Zingara

Szíciliát északnyugatról mesés partszakasz szegélyezi, ez ma tájvédelmi övezet. Egy félnapos kirándulás elég, hogy az ember megcsodálja a rejtélyes öblöket, az apró barlangokat, megkerülje a kiugró kőtömböket és számtalanszor megmártózzon a kristálytiszta tengervízben. A mély itt nem rejt titkokat. A tengeri sünök szabad szemmel könnyen felfedezhetőek és tisztán kivehetőek az apró halak ahogy az ember lába köré gyűlnek.

Titok mégis van, vagy talán csak volt ha hiszünk a turistakönyveknek. A neve ember és maffia, mert ez a partszakasz kitűnő lerakodóhely volt a rengeteg csempészárunak. Itt rakódták le és rejtették az árut a barlangok mélyére mielőtt továbbszállították. Talán a végső döntést, hogy tájvédelmi övezetté legyen a Zingara, maga a maffia mondta ki.

Ilyen világ ez a mai Szicília. A maffia mint egy láthatatlan szem és kéz mindenütt jelen van, része a mindennapi életnek. Kutakodik a pénztárcákban, vér és dacszövetségeket szervez, ellenségeskedik és bosszut áll. A legnagyobbtól a legapróbbig, a gazdagtól a szegényig mindenki érintve van és minden átlagos konyhafiókba beszivárog. Tegnap egy sziciliai emberrel vacsoráztunk akinek az édesapja a következőket tartotta a konyhafiókban: bicskát, golyókat és egy pisztolyt.

Monreale

A multikulturalizmus nem mai találmány.

A különböző népek, kultúrák mozgása, keveredése azt hiszem öröktől fogva való a Föld bármelyik szegletében. Valakik mindig felkerekedtek mert legelőt kerestek, vagy kalandot és hatalmat, vagy pont letelepedtek mert tetszett nekik a táj, gazdagok voltak a erdők vagy a városok. A letelepedők “helyet csináltak” maguknak a helyben lakók között, persze a maguk "sajátos módján" és ha lecsitult a harci kedv, lassan belesimultak a mindennapi életbe. Idővel a többféle szándék összecsíszolódott, és a vágyak, akaratok egyvelegéből egy új, finom egyensúly állt össze. A sokféle nép, nyelv és kultúra mintázatai harmónába rendeződtek, és kialakult egy újfajta színfolt a világ kulturális térképén. Ezeket az időszakokat nevezik békének. A felvirágzás, az építkezés és tolerancia korszakainak.

A vikingek első sorban gazdagságot és hatalmat kerestek. Abban az időben ahova én szeretnék kilyukadni, már normannoknak hívták őket mert ők népesítették be a mai Normandiát, sőt a keresztséget is felvették, a római katolikusat. A portyázó kedvük azonban nem csitult és így jutottak el Szicíliába ahol “helyet csináltak” maguknak: megküzdöttek az szaracénokkal, elfoglalták Palermót, és háromnegyed Szicíliát. Királyságot alapítottak, egy katolikus, a pápával szövetséges királyságot melynek a fő nyelve a latin volt.

Mindez a XI. század derekán történt, abban a Szicíliában ahol a népek vagy görögül beszéltek és ortodoxok voltak, vagy arabul és a muszlim vallásnak hódoltak. Ebbe vegyült bele a katolikus és a latin. Volt mit tanuljanak egymástól: az araboktól toleranciát és tudományokat, az ortodoxoktól a bizánci ikonográfiát és stílust. Ebből alakult ki egy új egyensúly és kezdődött el az építkezés korszaka. Ez volt Szícilia egyik, a normann-arab-bizántin stílus jegyében fogant virágkora melynek egyik csúcsalkotása a Monreale katedrális Palermo közelében.

A turisták hatalmas raja szállja meg a Monreal-i épületegyüttest minden nap és bámulja a mozaikokat. Milyen csodákra képes az ember a történelem békés korszakaiban! A békés itt távolról sem jelentett homogenizálódott kulturális, vallási, és nyelvi miliőt, hanem egyensúlyt jelentett a sokféleségben. Ebben a békés egyensúlyállapotban tudott csak összeadódni a sokféleség hogy az emberi kreativitás valami újat hozzon létre.

Visszaugorva a mába, megállapíthatom, hogy ismét kezdtek nagyon "mozogni" a népek. Az utazás kényszere érződik mindenütt és mindenkit megérint valamilyen formában. Bármilyen néven is nevezzük: üzleti utazó, gazdasági menekült, külföldi munkavállaló, háborus menekült, turista, migráns: milliók róják az idegen földeket. A sok jövés-menés felkavarja a nyugalmat és labilissá teszi a kedélyeket. Mintha az egész korszakunk az egyensúly felbomlásáról szólna a maga változékonyságával,  feledésbe merülő értékeivel és gyorsuló tempójával. A történelem nagy hullámverése új vizeket mozgat és átszerkeszteni látszik a meglévő rendszereket. Jaj, kis ember, kapaszkodj erősen ha találsz fogodzót e sodródó időben! Örülj hát mindennek ami megadatik.

Rétegek

Egy magyar pillanatok alatt össze tudja foglalni a származását: ősei lovon érkeztek valahonnan Ázsiából már több mint ezer éve és ugyanazt a nyelvet beszéli amióta a történelmi eszét tudja.

Ugyanehhez egy sziciliainak már több időre van szüksége és a végeredmény távolról sem ilyen egyértelmű. Hiába maradt egyhelyben a történelem során: mert hova tűntek az ősi szikánok, az elümoszok, az aszónok és a szikeloszok? És milyen volt a nyelvük? Ki tudja, mert közben jöttek a főniciaiak, majd az antik görögök és utánuk a rómaiak. Őket kiseperték a vandálok, a vandálokat a gótok és őket a Bizánci birodalom. A népek szépen megtanultak görögül és ortodox hitre tértek de akkor megjelentek az arabok és újabb nyelvet kellett tanulni úgy kétszázötven évig. Ez sem tartott örökké: megérkeztek a normannok és királyságot alapítottak a szigeten. A népeket átkeresztelték római katolikusnak és hivatalos nyelvé tették a latint. Majd jöttek a franciák felszerelt hadsereggel és anjou liliommal, ők is eltöltöttek valamennyi időt amíg kénytelenek voltak átadni a helyet a spanyoloknak. 
Dehát könyörgök, érjünk már el az olaszokhoz!! Merthát Szicilia ma oda tartozik! És végre: 1860-ban partra szállt Garibáldi és véget vetett ennek a zűrzavarnak. 1861-ben Szicilia része lett az olasz királyi koronának és ezzel helyreállt a rend, az amit történelem és földrajz órán tanultunk. 

S mégis marad némi bizonytalanság. Hiszen a sziciliaiak nem olaszok. És nem franciák, ahogy nem vandálok, vagy arabok, vagy rómaiak, vagy görögök, vagy nem főniciaiak. És már nemis szikánok, vagy aszónok. Csak egyszerüen Szicilia szigetén lakó emberek, akik fölött újabb és újabb hatalom sepert át folyamatosan. Uralkodott fölötte egy darabig, alakított rajta majd továbbállt. 

Cefalúban mesélte a házigazdánk, hogy a dóm felújításakor ásatásokat végeztek és ahogy haladtak lefele, egymás után tárultak fel a római, a görög, a főniciai maradványok. Itt az arheológusok letetteték a lapátot és visszatemették a helyszint. Féltek, hogy ha még tovább ásnak, kínai leletek is előkerülhetnek... 

Sant' Ambrogio

"Amikor én, Constantinus Augustus, és én, Licinius Augustus, kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk ... úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt és elsősorban olyan rendeleteket bocsátunk ki, amik biztosítják az istenség iránti tiszteletet és imádást, azaz hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él." 
Kelt Mediolanumban, 313 június 13-án

Mediolanum: értsd a mai Milánó, és Constantinus az a római császár, aki elsőként keresztelkedett meg. Ez a rendelet elhárított minden akadályt a kereszténység útjából. Megszünt a keresztényüldözés és a gazdaságilag is megerősödött keresztény közösségek egyre nagyobb templomokat emeltek. Itt, Milánóban az elsők között fogtak hozzá. A Sant' Ambrogio-bazilikát Ambrus, a város szent püspöke építtette 379 és 387 között hogy méltó helyre kerüljenek a vértanuk ereklyéi.  Az évszázadok folyamatosan alakítottak az épületen, mégis, sikerült megőriznie a kora keresztény bazilika sajátosságait: nagy román boltívek, mozaikok, szőlőindás oszlopfők.
Engem mindig lenyűgöz ha valahol jártomban-keltemben megérint a régi korok "lehelete".  Ilyen volt a Sant' Ambrogio is.

Milánó

A milánóiak ha építettek valamit azt nem aprózták el. Mindenképpen világhírre törekedtek vagy azért mert különleges épület született, vagy azért mert világra szóló események zajlottak a falak között. Itt van például a Milánói Scala. Aki meglátja az épületét, lefiggyed a szája: csak ennyi?! Kérdezi fanyalogva. Ez történetesen csak ennyi, viszont ha sikerül elcsípni egy előadást, na az! emlékezetes marad.

Világhírű épületnek ott van például a dóm. A maga késő gót túlfűtöttségével olyan, mint egy csurgatott homokvár, amilyeneket a tengerparton építettünk. Még az is ismeri aki soha nem járt Milánóban. 

Vagy itt a híres árkádsor tele luxus üzletekkel. Az árakat itt diszkréten elrejtik, nehogy elájuljanak a látogatók. 

És mit tud mindehez hozzátenni a mai kor embere? Csakis egy újabb világraszóló szenzációt, a függőleges erdőt. Nincs elírás, a két toronyház hatalmas erkélyein összesen egy hektár erdőt ültettek 3-6 méter magas fákkal, bokrokkal és ajnövényzettel. Azt hiszem valakik komolyan vették az égig érő paszulyról szóló mesét. 

A két torony neve: Bosco Verticale, annyi mint: függőleges erdő. Igaz. És nagyon érdekes. 

Leonardo, a szőlősgazda

Íme egy újabb történet, ami egy másik híres festményből eredeztethető. Mert ha Leonardo da Vinci nem festi meg az utolsó vacsorát, Milánó vonzereje egyből megfeleződne és kit érdekelne a ma odalátogatók közül, hogy valamikor a XV. század végén élt itt egy borosgazda...  Főleg Itália ezen
szegletében, ahol megszámlálhatatlan borosgazda élt, él és élni fog! És mégis, a biológusok tizenegy évig pepecseltek  míg sikerült újra kitenyészteniük a génállományában is korhű szőlőtőkéket és újratelepítették a kertet.
A borsogazda neve: Leonardo da Vici. A Sforzáktól kapta ajándékba a palotát és a hozzá tartozó kertet milánói évei alatt. Itt élt, dolgozott és kertészkedett. Ha elfáradt, körülnézett és minden alkalommal szeme elé ötlött a Santa Maria delle Grazie kolostor szépen formált tömbje. Jóformán szomszédeok voltak. Így, amikor a kolostorban lakók eldöntötték, hogy a refektórium falára megfestetik az utolsó vacsora jelenetét mi sem volt természetesebb, mint hogy átsétáltak a szomszédban lakó festőhöz és megrendelték a munkát. A festő elvállalta és három év múlva megszületett a világhírű alkotás.
Pár évre rá Leonardo elköltözött Milánóból. A palotába új lakók költöztek és a századok során változhatott is az eredeti berendezés. Leonardo szelleme viszont máig meghatározza helyet. A ma ott lakók időnként megnyitják a házat és a kertet a kiváncsiaknak. Így került az emberem útjába is egy milánói kiszállás során.

A palota belülről:

Az udvar: 

Az udvarból látható Santa Maria delle Grazie kolostortemplom tömbje: 

Velence

Olvastam, hogy Velence a vártnál gyorsabban süllyed. A tudósok az űrből mérik a pontos miliméretereket és mit tudnak tenni? Hogyan tudják megakadályozni a süllyedést? Lehetséges, hogy a városoknak is megvan a maguk életciklusuk a születés - virágzás - hanyatlás hármasszabály szerint?

Talán húsz éve is elmúlt, hogy előszőr jártam Velencében. Egy társasutazás keretében, kisbusszal utaztunk Olaszországba és mindent meg akartunk nézni amit lehetséges. Velencét főleg! Hiába érkeztünk éjfél előtt egy kicsivel, hiába volt sötét és hiába esett az eső: minket semmi sem tántorított el a  városnézéstől. Elménkben tündökölt a számtalan utileírás, fotó, prospektus és most végre itt voltunk!  Vártuk, hogy minket is magához öleljen a ragyogás és részesüljünk abban a sok csodában amiről olvastunk.

A vaporetto volt az egyetlen fénypont a sötét kikötőben, üresen himbálózott a vizen. Lassan nekiindult a nagy szürke épületek között kanyargó Canal Grande-nak és mi voltunk az egyedüli utasai. Kimondottan sötét volt. A nedves, esős éjszakában elvétve sárgállott holmi tompa fény egy-egy bejárat előtt. Semmi sem jelezte, hogy merre van a Szent Márk tér! Se fény, se sétáló tömeg, se hangzavar. Sötét és kihalt volt minden mikor kiszálltunk a vaporettoból, de a túravezetőnk azt mondta: íme, megérkeztünk! Ez a Szent Márk tér.

Ez a sötét szürke valami!? Őszintén, csalódott voltam. Róttuk az üres, kivilágítatlan utcákat, fintorogtunk a kanálisszagtól, és mintha folyton a szinfalak mögött jártunk volna: mindenütt korhadó spaletták, omladozó vakolat, rozsdásodó rácsok, csend és sötétség.
Visszaérve a Szent Márk térre, a túravezetőnk még egyszer nekilendült, hogy fellelkesítsen. Hosszas szónoklatba kezdtett a freskókészítésről, a korabeli kompoziciókról. Lendületesen bökődte a sötétséget és magyarázta a semmit végülis! Mert csak elképzelnünk lehetett, látni majdnem semmit nem láttunk abból, amit mutogatott. Hosszú értekezés volt, unalmas és érdektelen. Oda sem figyeltem, bámultam a teret. Néztem az óratornyot ami teljesen fel volt állványozva, a kihalt teret amin egyetlenegy galamb sem tipegett, a sötét árkádokat, a magányos Campanile tornyát és azon merengtem, hogy miért nincs senki az utcán, miért nem láttunk egy teremtett lelket sem?! Mennyire más minden mint ahogy elképzeltem... dísztelen, kopár és mindenben fordítottja annak, mint amire számítottam. Nagy reményekkel jöttem és most itt állok átázva, szomoruan. Mintha lekéstem volna az előadást, mintha egy üres házba érkeztem volna ahol senki sem vár...

És akkor hirtelen megláttam, ahogy az óratorony felől valaki átsétált a téren. Magas karcsú alakja lépésről lépésre bontakozott ki a sötétből, és vele az ősz haja, elegáns fekete nadrágkosztüme. Kezében egy hosszú szálú vörös rózsát tartott lazán... egy elegáns, de már idősödő hölgy sétált hazafele talán egy kései vacsoráról. Egy elegáns, idősödő velencei hölgy, vagy talán maga Velence... Akárcsak egy alegória lépkedett lassan, magányosan, az arcához emelt rózsaszállal merengve a múlton... 
Néztem és elmosolyodtam. Hisz ime! Igy intett, köszöntött a város. Így mutatta meg fénylő arcát a váratlan éjféli látogatójának Velenece, ha egy rövid pillnatra is. 

Carpe Diem

Két nap olasz módra és maguktól hullnak le a ráncok az emberről.

A "gyors" ebéd több mint egy órát tartott és három fogásos volt: Velence környéki rák saját páncéljában felszolgálva + zöldséges pasta + rombuszhal krumplival és zöldségekkel. Ehhez járt egy könnyű fehér bor és a végén kávé.
Az "ünnepi" esti vacsora sok órás és hat fogásos volt: papírvékony olasz sonka parmezán reszelékkel + panini gombával + mennyei gombás rizotto + spenótos pasta darált hússal + marhasült zölségkosárkával + vanilia fagylalt csoki öntettel. A csokit forrón öntötték a fagyira amitől a fagyi kissé megolvadt és a csoki kissé megfagyott...
..... hmmm :) micsoda egyszerű de fenséges küizin-fogás. Ezektől engednek ki a görcsök, szállnak tova a gondok és marad csak a kellemes társalgás ami - vigyázat! - nem túl mély, hogy jusson elég figyelem a mámorban úszó izlelőbimbókra is. Egy újabb korty bor után könnyedén gurul a nevetés a felhangzó poénra.
- Kávét?
- Oh igen, köszönöm.
Egy utolsó kakaóporos bonbon a kávé mellé és jöhet a maradék bor. A korty magával sepri a még odatapadt kakaót, selyembe csomagolja és úgy csúsztatja végig a garaton lágyan, könnyedén mint az esti szellő.

A vacsora után vissza a szállodába, jobban mondva villába, ami egykor gazdag velencei nemesuraknak szolgált menedékül a lagunák felett tomboló nedves időjárás elől. A sétányokat borító darált kavics megadóan zizeg az autó kerekei alatt és a szobába érve, mihelyt helyére kerül a kis kártyalap, felragyog a fény. Tündököl a kristálycsillár és diszkréten világítanak az állólámpák a komódon, az ágy mellett vagy az aranykeretes festméy előtt. Láthatatlan kezek mindent elrendeztek éjszakára, behúzták a zsalukat a szoba mind a négy ablakán és csalogatóan tűrték fel az ágytakaró szélét. Mi más hiányzik még? Egy gyors toalett és egy könnyű álom.
Carpe diem.