Filozófia

A reptér talán alkalmas is lenne erre, mert a várakozás, a kényszerpihenő ráviheti az embert némi elmélkedésre. Egyszer már láttam ilyet a londoni reptéren: folyósok hosszú fala hírdette, hogy az eltérő nézőpont nem más, mint egy nézet egy olyan pontból, ahol nem te állsz. A képek és a felíratok szépen illustrálták ezt a tételt. Most a budapesti reptéren találtam hasonlót: ha tűkörbe nézel, kit látsz? Milyen viszonyban vagy vele? A felírat arra sarkall, hogy gondolkozz el ezen :)

Álom nyitott szemmel

Az álom lehet vágyálom vagy rémálom… végtére bármelyik lehet. 

4:30-kor léptem ki az ajtón otthonról, Budapesten. A végcél Svájc, Estavayer-le-Lac. Napok óta bennem volt az igyekezet hogy minél korábban ottlehessek, lássam ahogy a dolgok összeállnak és még gyakorolhassak a másnapi demóhoz. Már délben meg akartam érkezni, ezért a korai járat Brüsszelen keresztül tovább Genfbe, innen vonat és a maradék 30 kilóméterre utánam jönnek autóval. Minden le volt zsírozva ahogy mondják: beszállókártyák a telefonomban, pénz a zsebemben, kis gurigás bőrömd mögöttem és a kollegák beízzitva.  

6:30-ig minden rendben volt. Már bent ültünk a gépben és vártunk. Vártunk. Vártunk…. mennyit? Talán bele is aludtam a korai kelés miatt, de annyit minden esetre vártunk, hogy Brüsszelben lekéstem a csatlakozást. A hangosbemondóban kedvesen felhívták a figyelmünket, hogy a transzer pultnál majd elígazítanak. 

Eligazítottak. Mosolyogva várt a hölgy és két jegyet lobogtatott. « Ön az aki Genfbe megy? Már előkészítettem önnek a beszállókártyákat Frankfurton keresztül és 14:00 órára már ott is lesz! Van egy későbbi direkt járat Brüsszel - Genf, dehát azzal csak 16:00 óra után érne oda. Ugy-e megfelelő lesz? » Hát most mint mondjak? Harapni vagy üvöltözni ugye nem illik, hát marad a kényszermosoly és a hálás « Merci ». Elballagtam a beszállókapuhoz és azon gondolkoztam, mit fogok kihagyni a terveimből, mire lesz kevés az idő. Nagyon fontos demo lesz ez a másnapi. 

Ahogy tépelődtem, hirtelen gyanus lett, hogy nekünk már be kellene szállni a gépbe. Körülnézek, de semmi mozgás. Odanyomulok a pulthoz, a hölgyekhez: « Késünk? Mert nekem Frankfurtban csatlakozásom lenne Genf felé, de inkább választanám a direkt járatot később minthogy lekéssem ezt is!!«  A tekintetekből végtelen nyugalom áradt, hiszen nem ők fognak demózni másnap, mondjuk, na, de félre a cinizmussal hiszen ők a reptéri szakemberek. « Ó dehogy fogja lekésni, nemsokára indítjuk a beszállást, minden rendben lesz. » És ilyenkor mit ad az ég? A legnagyobb repülőgépek egyikét, a legutolsó sorokba kiosztott ülőhelyet, lassú kigörülést, rövidebb utazási időt de hosszabb « kikászálódást » a gépből hiszen mindenki előttem fészkelődik, ügyetlenkedik, telefonál. Majd buszos beszállítást! A busz végeláthatatlan színuszokban kerülgette az üres reptéri placcot - de minek?!  - majd végre kirakott. Bezúdultunk az épületbe, hatalmas panók listázták az induló járatokat. A jobb szemem sarkából bevillant egy B-akárhányas kapu, miközben két « pinokkió » szépen mondva: reptéri alkalmazott tablettel a kezében kiabált hogy ők jobban tudják. « Genf! » Üvöltöm. « A 68! » Üvölti vissza. « Ezen a folyosón egyenesen előre ! » 

Lódulok. Hatalmas léptekkel kerülgetek, rohanok, mozgójárdára fel, mozgójárdáról le, és megint és megint… irtó távolságok vanak Frankfutban! Már kiürül körülöttem a csarnok, A 57, lassan A 62, még egy kicsi! bíztatom magam, már látom is! Az lesz! Senki utas nincs már a kapunál csak a két alkalmazott. Észreveszik, hogy loholok és tárják is a kaput hogy még zárás előtt felnyomjanak a gépre dehát a beszállókártyámat nem fogadja el a scanner, na még egyszer! Nem jó, dehát már fél lábbal fent vagyok! Még egy próba: sikertelen és akkor a hölgy megkérdezi, hogy hova is megyek? Genf! « Dehát ez a gép Linz-be megy!» jött a válasz és én azonnal lefagytam mint a szoftver amit nem fogok tudni délután ellenőrizni és elpróbálni. Tehetetlen voltam, akár egy álomban, ha a legnagyobb igyekezet sem képes áttörni a falat, és fogoly lettem. A kibogozhatatlan körülmények kiszolgáltatott foglya. Éreztem ahogy gyűlnek szememben a könnyek és hogy hatalmasodok el rajtam a női védekezés legnemesebb fegyvere, a zokogás. Mint a záporeső tört fel belőlem a feszültség ahogy átvettem az újabb beszállókártyámat. Kissé félrevonultam, le kellett üljek egy székre. Időm volt bőven, a következő gép csak négy óra múlva indult.

16:20. Az ember azt hiszi, hogy ha megvolt a csúcspont akkor a dolgok újra rendbejönnek. Ültem a beszállókapu előtt és vártam az indulást. Késett. Lassan beleszólt egy hang a mikrofonba: "A járat sajnos csúszásban van, szíves türelmüket kérjük." A tűrelmemet? Megkapjátok, hogyne, persze, lassan teljesen belezsibbadtam a sok várakozásba. 

18:45-kor szálltunk le Genfben. Hihetetlen, de megérkeztem...  és még hátra volt a vonatozás és harminc kilóméter autóval! Reméltem, hogy elkapom a 19:05-ös vonatot, szedtem a lábam ahogy tudtam. Megnyújtott léptek, kerülgetések: pardon, merci, tovább a vasútállomásra. Az útat már kívülről ismertem és sikerült gyorsan jegyet vennem az autómatában. Csak ellenőriztem a kijelzőn, hiszen mindig a 2-es vágányról indul és valóban, most is oda volt kiírva a Zürich fele induló vonat. Indulás 19:05. Ez az! Rohanás le a mozgólépcsőn a peronra de a peron mellett a vágány már üres....  Egy perc? Ennyit késhettem? Mintha egy valótlan buborékban lettem volna mely lekapcsol a fizikai környezetemről és eltorzítja számomra a téridőt ... Zúgott a fejem, a fülem be volt dugulva és a hangom is erejét vesztette. Mégis, utolsó próbálkozásként odafordultam egy gyerekével foglalkozó anyukához hogy bizonyosságot szerezzek: "Ugye itt egy vonat volt?! Itt volt a vonat?! Erről a vágányról ment el most a vonat?!" Csak nézett rám, nagy szemekkel kissé zavartan mosolyogva, az arcán tükrőződött helyzetem teljes abszurdítása: "Sajnos nem beszélek franciául..." mondta. De már nem hittem neki és valójában nem is számított. Hiszen ebben a visszájára fordult helyzetemben ez lett a normális: az orrom előtt megy el a vonat, engem nem értenek és én sem értek senkit. Azt hiszem ezen a ponton adtam meg magam igazán. Az ilyen anomáliát csak tudomásul venni lehet és alkalmazkodni hozzá, hát elnevettem magam. Keztem érteni a logikáját. 

21:05 volt, mire a következő vonattal megérkeztem Yverdonba. Azon, hogy senki nem várt az állomáson, már nem is csodálkoztam. Az SMS szerencsére még a kiszállás előtt érkezett: "Sajnos senki nem ér rá, vagy vársz még egy órát a vonatig, vagy eljössz taxival". Így nem ért meglepetés és egyértelmű volt, hogy mit választottam. 

21:35-öt mutatott az óra, mikor a szálloda ajtaján beléptem Estavayer le Lac-ban, Svájcban. Hogy mennyi idő telt el eközben? Utána lehet számolni...

Narita Express

A kérdés, hogy jegy-vel vagy jegy nélkül néha nem kérdés hanem helyzet. Van úgy, hogy a legjobb indulat mellett is olyan kutyaszorítóba kerül az ember amiből a jegy nélkül lehet az egyetlen megoldás.
Mert hogy is jutott volna eszembe blattolni a vonaton -- Tokyoban? A régi Romániában ez sport volt, kaland, jó buli, nemzeti társasjáték, de Japánban! Ahol a legtörvénytisztelőbb és legfegyelmezettebb népek élnek a Földön? Még elméletben sem merül fel ilyesmi.

Este 1/2 8-kor indult az utolsó repülő Tokyo Narita repteréről Kanazawába és nekem erre volt jegyem. Ha erre van jegyem ezt fogom elérni, ez nem kérdés de még hátra volt egy hosszú vonatút a város belsejéből a reptérre.
Nehéz leírni a létezés oly fokú töménységét ami egy 25-30 milliós városi szövetet jellemez. Azt a sűrüséget metróvonalakban, járdákban, mozgólépcsőkben, emeletekben, felüljárókban, rendőrökben, autókban, utasokban csak megtapasztalni lehet igazán, elmondani nem. A kivülállót is pillanatok alatt felaprítja a város, és eggyé morzsolja a hangtalan tömeggel. Sietős százak, ezrek között keres, kapkod az ember aki a saját hazájában ha kitekint a dombtetőről, messze erdőket lát és csak a saját hangját hallja ahogy belerikkant a távolba - de itt! A jó irányt is nehéz megtalálni a sokaságban és csak a befelefordulás jelent menekvést, teret, levegőt. Dehát nincs ilyesmire idő, főleg mikor a nyolc-tíz vonalat egybefoglaló metrómegállóban keresem a megfelelő vágányt. A kandzsi betük mellett szerencsére ott a latin betüs felirat és a kezemben levő térképen próbálom beazonosítani hogy merre is járok. Egy átszállás rendben; még egy rendben és még egy kell arra a vonatra, ami végre a Naritára megy. Simán egy óra vonatozás lesz, csak már tudnám hol kell jegyet venni!

Megvan a peron, megvan az irány is és a jegyiroda?!! Egy bódé előtt emberek állnak sorba de a bódé zárva. Irja rajta hogy Narita Express, ez lesz az és be is mondják a következő vonatot, talán nem az Express? Arra még várni kell vagy negyven percet - de ennek a vonatnak is Narita Airport a végállomása. Ha most felszállok addig is haladok mert menni, menni, sűrget az idő és a türelmetlenség, hogy már ott legyek, de legalább haladjak. A vonat közeledik, a jegyiroda zárva, a hátamon futkos a hideg, hogy nincs jegyem és mégis győz a pánik, a riadalom és hogy engem valahol várnak. Beszállok a vonatba úgy ahogy vagyok: jegy nélkül. Nem ülök le, hátamat a vonat falának támasztom a folyósón és figyelek. Nézem a szemben levő táblát ami a Naritára tartó vonatokat jelöli. Legalább tízféle vonat tízféle színnel jelölve és megértem, hogy a leglassabbra szálltam fel... Hááát, legalább haladok, nyugtatom magam. Lassan és kimérten, időnként megelőz valami más szerelvény. Az állomásokban többet állunk és lassabban indulunk. Legszivesebben megtolnám kicsit miközben az óra málnusa kíméletlenül halad előre. Újabb állomás, újabb állás. Várakozás egy másik szerelvényre, ami itt fog beelőzni minket és jön is, megáll a szemközti peronon és elrobog. Innen minden Naritára megy már, át kellett volna szállnom rá, morfondírozom. Ajjajj, még mindig állunk, miért nem szálltam át? Végülis mindegy hogy melyik vonaton kap el a kalauz, nem igaz? Még mindig állunk de a fülemet megüti a hangos bemondó, azt mondja Narita Express. De hova érkezik? Minden idegszálam élesen figyel, annyira koncentrálok, hogy már varázsláshoz is elég lenne és igen! Szemben a megüresedett vágányra hetykén és csillogva fut be a Narita Express. Nem habozok mikor nekilódulok, hogy vonatot váltsak. A törvényen kivüliek szabadságával ugrom be és a hátam mögött máris csukódik az ajtó, indulunk. Fut a vonat mint a villám és nekem még van kb. 30 percem a gép indulásáig. Még kb. 25 és nemsokára már csak 20 perc... és akkor bemondja, hogy végállomás és lassítani kezd a vonat. Ha eddig nem kaptak el ezután is lesz valahogy, gondolom és hónom alá kapom a táskám. Elsőnek szállok ki a vonatból és számba veszem a sok forgókart ami egy központi bódé mellett sorakozik két oldalt keresztben a peronon. Átugrani túl magas és sokan vannak de egy kar a bódé mellett hiányzik. Ez az. Futás, sebesség, lélekszakadt tempó el a bódé mellett, az őr mellett és nem ránézni, nem megállni! Kiabálnak de nem számít. Inalok vakon előre és egyszercsak elkap egy egyenruhás mókus, egyenesen a karjaiba futok... nem lehet igaz!!
"Passport!! Passport!" Kiáltja és mire tisztul annyira a fejem, hogy megértsem, azt is megértem, hogy a reptéri őr az és megmenekültem. Készséggel mutatja meg merre van a check in pult és bátorítóan mosolyog. Öregem, ha tudnád, hogy egy "blattossal" van dolgod! No, de Isten áldjon, rohanok tovább és kerek 15 percel a gép idulása előtt lecsaptam az útlevelem a pultra: itt vagyok. Még működött az utasfelvétel és én utolsónak szálltam fel a gépre.
Kanazawába már menetrendszerüen érkeztem, mintha semmi nem történt volna...

2012

Kínai gyerekek állva és fekve egy hószobor előtt

Mit jelent 2012? Elsősorban azt, hogy 2011 elmúlt mind a 365 napjával együtt. Egyenként végeztük ki őket, óráról órára, percről percre. Hulottak a napok, gyűltek a ráncok és a kilóméterek: ha jól megsaccolom, több mint 50 000 kilómétert daráltam össze ezalatt az idő alatt. Pontosabban 51 808 kilométert, de bárki utána számolhat a távolság kalkulátorral. Az útvonal igen cik-cakkos volt: Budapest, Párizs, Olso, London, Marosvásárhely, Boston, Stockholm, Ratosnya....

Az Erő legyen velünk ebben az Új Évben is.

Régiségek

Egy régi történet máris hozza a többit és garmadával jutnak eszembe olyan utak, helyzetek amik tényleg nagyon régen történtek. Akár több tíz éve is, de talán mégsem kell visszamennem a gőzmozdonyokig... Azóta is sokat változtott minden, hajaj! Mit értene egy maszületett bárány abból, hogy áll a vonat mert befagyott a váltó? Vagy abból, hogy hideg a fűtőtest és jégvirágos az ablak? Vagy ha meleg a fűtőtest, akkor néha egy boldog kisegér fut végig rajta fülkéről fülkére?

Mindez végülis elhanyagolható részlet. A lényeg, hogy én valójában egész életemben utaztam valamerre. Hol felkészítőkre, hol az egyetemre, vagy később a munkahelyemre, vagy családi okokból ide vagy oda... az utazás olyan szerves részemmé lett mint a karom, vagy a fülem. Ime egy virtuális kinövés amihez szépen alkalmazkodik az ember. Lesz több bőröndje és standard "menetfelszerelése" szolgálatos fogkefével.

Az idő során két változó volt: az utak sűrüsége és az irány. A fordulatot a nagybetüs 1990 jelentette természetesen, kulcsév minden középeurópai számára. Maradjon is az és legyen ez az első bejegyzés ahhoz a sorozathoz, ami az 1990 előtti történetekből áll. Erre lesznek jók a hosszú téli esték: melegedni a kalórifer mellet és emlékezni.

A lét elviselhetetlen könnyűsége

A gőzmozdonyokról eszembe jut egy régebbi vonatos történet.

Temesvárra utaztam. Az út hosszú volt, jó pár óra, amihez hozzá kell adni a határátkelési macerát is. Úgyhogy volt időm bőven hogy "kiélvezzem a helyzetemet": az eslő osztályt, a meleg fülkét, a teljes kényelmet. Kint tél volt és hamar sötétedett, bent sárgásan világított a lámpa. A fülkében teljesen egyedül voltam. Úgy ülhettem, ahogy csak akartam, senki sem akadályozott. Kipróbálhattam az összes ülőhelyet, megkereshettem a legkényelmesebb sarkot, lehúzhattam a cipőmet és feltehettem a lábaimat a szemközti ülésre. Nehezen döntöttem, inkább belefáradtam a kereslgélésbe. Hirtelen túl sok lett a szabadság, a lehetőség,  úgyhogy elővettem a könyvem, hogy elüssem az időt. A könyv címe mintha tükrözte volna a helyzetemet: "A lét elviselhetetlen könnyűsége"....

A vonat lassan a határhoz ért és a szokásos ellenőrzés után megjelent a román kalauz a jegyeket ellenőrizni. Nemsokára Arad következik mondta, és elvette a jegyemet.
- Meddig utazik?
- Temesvárig.
Hirtelen felkapta a fejét a jegyemről:
- Ez a vonat nem megy Temesvárra, nem tudta? Elvitte a Maros a vasúti hidat még a nyáron, azóta a vonat csak Aradig közlekedik.

Létem elviselhetetlen könnyűsége ezzel véget ért. Céltalan kényelmem hirtelen megszünt és nagy súllyal zuhant a nyakamba a kinti tél, a sötétség és az a maradék 45 kilóméter, ami rám várt az aradi állomásonon túl. Gubanc, amit meg kellett oldani és ez nem volt ellenemre. Egy óra múlva  Temesváron voltam, a szállodában. 

Óra

Van-e különbség az óra nagy és kicsi málnusa között? Egyáltalán miért van két málnusa az órának? És ezek miért köröznek mindketten azonos irányba, miért nem mozognak egymással ellentétesen?

Mennyi az idő ha a kicsi mutató a 10-esen és a nagy a 2-en van? Biztos, hogy 10 óra 10 perc?
A múltkor ez lett a legnagyobb dillemmám a párizsi reptéren mikor megpillantottam ezt az órát. Hirtelen azt sem tudtam, hogy reggel van-e vagy este, mert én akkor már túl voltam az ebéden de a nap még ezerrel ragyogott fent az égen! Összezavart. Eszerint az óra szerint rég lekéstem a gépemet például.
Hmmm, lássuk csak... igyekezzünk kreativan tekinteni a dolgokat, elvégre Párizsban vagyunk: hány óra lesz ha felcseréljük a málnusokat...?

2 óra lesz 10 perc múlva. Ez már tetszik :) és gyorsan meggyőződtem arról, hogy ez volt az igaz. Valakinek itt a reptéri dolgozók közül elege lehetett abból, hogy minden óra egyforma és ezt "személyre szabta".  Íme egy franciás kacsintás, oh la la!

A pesti

A BKV-n utaztam többedmagammal, vagyis a budapesti sárga metrón. A köröspataki lovasklub "delegáltjaival" voltam, csupa 10-16 éves gyermek ÉS leányka, mert ugye a lányok nem gyermekek, mint ahogy az asszony nem ember és a medve sem játék.

Sötét este volt már, egy fárasztó nap vége. A "delegáció" egész nap lovasfutamokat nézett, drukkolt vagy rohangált a lelátó és az istálló között, hogy ellenőrizze mit csinál A LÓ, az igazi vesenyző aki velük utazott, hogy képviselje őket a futamon. Kimerültek voltak, várták, hogy a szállásra érjenek és szivük egy csücske már ott aludt az istállóban a szeretett paripával együtt. Felnőtt felügyelet is volt velük akik tudták, hogy a Deák téren kell váltani de azt nem, hogy pontosan melyik megálló is lesz az. Ez rám maradt hiszen én vagyok A PESTI, az idevaló, kinek még a vérkörei is a budapesti úthálózatot mintázzák és zsigereiben érzi a helyi közlekedés minden rezdülését.

Én szakértelemmel mosolyogtam miközben pásztáztam a sereget hogy ki hány éves lehet, ki kinek lehet a testére és ilyenek. Találgattam és bíztam a rutinban mikor kiadtam a jelszót: "Leszállás!"
Kitódult a sereg, irány a kijárat de furcsán felmorajlott az eleje mert ez nem a Deák tér! Egy megállóval hamarabb szálltunk le. Csalódottan lepték el azt az öt darab üres széket a megállóban és egymás hegyén-hátán zümmögtek, morogtak amiből EGY igazi kérdés hallatszott ki tisztán: "Kinek az ötlete volt hogy itt szálljuk le?"
 "Az enyém..." mondtam csendesen csak úgy magam elé, hogy azért ki legyen mondva, de ha lehet ne túl hangosan, hogy beleveszhessen a zümmögésbe. Gellert kapott a szakértelmem és próbáltam elodázni, hogy ott helyben megjegyezzenek maguknak engem, "a pestit"....

Kafka és Svejk söröznek

... és akkor váltunk repülőt Prágában, délután háromra már Madridban is vagyunk! Gondoltuk mi.

Prágán viszont nem lehet csak úgy "átmenni", áthajtani, átszállni, anélkül, hogy észre ne vegyed. Helyet követel az életedben, azt akarja, hogy felfigyelj rá és ehhez meg is vannak a sajátos eszközei. De mi ezt akkor még nem tudtuk.  Megkerestük a megjelölt átszállókaput és vártuk a gépet ami továbbvisz minket Madridba. Az utazásunk addig teljesen símán ment, naiv gyanutlansággal várakoztunk.
Azt, hogy megváltozott a beszállókapu, csak véletlenül vettük észre. Összeszedtük hát a cókmókunkat és átballagtunk. A beszállópult mögött pár egyenruhás fiatal értetlenkedett az utasokkal és egymással. Többen voltak a megszokottnál, egyfolytában tettek-vettek miközben az idulási idő lassan eltelt anélkül, hogy hozzánk szólt volna valaki. Várutunk. Lassan gyűlt a spanyol beszéd körülöttünk, egyre többen jöhettek rá, hogy változott a kapu. 

Kényszerüen vettük tudomásul hogy ezek szerint késik a gép, de hogy mennyit?  Rejtély.  Na, egyszercsak elindul a beszállás. Sorba állunk, jegyellenőrzés és indulás a csőbe. A repülőgép ajtaja nyitva, utaskísérők sehol. Azért bemegyünk és keressük a helyünket. Foglalt. Elővesszük a jegyeket, egyezkedünk, az ő jegyükön is ugyanez a hely van megjelölve. Furcsa... még sosem hallottam, hogy kétszer adták volna ki ugyanazt az ülést. Azért erősködünk ugye, de nehezen megy az egyezkedés mert oroszul nem tudunk: ők oroszok és Moszkvába mennek. Állítólag oda megy ez a gép! A jegyükön tényleg ott van, hogy Moszkva. Na most mi van?! 

Vissza az egész. Ki a gépből, találunk egy lépcsőt ami levisz egy buszhoz ami állítólag a madridi géphez visz. Jó. Már kissé izgulok. A busz elindul és megáll egy másik gép előtt, beszállunk. Itt már légikisasszonyok fogadnak annak rendje és módja szerint. Ez bíztató és a légikisasszony mebnyugtatott, hogy tényleg Madridba fogunk menni, sőt, tökéletes spanyolsággal a mikrofonba is bemondta az útirányt. Hozzátette, hogy sajnos várni kell még a többi utasra. Én magamban azokra gondolok, akiknek a moszkvai járaton nem volt foglalt a helyük...

Tovább várakoztunk. Eltelt újabb negyven perc, közben bájos stewardesek vizet szolgáltak fel. Egyszercsak megszólal a hangosbemondó: a légikisasszony az egész csapat nevében elbúcsúzik, további jó utat kíván. Puff! Tájékoztat arról, hogy ők el fogják hagyni a gépet mivel lejárt a munkaidejük. Ez vicc? Jól hallottam, lejárt a munkaidejük? Igen, pontosan ezt mondta... Még maradnak addig amíg a váltás megérkezik de vizet már nem szolgálnak fel. Az abszúrd ezen a ponton érte el a csúcspontját, a teljes feszültséget. Innen már csak levezetés jöhet börleszk beütéssel, a fokozottabb oldódásért. És íme: hirtelen nagyobb csoport érkezik, teljesen fel vannak ajzva. A felpörgetett spanyol szóáradatban néha a Moscú szóra ismerek és ez mindent megmagyaráz. Ezzel vált felejthetetlenné az ő utazásuk is.    

A befele áramló utasokkal szemben nyomultak közben kifele a légikisasszonyok a méretes bőröndjeikkel. Ők ugye azok, akiknek lejárt a munkaidejük és igyekeztek leszállni. Ez lett a végső "kóda", az utolsó nagy tömegjelenet ebben a történetben. Aztán lassan visszaállt a rend és mi végre elindulhattunk Madridba.