A másik Guggenheim múzeum

Szűk negyven évvel a New York-i Guggenheim múzeum elkészülte után, újabb épült Bilbaoban. Ezt már a város finanszírozta azért, hogy a világhírű alapítvány segítségével életet leheljen a halodó gazdaságába és turistákat csalogasson Baszkföldre. Mertek és nyertek. Az új épület egyike lett a legismertebbeknek és ezzel Bilbao neve felkerült a világvárosok közé.

Frank Gehry, az építész, szintén amerikai és természetesen nagyon jól ismerte Wright épületét. Talán Wright fejezte ki előszőr, de a modern művészeti múzeumok manapság mind maguk is "műtárgyak",  élő szobrok, bejárható alkotások melyek mint egy óriási jel átszervezik a városi szövetet, átrendezik a súlypontokat és irányokat. Ma, ha azt monjuk Bilbao, már nem egy baszk kikötőváros jelenik meg a képzeletünkben, hanen az új Guggenheim múzeum tömbje. Ez lett a város szimbóluma, emblémája, ez a hatalmas virtuális "hajó" ahogy álomszerüen ring a vizek fölött, a Nervión folyó partjánál kikötve.

Frank Gehry-nek van egy sajátos tulajdonsága: nem tud egyenes vonalat rajzolni. Bárhonnan nézzük az épületet, mindenütt görbül, ível, kanyarodik, nyújtózik, mozog és sehol sem "áll" ahogy hagyományosan elvárnánk. A tömegek mintha egymástól el szeretnének távolodni, szét akarnának csúszni és ezt a külső titánum borítás még jobban kihangsúlyozza. A napfény állandóan változó játéka a borításon tovább erősíti ezt a benyomást és folyamatosan mozgásban tartja a felületeket. Íme egy modern épület-szobor, tulajdonképpen az első művészeti alkotás amit az ember szemügyre vesz ha ebbe a múzeumba igyekszik. Érdemes szemügyre venni. És valjuk be, van, hogy csak az épületet érdemes szemügyre venni mert amit bent találunk, sokszor felejthető. Tudom, hogy ez elég fellengzősen hangzik, de hasonló tapasztalatom volt Portóban vagy San Franciscoban is: a kortárs "versenyben" az építész nyert. Maradandóbbat alkotott mint a művészek. És ez végülis teljesen rendben van ha arra gondolunk, hogy egy épülettel többen és hosszabban kénytelenek együttélni mint a benne rejtőzködő művészinek aposztrofált tárgyakkal. Sőt, ez kimondottan szerencsés dolog, főleg ha eszembe jutnak a látogatásunkkor kiállított Ciccolina szobrok.

Visszatérve a görbe vonalakra, nem Gehry-nél görbült el a "vonalzó" ha így mondhatom. Ez már jó száz éve "vetemedik", amióta a szecesszió a természetből kezdte meríteni az ihletet.  Ennek a korszaknak van egy világhírű spanyol képviselője akit Gerhy ugyanolyan jól ismert és sokat tanulmányozott gondolom. Ő Gaudi, a katalán építész, az "épület-költő", az építészeti "szabad vers" egyik fontos megalkotója. Így Gerhy, a kortárs talán két nagy előd "vállán is áll" akiktől merít és ahonnan veszi a bátorságot mikor a saját formavilágát megteremti.

Guernica

Előszőr Picasso nevével ismerkedtem meg.
Boldog tinédzserkoromban nagy divatja volt a kultúrának. Lovagoltunk az állatkertben, gumicsizmában lebzseltünk egész nap és hétfőnként szimfónikus koncertre jártunk a Kultúrpalotába. Enyhe “lóparfümöt” árasztottunk magunkból és a lépcsőkön ültünk, a székek közt mint a nagyon benfentesek, akik csak befutottak két lovasfoglalkozás közt egy kis Mozartra, egy kis Beethovenre, csak úgy megszokásból. A fintorgásra enyhe megvetéssel feleltünk, mérhetetlenül lenéztük a külsőségeket. Csak az idea számított, a gondolat, a forma, a művészet, csak ami kiemel és magasba röpít.  Csak ez számított nekünk, kissé fellengzős, eksztázist kereső tinédzsereknek. Markáns véleményünk volt mindenről. Általában a nálunk nagyobbaktól lestük el és sokszor foggalmunk sem volt hogy miket hordunk össze. Így a véleményünk állhatatlan maradt, folyton változott mint a kameleon színeváltozása, vagy a kaleidoszkóp mintázata. Attól függően, hogy kivel találkoztunk utoljára, kit kedveltünk vagy mire tartottunk. Nyári esténken az Oroszlán teraszán, vagy a Maros parton hallgatóztunk a “nagyok”, a már egyetemen levők dolgairól ahogy festészetről, szinházról vagy irodalomról beszéltek. Mi az új? Mi a modern? Mi a menő? Az imént látott kísérleti szinház? Micsoda ötlet hogy a színész lejön a nézőtérre! Ah! Legyintett valaki, nyugaton ezt már rég megcsinálták, csak kopírozás. A lelkesedésünk rögtön alábbhagyott és kissé bizonytalanul legyintettünk mi is. Ezzel máris új kiváncsiságok ébredtek bennünk és új lelkesedések. Első hódolóm is azzal nyűgözött le, hogy előadást tartott a modern festészet irányzatairól. Emlékszem, enyhén bizalmatlan voltam vele szemben és frissen szerzett tudásomat “megméretettem” a soron következő rajzórán. Angi tanár úr kissé felháborodott az előadott zűrzavartól de azért helyretette a dolgokat: impresszionizmus, kubizmus, dadaizmus, Braque, Picasso, Matisse.

Picasso neve mellett sokszor ott szerepelt a Guernica. A leghíresebb festményének a címe… néztem a képet. Láttam a sok eltorzult alakot, a szenvedő embereket, a félelmet, a borzalamat. Guer-ni-ca. Guer-rr-nica. Guer-ra. Guer-re, okoskodtam. Foggalmam sem volt, hogy létezik egy ilyen nevű település, a név a maga teljes absztrakciójában lebegett számomra. Furcsának tartottam. Nem voltam meggyőződve, hogy jó helyen tapogatózom de nem kérdeztem. Csak forgattam a címet a fejemben és találgattam.

Évek teltek el, mire helyre kerültek a dolgok és összeállt a Guernica városáról, a spanyol polgárháboruról és Picassoról a mozaik. Madridban jártunkor ellátogattunk a Reina Sofia múzeumba és megnéztük a festméynt. Fantasztikus erejű alkotás, hosszasan álltam a hatalmas vászon előtt. Íme. Guernica.

Ezek után mikor Baszkföldön kirándultuk már nem volt olyan fontos ellátogatni az igazi Guernica városkába. Miért gondoltam így? Nem tudom. Talán azért, mert számomra a festmény volt a fontos aminek már láttam az eredetiét. Guernica többek között szerepelt a térképen mint a baszk kisvárosok valamelyike, azt gondoltam hogy ami fontos, azt a festmény már mind elmondta róla. Ezért nem is került fel az utiterveink közé, véletlenül vetődtünk a környékére. De ha már ott voltunk, megadtuk magunkat: egye fene. Rászánjuk azt a másfél órát és leparkoltunk valahol a főtéren.

Kissé céltalanul indultunk neki, azt hiszem a festmény másolatát kerestük igazán. A polgárháborus vérengzés majdnem elsepert mindent a föld színéről, nem számítottunk semmi különösebb látnivalóra. Csak mai modern házakra és talán valahol, egy nagy falon a festmény másolatára. A főtérről a domb fele vettük az irányt, nemsokára egy szépen rendezett parkban voltunk, néhány régi épülettel megpontozva. Vajon mi lehet ez? Tanácstalanul jártunk a sétányokon. Egy svéd családdal találoztunk akik hozzánk hasonlóan bámultak jobbra és balra. Ők megtalálták a festmény másolatát de nem voltak különösebben elkápráztatva: csak egy másolat egy falon, semmi katarzis. Hát lemondtunk róla. De talán ezek a régi épületek és az udvarban az a kis pavilon, azt talán érdemes megnézni. Hát elindultunk...

… és ráakadtunk Bizkaia tartomány nemzetgyűlésének épületére és a tölgyfára, az egész baszk nép évszázados élő szinbólumára. Igazi felfedezés volt. Itt értettük meg miért olyan fontos Guernica, baszk nevén Gernika és miért ütött rajta olyan nagyot a Franco hatalom, és mit akart igazán agyonütni általa: egy nép élő hagyományát és lelkierejének éltető forrását. Az önrendelkezés helyét ahol rég a teljes Baszföld sorsáról döntöttek.

Ez volt talán Európa legrégebbi “parlamentje”. A baszkoknak egyetlen király "kísérletük" volt a történelmük folyamán, döntéseiket rendszerint a régiók képviselőiből álló tanács hozta. Ugyanúgy gyülekeztek évszázadok óta, a tanácsterem falain szereplő számok tanulsága szerint már az 1300-as évekből őriznek emlékeket. Ez az a megszentelt hely, itt áll az a szent tölgy aminek tövében tanácskoztak.  Egykor a szabadban, majd később épületben. Az épített falak körbeölelték hely szent szellemét, egybeölelték a tanácstermet és a templomot mert a tanácsnokok közt kiemelt helyen mindig jelen maradt a Jóisten. A mai épületet 1826-ban építették klasszicizáló stílusban. A falakon baszk személyiségek portréi és fontos határozati szövegek láthatók különböző korokból.

Az udvaron kiemelt helyen áll az ősi szinbólum, a tölgyfa. Ültették 2005-ben. Az előző tölgy korhadt törzsét 2004-en távolították el és egy darabját ma is őrzi a kertben álló pavilon. Eredetileg ültették 1860-ban.

Mostmár értettem. Az arányok helyre kerültek, a dolgok átsúlyozódtak. Guernica jelentése itt teljesedett ki, itt kapott értelmet a múlt melynek egy szeletéről szól a festmény. A tölgyfa pedig tovább áll, megfiatalodva, erőteljesen. 

Flysch

A "flysch" szót egy sváci geológus indította útjára, hogy a XIX. század elején az Alpok homókkő - agyagpala lerakódásos rétegeit megnevezze. Épp az Alpokat tanulmányozta, de azóta hasonló szerkezetet találtak a Balkánon, a Kárpátokban, a Pireneusokban is. A leglátványosabb képződmény mindenképpen a baszk tengerparton található, amit tömören úgy is hívnak: Flysch.

A történet körülbelül hatvanöt millió éve kezdődött. Ibéria ekkor még sziget volt és a mai Franciaország határától tenger választotta el. Teltek a millió évek és a tengerfenékre folyamatosan rakódött mindenféle. Közben a sziget lassan közeledett és a nagy igyekezetben a már feltelt tengerfenék kezdett kitüremkedni, felgyűrődni. Annyira, hogy kialakultak a Pireneusok.

Az óceán mostmár oldalirányban kezdte mosni a hegyeket és szépen kialakította a Föld legnagyobb, nyilvános geológiai "levéltárát". Ide bárki jöhet, hogy a hatvanöt millió éves történelem nyílt "könyveiben" lapozgasson és kutasson. Ez a baszk Flysch.

Euskal Herrian

Euskal Herrian azaz Baszkföld.

Honnan származnak a baszkok? Ki tudja... eredetük teljesen ködös, viszont Európa legrégebbi lakott területén éltek mindig..

Milyen családhoz tartozik a baszk nyelv? Ki tudja... legalább hatféle elmélet van a nyelvi hovatartozásról és egyik sem teljesen bizonyított. A környezetükben egyértelmű nyelvrokonaik nincsenek.

San Sebastian látványa a várból

Mindig ilyen harciasak voltak a baszkok? Hát csak amióta felbosszantották őket és földjüket két különböző királyságba integrálták. Ma autonóm föld a spanyol rész, de még több önrendelkezést szeretnének. A franciákhoz csatolt részeken sem egyértelmű a béke. A számtalan altalajkincs, a tengeri kikötők, a fantasztikus táj évszázadok óta vonza a különböző népeket és hatalmakat. 

A tengerparton utazva megálltunk Lekeitio-ban, egy kis tengerparti városkában és eltöltöttünk két napot. Mint a legtöbb hasonló kisvárosnak, Lekeitio-nak is állt a többszázéves gótikus katedrálisa és középkori szűk utcák vezettek le a kikötőbe. Bolyongásaink során sok szép házra akadtunk. Általában többemeletesek és kőből épültek igen jó minőségben.

Lekeitio kikötője, háttérben a templomtorony

Így akadtunk erre a szép de lakatlan palotára is. Furcsa volt ilyen elhagyatott épületet látni ami igen ritka volt egész utazásunk során.

Az Abaroa palota

A tengerparton végig üdülőhelyek sorakoznak melyek közül a leghíresebbek San Sebastian és Biarritz a francia partok mentén. Ebbe a sorba illeszkedett Lekeito is. A palotában egykor hercegek, királyok szálltak meg, ezt beszélheti el ez az ismeretterjesztő panó is. Csak baszk nyelven. Hát mit tehet az ember, jól megnézi a képeket és mit lát? Az Osztrák-Magyar monarchia térképét. Biztos valami magyar vonatkozás is lehet, ki tudja? A kiváncsiság nagy motor, én is megpróbáltam megérteni valahogy a szöveget.

Így hangzik baszk nyelven:

XIX mendearen erdi-erdian udarako jauregi bat eta lorategia (gaur eguneko parkea) eraiki zituen Jose Javier Uribarrenek lsuntza hondartza gainean (Jauregi haren lau hormak lurreratu egin ziren 36ko gerra ostean, 37an erre egin baitzen). Lekeition izan zen Antonio Cavanilles bidaiariak ondo deskribatzen du orduko Lekeitio. Esan daiteke ordutik hasi zela "turismoa" garatzen gure herrian: etorkizunean jauregi hartan hartuko zuten ostatu hainbat pertsonai ospertsuk. XIX mendean, Espainiako Isabel II.ak azaleko gaixotasunak osatzeko Kantauri itsasertza aukeratu zuen eta, XX.ko 20.hamarkadan, Austro Hungariar inperioko Zita emperatriza etorri zen Lekeitiora gorte uda pasa etortzeko joera hura. Goi burgesiak atsegin zuen euskal kostaldea uda pasatzeko. Kantauri itsasertzeko zirkuituaren barruan kokatu zen Lekeitio, aisialdirako gune legez, Donostia edo Miarritze bezalako hiriekin batera. Testuinguru horretan eraiki zuen Jose Maria Abaroak bere jauregia. 

A magyarosítást a Google fordító -ra kellett bízzam de ő csak ennyire jutott. Mindenki szabadon kombinálja ki azt, amit jónak gondol:

A tizenkilencedik század közepén épült a nyári palota és a kert (a mai park) a tengerparton Jose Javier Uribarren lsuntza. Antonio Cavanilles jól leírta utast óránként Lekeitio. Amíg azt lehet mondani, hogy "turizmus" fejlődik hazánkban a jövőben lesznek a palotában különböző hírességek.
A tizenkilencedik században, Isabel II a Cantabria partja választotta bőrbetegségek formájában, a 20. században, az Osztrák Magyar Monarchia  császárné Zita jött, de inkább jöjjön a bíróságra a nyáron.
A dzsentrifikáció szereti tölteni a nyarat a baszk partján. Lekeitio bekerült a Cantabriai partján az áramkör, mint egy rekreációs terület, olyan városok közé mint San Sebastian és Biarritz. Ezzel összefüggésben  építette a palotát Jose Maria Abaroa.

Puskás Öcsi

Ez a kép részlet egy hatalmas poszterből, a Santiago Bernabeu stadionban

Madridban, a meccs után ismét "találkoztam" Puskás Öcsivel.

Előre le kell szögeznem, hogy nem vagyok egy focirajongó. Ez azért fontos, mert mikor előszőr láttam Puskást eszembe sem jutott a foci... Felismertem az arcát, tudtam a nevét és azt, hogy ő valaki "híres" ember. Aztán valahogy a foci is képbe került, de a 6:3 hogy micsoda! És hogy az nem micsoda hanem maga a csoda, a megtörtént álom! Hát ez valahogy olyan igazi, tagadhatatlan női módon, de kimaradt.

A '90-es évek elején Puskás és a felesége rendszeresen ebédelt a Horváth Kertben, a Krisztina körúton, ahol én is dolgoztam egy irodaházban. Akkoriban francia üzletembereknek tolmácsoltam, szerveztem mindenfélét és kísérgettem őket a megbeszélésekre. Ha az irodában töltöttük a napot a környékre jártunk ebédelni, például a Horváth Kertbe. Egy ilyen alkalommal ültünk kb. 4-en az asztal körül és vártuk, hogy hozzák a következő fogást. A beszélgetés akadozott és semmi nem jutott eszembe, amivel tovább görgethettem volna. Csendben bámultam az étterem vendégeit és csak úgy magam elé mormoltam-forma, hogy ott ül Puskás...
Ennél jobban nem dobhattam volna fel az asztaltársaimat. Felkiáltottak, eksztázisba estek, fel akartak pattani és lerohanni Puskás Öcsit egy autogramért! Jesszusom! Én meg megijedtem, hogy mi lett ezekkel, hogy hagyják már a szegény embert nyugodtan ebédelni, mit hangoskodnak, ki fognak dobni az étteremből! Végre sikerült lebeszélni őket, hogy odamenjenek és őszíntén, ma már BÁNOM. Ma már én is odamennék, de hol van a tavalyi hó! Ebből a történetből már csak a Horváth Kert vendéglő van a helyén...

Igy értettem meg végre én is, hogy ki is Puskás Öcsi, vagy Higany, vagy Száguldó Örnagy, vagy Pancho... ki milyen néven ismerte a világ bármelyik pontján.

2006 decemberében Athénben, a Plákán sétálva egy ékszerbolt elárusítója szólított meg és mikor megtudta, hogy Budapestről vagyok, ez volt az első amit mondott: "The last day for Puskas..." Valóban az utolsó napja volt, másnap kísérték utolsó útjára a Bazilikába.

Hát jó volt ismét látni őt....

Chocolate con churros

Madridból a legemlékezetesebb gasztronómia élményem mindenképpen a chocolate con churros marad. Ez egy jellegzetes édesség hát persze, hogy csokoládéval. Forró, folyékony és annyira tömény amilyenre csak vágytam gyerekkoromban.  Ehhez jön egy olajban kisütött kőtes tésztaféle ami a fánkhoz áll a legközelebb, csak a formája más.
Egy ilyen adag = reggeli + ebéd + vacsora. Aznapra már nincs baj az étkezéssel.

Meccs

Fél 7, indulunk a meccsre.
Engem nagyon nyom a cipőm, nehezen tudok másra is figyelni miközben megyünk lefele a metróz. "Biztos ezek is oda jönnek" szúr ki egyikünk egy csapatot, csupa szőke fejű északi vagy holland? Mindegy. Átszálláskor már látványosan sűrüsödik a tömeg és mind ugyanannál a metrómegállónál szállunk ki: Santiago de Bernabeu...

Csak ámultam, hogy milyen hamar és egyszerüen jutunk el a helyünkig. Hát alig lesznek!! És tényleg, majdnem üres a stadion, alig foglalt a helyek negyede. Végülis ez nem egy fontos meccs, csak amolyan "kupaszerda", egy átlagos összecsapás mondhatom tét nélkül: Real Madrid - Zaragoza. Dehát ez van, nekünk így jött ki az utazás miatt és mire mindezt végiggondolom, már megtelik a fele a stadionnak... Állítólag 70 000 a bérletes. Végül mind el is jöhettek és pluszban ott voltunk mi, a szőke fejű északiak, a kismillió francia, a népviseletes dánok akik mögöttünk ültek.... Ott volt mind a 80 000 ember: itt nincs átlagos meccs.

Mikor a pályán bevonul a két csapat a közönség hangos üdvözlésbe kezd. Micsoda hatalmas torok! Milyen összeszokott torok! A hangosbemondó 1 perc néma csendre szólít fel valamiyen megemlékezésül: pillanat alatt némul el a tömeg. Egy emberként áll és emlékezik. Aztán egy emberként harsan fel, újjong és bíztat. A "vezér kos", a kemény mag a kapu mögött a nekik elkerített helyen diktálja a műsort. Ütemes dobverésre skandálja a szöveget és a stadion válaszol rá. Fáradhatatlanul.

A meccs elkezdődik. A fehérbe öltözött madridosok között cikázó fekete-sárga csíkos zaragozaiak mint valami méhecskék ügyeskednek ide-oda és próbálják elszedni a labdát. Nem falábuak, ez rögtön látszik, sőt, egész jó dolgaik vannak de a kapu előtt mintha megilletődnének... nem mennek semmire az akcióikkal és nincs befejezés. A lendületük elernyed és vége. A reálosok ehhez képest nagyon lazák, távolról sem érződik bennük a nagy igyekezet. Alig egy-két passz és a közönség felállva üvölt GÓÓÓÓÓL!!!! Jesszus, mikor? Hogy? Alig kezdődött el, már 2:0.

A második félidő már nyugodtan indul, de talán a zaragozaiakat felpiszkálhatták az öltözőben, mert mintha többet támadnának. Nagy igyekezettel cseleznek, hajtanak, a labda mitha többet lenne a Madrid térfelén. Dehát 2:0-nál már mire várunk tőlük? A tét annyira kicsi, hogy inkább kivárásra játszik a lomha fehér Higuain, Ronaldo, Angel di Maria nevű "oroszlán"...

Idő azért még van bőben, folyik a meccs. A zaragozai "méhecskék" hajtanak már megint, besűrüsödik a társaság a madridi kapu köré. Egyszercsak kirepül a labda visszafele, az ellenkező kapu irányába és a hátramaradt Ronáldo lábán köt ki. Valahogy egyedül maradt a felező egyik szélénél távol a többiektől és most, hogy a labda is nála van, hát rátapad minden szem. A közönság egyértelmüen csodát vár istenített hősétől. Tappintható a feszültség mikor belendül a jobb láb és a jobb szélről átrugja a labdát a bal szélre de... de csak úgy bután, a teljesen üres középpálya másik oldalára és azon is túl.... Mi volt ez?!! Mit akart? Vagy akart-e egyáltalán valamit hördült fel a közönség és fújjolásba kezdett.

Húúúúúúúúúúúúúúú!! Húúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!!!!!!!!!!!!!!

Így "szólt" a nép az isteni Ronáldóhoz aki lassú léptekkel indult a labda után a pálya másik széle fele. A húúújjolásra megállt. Sértetten fordította vissza a fejét hogy megnézze magának a hálátlan népet. Egyszerre gyűlt benne fel az erő és az ingerültség. Izmai megfeszültek és a megbántott önérzete messze szétsugárzott az egész pályán. Láthatatlan hullámként terjedt tovább a stadionban és a "nép" elhallgatott. Ronaldo, mint egy haragos isten egy kicsit még egyedül maradt a középpályán, aztán lassan megérkeztek a többiek.
A sorok újrarendeződtek. A  labda visszakerült a Madridhoz és már sebesen hajtották a Zaragoza kapuja fele. Ronaldo elvegyült a fehér mezesek közt, gurult a passz ide és oda Egyre közelebb kerültek az ellenfél kapujához és ezzel újra nőni kezdett a feszültség a közönségben. Tappintható volt a drukk a sajátjaik iránt: most, most! - vibrált a levegő és a kemény mag egyértelmüen vette az adást. Értette, hogy biztatni kell, sőt engesztelni! Kiengesztelni a sértett hőst, mert szükség van rá. Most! A dob már ütemesen verte a ritmust és a Nagy Torok harsogott:

Ro! - Ro! - Ro! - Cristiano Ronaldo!  --  Ro! - Ro! - Ro! - Cristiano Ronaldo!

Boldogan és felszabadultan üvöltött vele az egész stadion. A Hős, a megbocsájtás jeleként bravuros rugásra készült lent a pályán és ezzel ismét helyre állt az egyensúly. Ismét teljes volt a drukkerek és a csapat szimbiózisa.

Eső

Barcelona... nyüzsgő, eleven város. Gazdag város.

Utcái telve turistákkal, számtalan üzlettel, vendéglővel, kávézóval, széles járdákkal és nagyszerű épületekkel. Napközben egész forrón sütött a nap. Összejártuk a gótikus városrészt, a kikötőt, végigsétáltunk a la Rambla-n, de délután már meló volt, hiszen ezért mentünk...
Este viszont szervezett vacsora: buszokkal vittek vissza a kikötőbe - valami vendéglőbe gondoltam, és egy nagyon szép épület előtt álltunk meg! Barcelona történelmi negyedében, a tengernek szembeforulva nyitott kapukkal várt a Casa Llotja de Mar... Pompás termei már a 14. század óta hírdetik az itt folyó kereskedelem fényét és gazdagságát. Nekünk a nagy csarnokba terítettek, ebbe a  hatalmas terembe amit bordázott oszlopok és boltívek tagolnak szépen megmunkált famennyezettel. Az ember elámul a gótikus méretektől. Szeme minduntalan felfele síklik az oszlop bordáin és tovább, az íveken végig. Megcsodálja az oszlopfőket, a nyers kőfelület szolid eleganciáját és a kiegyensúlyozott arányokat. A plafon messze fölötte, az oldalfalak belevesznek a diszkrét megvilágításba. A tér bőséges, könnyedén szippantja magába mind a százötven embert.
Ülök az asztalom mellett és a szememmel fényképezek. Memorizálom a képet, a hangulatot, az aznap estét úgy, hogy mellé képzelem mindazt a nyüzsgést ami hatszáz éve folyik ezek között a falak között. Próbálom besűríteni az időt.

A vacsora végén ahogy igyekeztem kifele, meglepetten vettem észre, hogy kint eleredt az eső. Nagy, sűrű szemű, illatos májusi zápor hullt és hirtelen zárta el az utamat mint egy hatalmas függöny. Megtorpantam. Beleszagoltam az estébe és kezemet kinyújtva megérintettem ezt a felszabadító, termékenyítő esőt és egy pillanatra elhallkult minden. Nem hallottam mást csak az esőcseppek zaját, a jól ismert dobolást, ritmikus hangot, ritusos zenét ami megidéz és összefűz múltat és jövőt melyben álltam én, az idő egy szelete kinyújtott karral, boldogan.