Nagyapám, a másik

A szimetria azt követeli, hogy ezután a nagyapámról szóló poszt után megidézzem a másik nagyapám történetét is. Hiszen ketten voltak és kettőjük egyforma érdeme, hogy én ma itt vagyok. Ők ketten
állnak alattam mint a támasztékok, ők képviselik a hagyományt, a múltat. Kettőjük tartása, ereje határoz meg engem, ez őriz és szólít fel a folytatásra. Ketten vannak, mint két szem, két kéz és két láb, hogy szilárdan álljon az ember a talajon. Így állok ma én, a Kettőből sarjadt Egy és rájuk emlékezem.

Ez a Nagyapám közelebb utazott mint Amerika, csak olyan jó ezer kilométerre ment odébb, kelet fele. Rövidebb út volt, mai fogalmaink szerint talán szervezett társasutazásnak nevezhetnénk ami kissé szeszélyesre sikerült, hiszen rajtuk volt a katonaruha, a kezükben ott volt a fegyver és körülöttük tombolt az a borzalmas háború...
Mindez a második nagyverekedés alatt történt, ahogy a csángók nevezik a világháborut. '44 augusztusában a frontvonalak már Erdélyben cikáztak és a hatalom a legutolsó erejét gyűjtötte össze a küzdelemhez. A legutolsó erejét és legutolsó csepp vérét, hogy majd végleg kivérezhessen és elpusztuljon. Kétségbeesett hiábavalóságában ekkor vonultatta be a falusi tanítókat, a tartalékos korúakat is, mint a kőröspataki nagyapámat negyven egynéhány éves korában. Soha nem érdekli a hatalmat az otthonmaradók sorsa, csak a győzelemet, vagy túlélést vizionálja. Így öltöztette be az embereket katonaruhába, adta a kezükbe fegyvert és ültette vonatra őket a front fele. A front pedig már mindenhol volt. És amikor a hadba induló katonavonatot az oroszok lekapcsolták, egy mozdulattal át is irányították az orosz fogolytáborok valameyikébe, Brianszk környékére. Innen  '48 szeptemberében szabadult Nagyapám, csekély négy év múlva.

Nekem mint unokának soha nem mesélt a fogságról. Egyszer, mikor látta, hogy valami inget varrok magamnak, bátorítóan jegyezte meg, hogy a fogságban a tanítóságnál hasznosabb volt bármiféle kétkezi mesterség. Azt viszont nagyon jól tudta, hogy a távolba szakadt embernek milyen fontos az otthoni szó és a bukaresti éveim alatt tőle kaptam a legtöbb levelet. Rendszeresen írt. Mindenről. Leírta, hogy haladnak a kerti munkákkal, mit csinál nagymama, mi történik a ház körül, hogy áll a nekem küldendő csomag. Meleg hangú, bátorító levelek voltak, soha nem kértek, utasítottak vagy tolakodtak. Csak rendszeresen jöttek. És csak voltak mint egy odanyújtott erős kar, amibe meg lehet kapaszkodni ha netán megtántorodik az ember.

Nagyapám

Nagyapám, az egyik.
1971-ben, hetven éves korában utazott előszőr külföldre és akkor egyenesen Kalifornába ment.  Gyergyószentmiklós és Los Angeles között több mint tízezer kilométer a távolság, de az akkori életvitelben, felfogásban és még mi mindenben! A távolság ennek többszöröse volt. Időben is nagyot "ugrott": több mint negyven évet, amióta utoljára látta a nővérét...
Nagyon készült. Nem tudom mekkora csomaggal ment, de a szigorú határellenőrzések miatt nem hiszem, hogy mindent el tudott vinni amit szeretett volna. Egyet azért a tilalom ellenére is vitt: egy maréknyi gyergyói földet. Visszatérve aztán sokat mesélt. Képeket hozott, mindenkinek apró kis ajándékokat és sokáig dolgozott a memoárján, amiben mindezt leírta. A fegyelmezett, puritán gyergyói székelyt megérintette a mondén, mindent-szabad amerikai világ. Az egyik képen például nagy piros kockás cowboy ingben ül a nővére mellett és nevet. Meglepő és teljesen elképzelhetetlen! Hirtelen olyannak láttuk nagyapánkat, ahogy még soha. Ez a látvány nagyanyámat is jól oldalba csíphette, mert emlékszem felkiáltott: "Félix! Hogy nézel ki abban a piros ingben! Mit mondanak majd az emberek!"

Élete egésze a folyton "változó állandóságban" zajlott, már ahogy a világháborús időket lehet jellemezni Európa ennek a szegletében. A második háboruban ő is részt vett. Már jócskán negyven felett, négy gyermekes családapaként és betyárbecsületből a bajtársak iránt. Mert az orvosi papír, ami őt szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította, végig ott lapult a zsebében.

Nagyapámról egy mondat  37:50 -nél...

Kenyérsütés

Ugyanilyen meleg nyár volt mint most. Emlékszem, nagymamám nagyon készült, aznap kenyérsütés volt a komáéknál. Befűtötték a hatalmas kemencét ami nagy eseménynek számított és oda vittük mi is a kenyértésztát megsütni. A szakajtókban már keltek a kiszaggatott kenyerek miközben nagymama a vendégeléshez öltözött. Ott töltöttük a délutánt egészen addig, amíg kisült a kenyér.
Emlékszem, ahogy baktattunk a poros úton lefele, a Blanka néni boltja előtt és vittük a szakajtókat. Még ma is érzem bőrömön megütköző napsugarakat, a szandálamba bújt porszemeket és a várakozást, az életemben első kenyérsütés izgalmát. A levegőben izzott a gondoskodó aggódás: megkelt-e eléggé? Majd kisült-e eléggé? A kenyér, a mindenapi...
Sok-sok év után ismét kenyeret sütöttünk. A gyerekkori emlék hatalmas erővel tört be a múltból, tiszta volt és valóságos. Mikor az úton lefele vittük a szakajtókat, nagymamám nem lehetett sokkal idősebb mint én most.

 

Dilemma

A könyvespolcon áll ez a naptár ami tavaly december 21.-én, a világváge napján lejárt. Kitelt az 5 121 éves ciklus amiről szólt és már az új ciklust tapossuk. 

Most mi legyen vele..?  Dobjam ki?!

Édesapám története

A hőskor… A 60-as évek vége, Marosvásárhelyen. Akkor még létezett a cukorgyár és megvolt a Magyar Autonóm Tartomány; a régi korszak romjain magabiztosan épült a jövő.
 A cukorgyár komoly modernizálás előtt állt. Érkeztek a gépsorok, az új technológia és a szakembergárda lázzban égett. Ment a munka, főtt a fejekben az ész arról, hogy hogyan, mikor, hova kell beállítani az új gépet. Várták a szerelési rajzokat és még el kellett "futni" Szebenbe csak mikor? Mert a tervező késett de közben az idő fogyott és sürgették, hajtották merthát a termelés és a cukorrépa nem várhat.
Utolsó pillanatban lett meg a rajz. Nyomták is apám kezébe, hogy indulhat Szebenbe, még aznap. De mivel? Hát repülővel, mert van menetrendszerinti járat Marosvásárhely és Nagyszeben között és indul is egy járat, hát nyomás!

Akkoriban a jó öreg Antonov gépek jártak, csak tippelni tudok, hogy talán AN-2-es model lehetett légcsavarral, dupla fedéllel és egy pilótával… Azt el is felejtettem kérdezni, hogy szokásban volt-e akkoriban a légikisasszony.. és gondolom füves volt még a repülőtér kifutója is.

A vásárhelyi repülőtéren útra készen állt az Antonov, csakhát minden jegy elkelt és nem volt több férőhely! Apám tanácstalanul nézhetett körül.

Abban az időben az emberek személyesen ismerték egymást, ebben a boldog kisvárosban gyakran sörözött együtt a mérnök és a légiirányító. Így, mikor apám körülnézett, hamar felfedezte az ismerős arcot, aki a gép körül lófrált az indulás előtt. Hát volt kinek elmondani a problémát és a válasz nem késett:

-  Ne törődj semmit Lacikám, beteszünk neked egy hátas széket középre! Egy kicsit billegni fog, de jól megkapaszkodsz, mert ha menni kell hát megoldjuk.

Puskás Öcsi

Ez a kép részlet egy hatalmas poszterből, a Santiago Bernabeu stadionban

Madridban, a meccs után ismét "találkoztam" Puskás Öcsivel.

Előre le kell szögeznem, hogy nem vagyok egy focirajongó. Ez azért fontos, mert mikor előszőr láttam Puskást eszembe sem jutott a foci... Felismertem az arcát, tudtam a nevét és azt, hogy ő valaki "híres" ember. Aztán valahogy a foci is képbe került, de a 6:3 hogy micsoda! És hogy az nem micsoda hanem maga a csoda, a megtörtént álom! Hát ez valahogy olyan igazi, tagadhatatlan női módon, de kimaradt.

A '90-es évek elején Puskás és a felesége rendszeresen ebédelt a Horváth Kertben, a Krisztina körúton, ahol én is dolgoztam egy irodaházban. Akkoriban francia üzletembereknek tolmácsoltam, szerveztem mindenfélét és kísérgettem őket a megbeszélésekre. Ha az irodában töltöttük a napot a környékre jártunk ebédelni, például a Horváth Kertbe. Egy ilyen alkalommal ültünk kb. 4-en az asztal körül és vártuk, hogy hozzák a következő fogást. A beszélgetés akadozott és semmi nem jutott eszembe, amivel tovább görgethettem volna. Csendben bámultam az étterem vendégeit és csak úgy magam elé mormoltam-forma, hogy ott ül Puskás...
Ennél jobban nem dobhattam volna fel az asztaltársaimat. Felkiáltottak, eksztázisba estek, fel akartak pattani és lerohanni Puskás Öcsit egy autogramért! Jesszusom! Én meg megijedtem, hogy mi lett ezekkel, hogy hagyják már a szegény embert nyugodtan ebédelni, mit hangoskodnak, ki fognak dobni az étteremből! Végre sikerült lebeszélni őket, hogy odamenjenek és őszíntén, ma már BÁNOM. Ma már én is odamennék, de hol van a tavalyi hó! Ebből a történetből már csak a Horváth Kert vendéglő van a helyén...

Igy értettem meg végre én is, hogy ki is Puskás Öcsi, vagy Higany, vagy Száguldó Örnagy, vagy Pancho... ki milyen néven ismerte a világ bármelyik pontján.

2006 decemberében Athénben, a Plákán sétálva egy ékszerbolt elárusítója szólított meg és mikor megtudta, hogy Budapestről vagyok, ez volt az első amit mondott: "The last day for Puskas..." Valóban az utolsó napja volt, másnap kísérték utolsó útjára a Bazilikába.

Hát jó volt ismét látni őt....

In memoriam

Motorozom. Fejemen sisak leeresztett rostéllyal. Rajtam bőrdzseki és kesztyű. Erősen markolom az ülés mellett a kapaszkodót mikor a motor lassan meglódul alattam és velem. Indulunk! Gyorsan nő a tempó, a sebességmérőn körbefut a málnus és 100-ast is elhagyja. A sisakban hallom ahogy Zoli hátrarecseg valamit: "Minden rendben?" Hát persze, hogy rendben! Juhéé! Rendben, persze! Nekifeszülök a levegőnek és sebesen szeljük, vágjuk, győzzük a kilómétereket. Mit haladunk! Repülünk. Siklunk. Úszunk a levegőben, az úton a gödrök nem számítanak. Nagyobb annál a lelkesedésem, minhogy észrevegyem őket.

Most mondjam azt, hogy régi motoros vagyok? Hát a magam módján igen. Mert régóta kérezkedem fel motoros ismerőseim mögé egy körre. Talán tíz éves voltam, mikor először utaztam Bandi bácsi mögött, egy régi MZ-n, vagy Csepelen, vagy Kecskén? Volt ilyen motormárka egyáltalán, vagy csak mi csúfoltuk így mert ugyanúgy mekegett mint a kecske? Már nem emlékszem. És arra sem, hogy volt-e szandál a lábamon, vagy csak mezítláb voltam? Sisakom biztos nem volt és biztos hunyorogtam, ahogy szembe csapott a szél. Na, de azért nem annyira, mert a poros falusi úton csak lassan zötykölődhettünk a tyúkok és tehenek között. Arra viszont emlékszem, hogy nyár volt, és meleg és mi sokat nevettünk.
Bandi bácsival mindig nagyon sokat nevettünk.

Csipángu, a csodaország

Legelőszőr a '80-as évek elején hallottunk részleteket Ázsiáról magától Marco Polo-tól és minden olyan elérhetetlenül messzinek tűnt, mint maga Marco Polo. Minden hétfő este egy kis fehér-fekete tévé előtt gyülekeztünk a bentlakásban, hogy megnézzük a nagy utazóról szóló sorozat újabb és újabb történeteit erről a távoli, varázslatos világról. Micsoda ruhák! Micsoda szokások! Micsoda ételek! Minden rész végén mialatt futottak a feliratok, ugyanaz a filmzene csendült fel, benne egy csodálatos brácsaszólóval. Olyan volt,  mintha hozzánk szólna, egyenesen minket szólíta. És közülünk is főleg azt, aki a bukaresti konzervatórium brácsa szakos hallgatója volt.
Áhitatos csodálat ült rajtunk a film végén. Áhitat ami nem ébreszt vágyat, csak van és céltalanul ragyog amíg magától ki nem alszik. Passzivitásra ítélő körülményeink ösztönösen ollózták az elérhetetlen vágy-csírákat. A létért való küzdelemben már így is csak csupa vágyból álltunk mint a haboskávé, vagy a flekken vagy akár egy jó pohár sör és lényegibb vágyak közül a légiesebbek könnyen kiszorultak. Megmaradtak ábrándnak, a ragyogó délibábnak ami mögött az ember tudta, hogy úgysincs semmi.
Akkor még azt hittük, hogy a dolgok változatlanok maradnak, de tévedtünk. Az élet folytonos változás és ennek bizonyítékaként brácsásunk ma indult Japánba immár sokadszorra. Az egykori csoda, varázslat, áhitat mind "földet ért"  és megszámlálhatóvá, megismerhetővé vált: a repülőút hossza 12 óra egy átszállással; evés két pálcikával, sashimi és szaké. A tapasztalás hamar megtölti az embert tényekkel és a régi káprázat apránként elenyészik. Kopik a küszöb az ábránd és a valóság között valahányszor átlépünk rajta. A képzeletet felváltják a valódi formák, illatok, színek és passzív, álmodozó énünk cselekvő szereplővé válik az új környezetben. S ahogy ellebbennek a sejtelmes képzelet-fátylak, úgy élesedik a látás, tisztul a kép és erősödik a megismerés.
Ezzel együtt meghatározó az első benyomás, az eslő ütközés képzelet és valóság között. Mit vártunk és mit találtunk? Összeillik-e az első illat, az eső színkavalkád a Marco Polo-i emlékekkel? Itt csak a saját benyomásaimról tudok beszámolni. Ritkán írtam naplót, csak nagy alkalmakkor, mikor az élmény fontossága megkövetelte, hogy rögzítsem. Ime:

Budapest, 2003. 06. 21.

A taxisofőr egész úton dumált és mire Ferihegyre érkeztünk, meg is oldotta a nemzetközi helyzetet. Ettől nyugodtabban indultam útnak, de a torkom mégis elszorult, mikor kimondtam az uticélt: Tokyo. Mintha csodát látni készültem volna, és ezzel kilépnék a megszokott, mindennapi-zűrökkel teli életemből. Rég nem indultam így neki utazásnak. A csodavárás bennem volt, de külső körülményeim mintha packázni akartak volna velem: előttem állt meg a sor, ronda volt a kiszolgáló a pultnál és mire leültem a beszálló kapu előtt a székre, megteltem bosszusággal. Körülöttem hazafele tartó franciák és én köztük mint egy mázsa só, gubbasztottam. Párizsban kitoltam magam a gépből és át a másikba, a nagyba, a soha nem látottba. Irány Szibéria és azon túl.
Tokyo, 2003.06.22.
Első benyomásom: rengeteg az ember!!! Egyszerüen rengeteg. A gyerekek nagyon édesek és szépek. Rengeteg ember dolgozik azon, hogy ezt a rengeteg embert eligazítsa. A hangosbemondó egyfolytában szónokol, uniformisos fiatal lányok - fiuk terelgetik a népet. Ezzel együtt valahogy minden simán klappolt idáig, amitől az az érzésem, hogy a méretek kicsik?!?!! Mintha 1 leszállópálya lenne a reptéren, 1 csomagkiadó, 1 buszjegyeladó hely, 1 buszállomás és kevés utas, mert mindenütt rögtön rám kerül a sor. Mindeközben hömpölygök a hatalmas tömeggel, színültig telik a busz de 1 ülőhely marad pont nekem, stb.
Várakozom a Haneda reptéren útban Komatsu fele. 

Régiségek - A jegy

A kalauz benyit a teli fülkébe és kéri a jegyeket. Mindenki kezében ott a sajátja és maga előtt magasra tartva nyújtja oda. Ő lyukaszt, visszaadja a jegyet és nyúl a következőért. Én a bejárat mellett ülök, a kör nálam zárul. Nyújtom a jegyem, ő rutinosan elveszi. Rámnéz és mikor felismer meglepetésében felkiárt:
- Hogy verjen meg a szerencse! Nem láttad, hogy én vagyok a kalauz? Miért vettél jegyet?
............
Ez nem álom. Ez így volt. Én bele is pirultam de nem azért mert a többiek is hallották, hanem egyszerüen azért, mert vettem jegyet. Mert ha a kalauz a barátod és te veszel jegyet az olyan volt, mintha a homlokodra tűztél volna egy élhetetlenségi bizonyítványt. Ez még a stréberségnél is több volt a '80-as évek Romániájában.  Ez egyenesen a túlélési ösztön hiányát jelentette. 
Mindennapi kis csalásaink közé tartozott ez is, hogy a vonaton nem mindig vettünk jegyet. Jegy nélkül az ember ritkán utazott fülkében, legtöbbször kint állt a folyóson és leste a kalauzt. Előre tudtuk, hogy melyik vonalon mennyit "illik" adni zsebbe, kézbe, csak úgy lazán lefordított tenyérrel miközben elnéztünk a kalauz válla felett és fogunk között sziszegtük, hogy "köszi". A kalauz arcán az acélos vonások meg sem rezdültek ahogy elsűlyeztette a galacsinná gyűrt papírpénzt. A gyakorlottabbja egy hirtelen pillantással még ellenőrizte, hogy rendben megvan-e a tarifa és továbbállt. Ettől kezdve az ember "védelem alá került" és akár ülőhelyet is kereshetett  magának a "megvásárolt" vagonokban.

Mert túlélni ugye, kell...

Régiségek - Csend

A régiségekhez szerettem volna posztot írni egy régi történetről, egy jó kis emlékről és vártam, hogy eljjön az a "bevackolós-emlékezős" idő, amikor az ember maga is legszívesebben "hibernálna". Vártam, hogy mikor lesz fehér a táj és mikor kerül elő a bunda. Lestem azt a télies hangulatot amitől a méz is boldogabban oldódik a teában.

Ehhez képest semmi: se hó, se hideg. Most pont esik valami az égből, valami hirtelen fagyott dara ami koppan ha földet ér és közben dörög! Januárban. Aki elhibernálta magát az is felébred, semmi befeleforduló csend... 

Viszont én mégis elkezdtem ezt a posztot és rájöttem hogy miért: egy fél napig nem volt internet. Megszüntek a másodpercenként robbanó hírbombák, a nyüstölő levelek, a villogó reklámok és az ezernyi kihívás, hogy merre kalandozzon az ember tovább. Nem volt internet, nem volt mi gúzsba kösse a figyelmemet. És ez az! Nem uralkodott fölöttem semmi, nem kényszerített semerre: szabadadság. Ismét nálam volt az irányítás egy rövid időre.

Húh! Jó kis bevezető lett ebből, mint egy rosszul sikerült előke egy barokk menüettben. Param! Hol is tartottam? Mert kerestem azt a leges-leges-legelső utazós élményemet, hogy szép rendszerbe szedjem legalább a múltat. Csalódnom kell mert renszer nem lesz. Össze-vissza villanak be kirándulások, már a vonaton megevett egyheti élelem, vagy a busz amit hiába vártunk és a nyitott teheratutó amin utazott a csapat egy kalandos erdei úton. De melyik közülük az első? Melyik a második? És érdemes-e sorrendet keresni, számit-e valamit ez a sorrend mikor az összes út és utazás mind ide vezetett ehhez a székhez, amin most ülök miközben írom ezt a posztot. Az emlékek nem ismerik az időrendet, csak a hangulatokat és érzéseket amik újra felidézhetik őket. Itt egy mondat, egy íz, egy színárnyalat és máris indul az özön: mikor hallottad, láttad még ezt? Hol? És jönnek az emlékek csoportba fűzve mint a rablóhús pálcáján a hagyma, a hús, a paprika. Ami összefűzi őket az egy érzés, de nem a perceket mérő idő.

Ezen lamentáltam mikor elvették az internetet. Elvették - mondom, úgy mint rég, mikor a "nincs" nem műszaki hiba kérdése volt, hanem főleg emberi döntés eredménye. Elvették a vizet, elvették a gázt, elvették a villanyt. Abban az időben sokszor kényszerültünk be a csendbe különböző indokokkal. Volt, mikor soha nem tudtuk meg mi az ok csak vártunk, vártunk, vártunk... tíz órát is valahol Marosvásárhely és Bukarest között, a vonaton, például. Emlékszem a vonat állt és mi fáztunk a fülkében mind a nyolcan. Zavartan néztünk ki a fejünkből az egyre sötétedő homályba és lassan lemondtunk apró kis terveinkről amit az érkezés után reméltünk. Egymást hallgattuk és a füstbe ment terveinket.  Elmaradt találkozás, el nem végzett vasalás, főzés, házi feladat... A legjobban azt a párt sajnáltuk akik az Olaszország-i csatlakozást késték le emiatt. Oh, olasz! Előttem ült életem első olasza kopaszon, szürkén és kissé riadtan mint aki bánja már, hogy a megszokott hegyi falujából ilyen messzire merészkedett. Kis, vékony emberke egy székely menyecskével az oldalán: a '80-as évek igazi álompárja. A lehetőségek igérete, a szabadság maga. Ők mehetnek majd, igen! Igen, ők kiszabadulhatnak ebből a kényszer-csendből, mehetnek vissza az életbe, a kavargó nyüzsgésbe, el, el oda, hol színesek a magazinok és kirakatok!

Ma ebben a vágyott nyüzsgésben élek, oh! neked is hála, fenséges internet, te lelketlen csábító, telhetetlen zsarnok! A poszt lassan kész és ha elolvastad, kapcsold ki az internetet! Én is ezt teszem legalább egy órácskára :)

Régiségek

Egy régi történet máris hozza a többit és garmadával jutnak eszembe olyan utak, helyzetek amik tényleg nagyon régen történtek. Akár több tíz éve is, de talán mégsem kell visszamennem a gőzmozdonyokig... Azóta is sokat változtott minden, hajaj! Mit értene egy maszületett bárány abból, hogy áll a vonat mert befagyott a váltó? Vagy abból, hogy hideg a fűtőtest és jégvirágos az ablak? Vagy ha meleg a fűtőtest, akkor néha egy boldog kisegér fut végig rajta fülkéről fülkére?

Mindez végülis elhanyagolható részlet. A lényeg, hogy én valójában egész életemben utaztam valamerre. Hol felkészítőkre, hol az egyetemre, vagy később a munkahelyemre, vagy családi okokból ide vagy oda... az utazás olyan szerves részemmé lett mint a karom, vagy a fülem. Ime egy virtuális kinövés amihez szépen alkalmazkodik az ember. Lesz több bőröndje és standard "menetfelszerelése" szolgálatos fogkefével.

Az idő során két változó volt: az utak sűrüsége és az irány. A fordulatot a nagybetüs 1990 jelentette természetesen, kulcsév minden középeurópai számára. Maradjon is az és legyen ez az első bejegyzés ahhoz a sorozathoz, ami az 1990 előtti történetekből áll. Erre lesznek jók a hosszú téli esték: melegedni a kalórifer mellet és emlékezni.