. Többször szálltam át a repülőtéren, váltottam repülőről vonatra, jártam a külvárosban, voltam kiállításon de a központban, a City-ben ahova minden rendes turista ellátogat, még nem. Úgy látszik lassan körözve közelítek, spirálvonalban mint a macska, de! De... már alakul.
Heathrow-ról Excel fele a taxi a belvároson vitt keresztül, nagy meglepetésemre. Nem számítottam rá, unottan bámultam kifele az ablakon. Azt vettem észre, hogy a házak egyre rendezettebbek, díszesebbek és mikor egy nercbundás hölgyet láttam az ölebét sétáltatni, gyanut fogtam. Lassan már a parlament körül jártunk és láttam a Westminster apátság tornyait és a Big Bent! Az óriáskereket és a Towert! Aztán megint kopottasabbak lettek a házak és káprázat kihúnyt. Lassan megérkeztem Excelbe, a Viktória dokkok melletti kiállítócsarnokba.

Anglia,
tömegközlekedés
November 7, 2012
Meccs
Fél 7, indulunk a meccsre.
Engem nagyon nyom a cipőm, nehezen tudok másra is figyelni miközben megyünk lefele a metróz. "Biztos ezek is oda jönnek" szúr ki egyikünk egy csapatot, csupa szőke fejű északi vagy holland? Mindegy. Átszálláskor már látványosan sűrüsödik a tömeg és mind ugyanannál a metrómegállónál szállunk ki: Santiago de Bernabeu... Csak ámultam, hogy milyen hamar és egyszerüen jutunk el a helyünkig. Hát alig lesznek!! És tényleg, majdnem üres a stadion, alig foglalt a helyek negyede. Végülis ez nem egy fontos meccs, csak amolyan "kupaszerda", egy átlagos összecsapás mondhatom tét nélkül: Real Madrid - Zaragoza. Dehát ez van, nekünk így jött ki az utazás miatt és mire mindezt végiggondolom, már megtelik a fele a stadionnak... Állítólag 70 000 a bérletes. Végül mind el is jöhettek és pluszban ott voltunk mi, a szőke fejű északiak, a kismillió francia, a népviseletes dánok akik mögöttünk ültek.... Ott volt mind a 80 000 ember: itt nincs átlagos meccs.
Mikor a pályán bevonul a két csapat a közönség hangos üdvözlésbe kezd. Micsoda hatalmas torok! Milyen összeszokott torok! A hangosbemondó 1 perc néma csendre szólít fel valamiyen megemlékezésül: pillanat alatt némul el a tömeg. Egy emberként áll és emlékezik. Aztán egy emberként harsan fel, újjong és bíztat. A "vezér kos", a kemény mag a kapu mögött a nekik elkerített helyen diktálja a műsort. Ütemes dobverésre skandálja a szöveget és a stadion válaszol rá. Fáradhatatlanul.
A meccs elkezdődik. A fehérbe öltözött madridosok között cikázó fekete-sárga csíkos zaragozaiak mint valami méhecskék ügyeskednek ide-oda és próbálják elszedni a labdát. Nem falábuak, ez rögtön látszik, sőt, egész jó dolgaik vannak de a kapu előtt mintha megilletődnének... nem mennek semmire az akcióikkal és nincs befejezés. A lendületük elernyed és vége. A reálosok ehhez képest nagyon lazák, távolról sem érződik bennük a nagy igyekezet. Alig egy-két passz és a közönség felállva üvölt GÓÓÓÓÓL!!!! Jesszus, mikor? Hogy? Alig kezdődött el, már 2:0.
A második félidő már nyugodtan indul, de talán a zaragozaiakat felpiszkálhatták az öltözőben, mert mintha többet támadnának. Nagy igyekezettel cseleznek, hajtanak, a labda mitha többet lenne a Madrid térfelén. Dehát 2:0-nál már mire várunk tőlük? A tét annyira kicsi, hogy inkább kivárásra játszik a lomha fehér Higuain, Ronaldo, Angel di Maria nevű "oroszlán"...
Idő azért még van bőben, folyik a meccs. A zaragozai "méhecskék" hajtanak már megint, besűrüsödik a társaság a madridi kapu köré. Egyszercsak kirepül a labda visszafele, az ellenkező kapu irányába és a hátramaradt Ronáldo lábán köt ki. Valahogy egyedül maradt a felező egyik szélénél távol a többiektől és most, hogy a labda is nála van, hát rátapad minden szem. A közönság egyértelmüen csodát vár istenített hősétől. Tappintható a feszültség mikor belendül a jobb láb és a jobb szélről átrugja a labdát a bal szélre de... de csak úgy bután, a teljesen üres középpálya másik oldalára és azon is túl.... Mi volt ez?!! Mit akart? Vagy akart-e egyáltalán valamit hördült fel a közönség és fújjolásba kezdett.
Húúúúúúúúúúúúúúú!! Húúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!!!!!!!!!!!!!!
Így "szólt" a nép az isteni Ronáldóhoz aki lassú léptekkel indult a labda után a pálya másik széle fele. A húúújjolásra megállt. Sértetten fordította vissza a fejét hogy megnézze magának a hálátlan népet. Egyszerre gyűlt benne fel az erő és az ingerültség. Izmai megfeszültek és a megbántott önérzete messze szétsugárzott az egész pályán. Láthatatlan hullámként terjedt tovább a stadionban és a "nép" elhallgatott. Ronaldo, mint egy haragos isten egy kicsit még egyedül maradt a középpályán, aztán lassan megérkeztek a többiek.
A sorok újrarendeződtek. A labda visszakerült a Madridhoz és már sebesen hajtották a Zaragoza kapuja fele. Ronaldo elvegyült a fehér mezesek közt, gurult a passz ide és oda Egyre közelebb kerültek az ellenfél kapujához és ezzel újra nőni kezdett a feszültség a közönségben. Tappintható volt a drukk a sajátjaik iránt: most, most! - vibrált a levegő és a kemény mag egyértelmüen vette az adást. Értette, hogy biztatni kell, sőt engesztelni! Kiengesztelni a sértett hőst, mert szükség van rá. Most! A dob már ütemesen verte a ritmust és a Nagy Torok harsogott:
Ro! - Ro! - Ro! - Cristiano Ronaldo! -- Ro! - Ro! - Ro! - Cristiano Ronaldo!
Boldogan és felszabadultan üvöltött vele az egész stadion. A Hős, a megbocsájtás jeleként bravuros rugásra készült lent a pályán és ezzel ismét helyre állt az egyensúly. Ismét teljes volt a drukkerek és a csapat szimbiózisa.
Posted by
Szinva
Labels:
indulás,
magyarok külföldön,
népek,
Spanyolország,
tömegközlekedés
September 13, 2012
Aszpirin?!
Ezt a képet nagyon gyorsan kellett lekapjam, mert pont akkor érkezett a megállóba a busz. Vagyis mire megértettem, hogy ez nem aszpirin reklám! megérkezett a busz. Nagyon tetszett, ezt a "betegséget" néha elkapja az ember és jó tudni, hogy van rá orvosság :)
Posted by
Szinva
Labels:
Budapest,
tömegközlekedés,
utazók
August 1, 2012
Önkéntesek
Egy barátnőm azt kérdezte egyszer: "Miért önkénteskednek az emberek? Ugye csak az önkénteskedik, akinek megvan a biztos megélhetése?" Akkor azt feleltem, hogy igen, biztosan, de azt hiszem vannak kivételek. Mert Teréz anya vagy Csaba testvér nem hiszem, hogy biztosítva látták előre azt a jövőt ahova annyi rászorulót befogadtak. Igen, ez is olyan mint a legtöbb dolog az életben, megvan a két véglet és e kettő között, mint egy kibomló legyező bordáira, úgy sorakozik fel az összes variáció. Mi hol vagyunk ezen a legyezőn? Nem tudom, csak azt, hányszor csodálkoztam rá és lepett meg az angolok, amerikaiak, ausztrálok önkéntesskedése. Sok apró történet mint a Kate-é, vagy egész közösségeké, akik elutaznak egy közép-amerikai országba iskolát építeni, gyógyítani, tanítani, segíteni. És történetek korházakról, szociális otthonokról amik késségesen és felkészülve fogadják a segíteni akarókat. Mert adni szép de elfogadni is tudni kell, hogy ne menjen "pocsékba" a szándék.
Washingtonban jártunk, a metró állomáson és jegyet szerttünk volna venni. Három hatalmas "szekrény" állt a bejáratnál tele gombal, lámpákkal, jelzőkkel, feliratokkal és egy nagy nyílás, hogy ide dugd a bankkártyádat a fizetéshez. Teljesen el voltunk tévedve, az amerikai kolgámmal együtt. Egyszercsak egy öregúr lépett hozzánk és nagyon kedvesen végigkalauzolt a gombokon. Nagyon hálásak voltunk neki! Micsoda szerencsénk volt, gondoltam. Aztán azt látom, hogy egy másik társasághoz lép és nekik is segít. Biztos nem sietős az útja, csodálkoztam el. Mikor befejezte, ismét másokhoz lépett és a bizalmatlan pillantásra bemutatkozott: "Én egy önkéntes nyugdíjas vagyok, aki ennek a metróállomás főnökének a rendelkezései szerint segítek jegyet vásárolni Önöknek."
Hát így.
June 23, 2012
Narita Express
A kérdés, hogy jegy-vel vagy jegy nélkül néha nem kérdés hanem helyzet. Van úgy, hogy a legjobb indulat mellett is olyan kutyaszorítóba kerül az ember amiből a jegy nélkül lehet az egyetlen megoldás.
Mert hogy is jutott volna eszembe blattolni a vonaton -- Tokyoban? A régi Romániában ez sport volt, kaland, jó buli, nemzeti társasjáték, de Japánban! Ahol a legtörvénytisztelőbb és legfegyelmezettebb népek élnek a Földön? Még elméletben sem merül fel ilyesmi.
Este 1/2 8-kor indult az utolsó repülő Tokyo Narita repteréről Kanazawába és nekem erre volt jegyem. Ha erre van jegyem ezt fogom elérni, ez nem kérdés de még hátra volt egy hosszú vonatút a város belsejéből a reptérre.
Nehéz leírni a létezés oly fokú töménységét ami egy 25-30 milliós városi szövetet jellemez. Azt a sűrüséget metróvonalakban, járdákban, mozgólépcsőkben, emeletekben, felüljárókban, rendőrökben, autókban, utasokban csak megtapasztalni lehet igazán, elmondani nem. A kivülállót is pillanatok alatt felaprítja a város, és eggyé morzsolja a hangtalan tömeggel. Sietős százak, ezrek között keres, kapkod az ember aki a saját hazájában ha kitekint a dombtetőről, messze erdőket lát és csak a saját hangját hallja ahogy belerikkant a távolba - de itt! A jó irányt is nehéz megtalálni a sokaságban és csak a befelefordulás jelent menekvést, teret, levegőt. Dehát nincs ilyesmire idő, főleg mikor a nyolc-tíz vonalat egybefoglaló metrómegállóban keresem a megfelelő vágányt. A kandzsi betük mellett szerencsére ott a latin betüs felirat és a kezemben levő térképen próbálom beazonosítani hogy merre is járok. Egy átszállás rendben; még egy rendben és még egy kell arra a vonatra, ami végre a Naritára megy. Simán egy óra vonatozás lesz, csak már tudnám hol kell jegyet venni!
Megvan a peron, megvan az irány is és a jegyiroda?!! Egy bódé előtt emberek állnak sorba de a bódé zárva. Irja rajta hogy Narita Express, ez lesz az és be is mondják a következő vonatot, talán nem az Express? Arra még várni kell vagy negyven percet - de ennek a vonatnak is Narita Airport a végállomása. Ha most felszállok addig is haladok mert menni, menni, sűrget az idő és a türelmetlenség, hogy már ott legyek, de legalább haladjak. A vonat közeledik, a jegyiroda zárva, a hátamon futkos a hideg, hogy nincs jegyem és mégis győz a pánik, a riadalom és hogy engem valahol várnak. Beszállok a vonatba úgy ahogy vagyok: jegy nélkül. Nem ülök le, hátamat a vonat falának támasztom a folyósón és figyelek. Nézem a szemben levő táblát ami a Naritára tartó vonatokat jelöli. Legalább tízféle vonat tízféle színnel jelölve és megértem, hogy a leglassabbra szálltam fel... Hááát, legalább haladok, nyugtatom magam. Lassan és kimérten, időnként megelőz valami más szerelvény. Az állomásokban többet állunk és lassabban indulunk. Legszivesebben megtolnám kicsit miközben az óra málnusa kíméletlenül halad előre. Újabb állomás, újabb állás. Várakozás egy másik szerelvényre, ami itt fog beelőzni minket és jön is, megáll a szemközti peronon és elrobog. Innen minden Naritára megy már, át kellett volna szállnom rá, morfondírozom. Ajjajj, még mindig állunk, miért nem szálltam át? Végülis mindegy hogy melyik vonaton kap el a kalauz, nem igaz? Még mindig állunk de a fülemet megüti a hangos bemondó, azt mondja Narita Express. De hova érkezik? Minden idegszálam élesen figyel, annyira koncentrálok, hogy már varázsláshoz is elég lenne és igen! Szemben a megüresedett vágányra hetykén és csillogva fut be a Narita Express. Nem habozok mikor nekilódulok, hogy vonatot váltsak. A törvényen kivüliek szabadságával ugrom be és a hátam mögött máris csukódik az ajtó, indulunk. Fut a vonat mint a villám és nekem még van kb. 30 percem a gép indulásáig. Még kb. 25 és nemsokára már csak 20 perc... és akkor bemondja, hogy végállomás és lassítani kezd a vonat. Ha eddig nem kaptak el ezután is lesz valahogy, gondolom és hónom alá kapom a táskám. Elsőnek szállok ki a vonatból és számba veszem a sok forgókart ami egy központi bódé mellett sorakozik két oldalt keresztben a peronon. Átugrani túl magas és sokan vannak de egy kar a bódé mellett hiányzik. Ez az. Futás, sebesség, lélekszakadt tempó el a bódé mellett, az őr mellett és nem ránézni, nem megállni! Kiabálnak de nem számít. Inalok vakon előre és egyszercsak elkap egy egyenruhás mókus, egyenesen a karjaiba futok... nem lehet igaz!!
"Passport!! Passport!" Kiáltja és mire tisztul annyira a fejem, hogy megértsem, azt is megértem, hogy a reptéri őr az és megmenekültem. Készséggel mutatja meg merre van a check in pult és bátorítóan mosolyog. Öregem, ha tudnád, hogy egy "blattossal" van dolgod! No, de Isten áldjon, rohanok tovább és kerek 15 percel a gép idulása előtt lecsaptam az útlevelem a pultra: itt vagyok. Még működött az utasfelvétel és én utolsónak szálltam fel a gépre.
Kanazawába már menetrendszerüen érkeztem, mintha semmi nem történt volna...

átszállás,
Japán,
magyarok külföldön,
repülőtér,
tömegközlekedés,
utazók,
vonat
June 8, 2012
Jegy-vel
Kísért a múlt...
A minap - igaz jó este volt már - a sárga metróval mentem haza és mikor leballagtam az állomásba és már kotortam volna elő a jegyemet, szembeötlött a nagy kongó üresség. Sehol egy ellenőr, sehol egy utas. Senki. De főleg ellenőr persze, aki ellenőrizze, hogy csíptetek-e jegyet. Hát meg is állt a kezem a táskában a jegytömbel az újjaim között! Hogyan tovább? Jegy-vel vagy jegy nélkül? Mert nagyon meg voltam zavarva ezzel az ürességgel.
Ment is a fejemben a kiszámolósdi, a "szeret-nem szeret" mintájára. Hajlottam a jegy-vel változat fele elvégre kinőttem én már ebből, meg hogy néznék ki a kalauz karmai közt, vagy minek a fölösleges majré, az ember legalább azt spórolja meg amit lehet. Már jött is szépen kifele a kezem a táskából és benne a jegy mire zajt hallottam a lépcsőn. Többen közeledtek és én, mint akit rajtakaptak, reflexből visszadugtam a jegyeket a táskámba. Még én is meglepődtem, na hiszen! Még meglátják, hogy egyedül az állomásban, sehol egy kalauz és ebben az órában én képes vagyok csíptetni. És akkor AZ hogy fog kinézni és benne én hogy fogok kinézni?
Kihúztam magam és fél pillanat alatt döntöttem, hogy vállalom a rizikót. Hát persze. Ennyi adrenalin kell is, mert még a végén "megpimpósodik" az ember.
Zsebre dugott kézzel sétálgattam az állomásban és közben szemügyre vettem a csapat fiatalt. A messzi Csipánguból voltak, aham! Hát így függnek össze a dolgok és lesz kerek a világ. Erre van egy jó kis történetem.

January 5, 2012
2012
![]() |
| Kínai gyerekek állva és fekve egy hószobor előtt |
Mit jelent 2012? Elsősorban azt, hogy 2011 elmúlt mind a 365 napjával együtt. Egyenként végeztük ki őket, óráról órára, percről percre. Hulottak a napok, gyűltek a ráncok és a kilóméterek: ha jól megsaccolom, több mint 50 000 kilómétert daráltam össze ezalatt az idő alatt. Pontosabban 51 808 kilométert, de bárki utána számolhat a távolság kalkulátorral. Az útvonal igen cik-cakkos volt: Budapest, Párizs, Olso, London, Marosvásárhely, Boston, Stockholm, Ratosnya....
Az Erő legyen velünk ebben az Új Évben is.
Posted by
Szinva
Labels:
átszállás,
autózás,
biciklizés,
Budapest,
Calais,
Csalagút,
csomagolás,
Erdély,
Eurostar,
Kanada,
késés,
magyarok külföldön,
népek,
nyelvek,
tömegközlekedés,
utazók,
vásárlás,
vonat
November 25, 2011
Régiségek
Egy régi történet máris hozza a többit és garmadával jutnak eszembe olyan utak, helyzetek amik tényleg nagyon régen történtek. Akár több tíz éve is, de talán mégsem kell visszamennem a gőzmozdonyokig... Azóta is sokat változtott minden, hajaj! Mit értene egy maszületett bárány abból, hogy áll a vonat mert befagyott a váltó? Vagy abból, hogy hideg a fűtőtest és jégvirágos az ablak? Vagy ha meleg a fűtőtest, akkor néha egy boldog kisegér fut végig rajta fülkéről fülkére? Mindez végülis elhanyagolható részlet. A lényeg, hogy én valójában egész életemben utaztam valamerre. Hol felkészítőkre, hol az egyetemre, vagy később a munkahelyemre, vagy családi okokból ide vagy oda... az utazás olyan szerves részemmé lett mint a karom, vagy a fülem. Ime egy virtuális kinövés amihez szépen alkalmazkodik az ember. Lesz több bőröndje és standard "menetfelszerelése" szolgálatos fogkefével.
Az idő során két változó volt: az utak sűrüsége és az irány. A fordulatot a nagybetüs 1990 jelentette természetesen, kulcsév minden középeurópai számára. Maradjon is az és legyen ez az első bejegyzés ahhoz a sorozathoz, ami az 1990 előtti történetekből áll. Erre lesznek jók a hosszú téli esték: melegedni a kalórifer mellet és emlékezni.
Posted by
Szinva
Labels:
átszállás,
régi történetek,
repülés,
tömegközlekedés,
utazók,
vonat
November 10, 2011
Etüdök gőzmozdonyokra
Élt körülbelül 150 - 200 évet. Fújtatva lihegett az első kötött pályákon egyre messzebb, egyre nagyobb távokat befutva. Volt idő amikor ő volt a leggyorsabb! Aztán lassan lemaradt új mozdonyok, sebességrekordok és műszaki bravúrok mögött.
Ma csak egy múzeumi tárgy. Alakja, formája, anyaga csak idézet, az elmúlt idő egy szeletének emléke. Egy allegória, utalás, művészek kedvence. Így lett a hangja is nyersanyag egy szinfóniához, vagy etüdhöz.
Sáry László: Etüdök gőzmozdonyokra
A kép a lemezborítórol való.
Posted by
Szinva
Labels:
Csalagút,
szuvenir,
tömegközlekedés,
vonat
September 25, 2011
A pesti
A BKV-n utaztam többedmagammal, vagyis a budapesti sárga metrón. A köröspataki lovasklub "delegáltjaival" voltam, csupa 10-16 éves gyermek ÉS leányka, mert ugye a lányok nem gyermekek, mint ahogy az asszony nem ember és a medve sem játék. Sötét este volt már, egy fárasztó nap vége. A "delegáció" egész nap lovasfutamokat nézett, drukkolt vagy rohangált a lelátó és az istálló között, hogy ellenőrizze mit csinál A LÓ, az igazi vesenyző aki velük utazott, hogy képviselje őket a futamon. Kimerültek voltak, várták, hogy a szállásra érjenek és szivük egy csücske már ott aludt az istállóban a szeretett paripával együtt. Felnőtt felügyelet is volt velük akik tudták, hogy a Deák téren kell váltani de azt nem, hogy pontosan melyik megálló is lesz az. Ez rám maradt hiszen én vagyok A PESTI, az idevaló, kinek még a vérkörei is a budapesti úthálózatot mintázzák és zsigereiben érzi a helyi közlekedés minden rezdülését.
Én szakértelemmel mosolyogtam miközben pásztáztam a sereget hogy ki hány éves lehet, ki kinek lehet a testére és ilyenek. Találgattam és bíztam a rutinban mikor kiadtam a jelszót: "Leszállás!"
Kitódult a sereg, irány a kijárat de furcsán felmorajlott az eleje mert ez nem a Deák tér! Egy megállóval hamarabb szálltunk le. Csalódottan lepték el azt az öt darab üres széket a megállóban és egymás hegyén-hátán zümmögtek, morogtak amiből EGY igazi kérdés hallatszott ki tisztán: "Kinek az ötlete volt hogy itt szálljuk le?"
"Az enyém..." mondtam csendesen csak úgy magam elé, hogy azért ki legyen mondva, de ha lehet ne túl hangosan, hogy beleveszhessen a zümmögésbe. Gellert kapott a szakértelmem és próbáltam elodázni, hogy ott helyben megjegyezzenek maguknak engem, "a pestit"....
Posted by
Szinva
Labels:
átszállás,
Budapest,
tömegközlekedés,
utazók
Subscribe to:
Posts (Atom)