Történt egyszer, réges-régen. Olyan régen, hogy ködbe vesztek a pontos részletek; mindenki másként emlékszik rájuk. Nem is fontosak, hiszen csak félre vinnék a figyelmet, elterelnék az elmét arról, ami igazán lényeges. A fölöslegtől megtisztítva, a népi emlékezet úgy őrzi ma ezt a történetet mint egy kincset, mint egy példázatot arról, hogy a szerelembe bele lehet halni.
A kezdet mindig nagyon hétköznapi: fiatal fiúk mézet keresnek és találnak egy kút fenekén. Egyikük, talán Tahmaszp vagy Camsap? Ki így emlékszik, ki úgy. Legyen Camsap az egyszerűség kedvéért ez az életvidám, kiváncsi fiatalember, aki vállalta, hogy leereszkedik a kiszáradt kút aljára és megdézsmálja a méhkaptárat. A társai a kút szájánál állva húzták fel a zsákmányt, és mikor az utolsó rakomány is megérkezett, elszeleltek. Sorsára hagyták Camsapot, talán a zsákmány rá eső részét akarták elcsaklizni? Vagy valamin összevesztek? Íme, még egy részlet, amit sokféleképpen mesélnek, de a vége mindig ugyanaz: a cserbenhagyás. A bajtársiasság hiánya, az elfordulás, a magára hagyás.
Camsap sikertelenül próbált kimászni a kútból. Jószántából ereszkedett le, de segítség nélkül nem tudott kijutni. Így érte az éjszaka, mikor mintha fényt látott volna a kút fenekén a kövek között. Elkezte szétdobálni a köveket és egyszerre csodálatos világba érkezett, a kígyókirálynő országába. A királynő, akinek a negyven lába is kígyófejben végződött, kedvesen fogatta és egymásba szerettek. Kimondhatatlan boldog idők következtek számukra, de Camsapot egyszercsak elfogta a honvágy. Visszakívánkozott a földi világába. Shahmaran, a kígyókirálynő, megértette és elengedte. Egy kérése volt, hogy ne szóljon senkinek az ő létezéséről.
Történt ezután, hogy a szultán megbetegedett. Az orvosok csak egy módot láttak a gyógyulásra: ha eszik Shahmaran májából. Dehát hol találják a kígyókirálynőt? Senki nem tudta, csak Camsap, aki megszegve a fogadalmát mégis eldicsekedett a történetével. Így előszedték, és a nagyvezír irányításával felderítő akció indult.
Shahmaran védtelen maradt. Mikor rátaláltak, Camsap iránti szerelméből elfogadta az áldozatot, de előbb figyelmeztette a jelenlévőket: aki a májából eszik, az meggyógyul; aki a fejéből az meghal, és aki a farkából eszik, az lesz a világ ura. A nagyvezír kötelezte Camsapot, hogy egyen a fejből, míg ő mohón vetette magát a farokra, mert magának akarta a hatalmat. A dolog rosszul sült el, a nagyvezír meghalt.
Shahmaran előre látta a vezír kapzsiságát és akarattal vezette félre. Így védte meg halálában is szerelmét azzal, hogy a halált hozó farokrészről a fordítottját állította. A sah megkapta a májat és meggyógyult. Camsap pedig, aki a fejből evett, ő lett a világ ura.
Mardin-ban láttuk a legtöbb Shahmaran ábrázolást. Nagy szomorú szemeivel nézett ránk a kirakatokból, a falfestményekről, a kávézók faláról. Shahmaran-festő műhelyek vannak, ahol a mesterek számtalan színkombinációban és kivitelben készítik a kígyókirálynő portréját, mindig kicsit másképpen. A történet viszont mindig ugyanaz: a kígyó hűsége és az ember álnoksága. Vagy az igaz szerelem áldozata.
Én is vettem egy Shahmaran képet, és most velem szemben az íróasztal fölött figyeli, hogyan írom meg a történetét.
