Álom nyitott szemmel

Az álom lehet vágyálom vagy rémálom… végtére bármelyik lehet. 

4:30-kor léptem ki az ajtón otthonról, Budapesten. A végcél Svájc, Estavayer-le-Lac. Napok óta bennem volt az igyekezet hogy minél korábban ottlehessek, lássam ahogy a dolgok összeállnak és még gyakorolhassak a másnapi demóhoz. Már délben meg akartam érkezni, ezért a korai járat Brüsszelen keresztül tovább Genfbe, innen vonat és a maradék 30 kilóméterre utánam jönnek autóval. Minden le volt zsírozva ahogy mondják: beszállókártyák a telefonomban, pénz a zsebemben, kis gurigás bőrömd mögöttem és a kollegák beízzitva.  

6:30-ig minden rendben volt. Már bent ültünk a gépben és vártunk. Vártunk. Vártunk…. mennyit? Talán bele is aludtam a korai kelés miatt, de annyit minden esetre vártunk, hogy Brüsszelben lekéstem a csatlakozást. A hangosbemondóban kedvesen felhívták a figyelmünket, hogy a transzer pultnál majd elígazítanak. 

Eligazítottak. Mosolyogva várt a hölgy és két jegyet lobogtatott. « Ön az aki Genfbe megy? Már előkészítettem önnek a beszállókártyákat Frankfurton keresztül és 14:00 órára már ott is lesz! Van egy későbbi direkt járat Brüsszel - Genf, dehát azzal csak 16:00 óra után érne oda. Ugy-e megfelelő lesz? » Hát most mint mondjak? Harapni vagy üvöltözni ugye nem illik, hát marad a kényszermosoly és a hálás « Merci ». Elballagtam a beszállókapuhoz és azon gondolkoztam, mit fogok kihagyni a terveimből, mire lesz kevés az idő. Nagyon fontos demo lesz ez a másnapi. 

Ahogy tépelődtem, hirtelen gyanus lett, hogy nekünk már be kellene szállni a gépbe. Körülnézek, de semmi mozgás. Odanyomulok a pulthoz, a hölgyekhez: « Késünk? Mert nekem Frankfurtban csatlakozásom lenne Genf felé, de inkább választanám a direkt járatot később minthogy lekéssem ezt is!!«  A tekintetekből végtelen nyugalom áradt, hiszen nem ők fognak demózni másnap, mondjuk, na, de félre a cinizmussal hiszen ők a reptéri szakemberek. « Ó dehogy fogja lekésni, nemsokára indítjuk a beszállást, minden rendben lesz. » És ilyenkor mit ad az ég? A legnagyobb repülőgépek egyikét, a legutolsó sorokba kiosztott ülőhelyet, lassú kigörülést, rövidebb utazási időt de hosszabb « kikászálódást » a gépből hiszen mindenki előttem fészkelődik, ügyetlenkedik, telefonál. Majd buszos beszállítást! A busz végeláthatatlan színuszokban kerülgette az üres reptéri placcot - de minek?!  - majd végre kirakott. Bezúdultunk az épületbe, hatalmas panók listázták az induló járatokat. A jobb szemem sarkából bevillant egy B-akárhányas kapu, miközben két « pinokkió » szépen mondva: reptéri alkalmazott tablettel a kezében kiabált hogy ők jobban tudják. « Genf! » Üvöltöm. « A 68! » Üvölti vissza. « Ezen a folyosón egyenesen előre ! » 

Lódulok. Hatalmas léptekkel kerülgetek, rohanok, mozgójárdára fel, mozgójárdáról le, és megint és megint… irtó távolságok vanak Frankfutban! Már kiürül körülöttem a csarnok, A 57, lassan A 62, még egy kicsi! bíztatom magam, már látom is! Az lesz! Senki utas nincs már a kapunál csak a két alkalmazott. Észreveszik, hogy loholok és tárják is a kaput hogy még zárás előtt felnyomjanak a gépre dehát a beszállókártyámat nem fogadja el a scanner, na még egyszer! Nem jó, dehát már fél lábbal fent vagyok! Még egy próba: sikertelen és akkor a hölgy megkérdezi, hogy hova is megyek? Genf! « Dehát ez a gép Linz-be megy!» jött a válasz és én azonnal lefagytam mint a szoftver amit nem fogok tudni délután ellenőrizni és elpróbálni. Tehetetlen voltam, akár egy álomban, ha a legnagyobb igyekezet sem képes áttörni a falat, és fogoly lettem. A kibogozhatatlan körülmények kiszolgáltatott foglya. Éreztem ahogy gyűlnek szememben a könnyek és hogy hatalmasodok el rajtam a női védekezés legnemesebb fegyvere, a zokogás. Mint a záporeső tört fel belőlem a feszültség ahogy átvettem az újabb beszállókártyámat. Kissé félrevonultam, le kellett üljek egy székre. Időm volt bőven, a következő gép csak négy óra múlva indult.

16:20. Az ember azt hiszi, hogy ha megvolt a csúcspont akkor a dolgok újra rendbejönnek. Ültem a beszállókapu előtt és vártam az indulást. Késett. Lassan beleszólt egy hang a mikrofonba: "A járat sajnos csúszásban van, szíves türelmüket kérjük." A tűrelmemet? Megkapjátok, hogyne, persze, lassan teljesen belezsibbadtam a sok várakozásba. 

18:45-kor szálltunk le Genfben. Hihetetlen, de megérkeztem...  és még hátra volt a vonatozás és harminc kilóméter autóval! Reméltem, hogy elkapom a 19:05-ös vonatot, szedtem a lábam ahogy tudtam. Megnyújtott léptek, kerülgetések: pardon, merci, tovább a vasútállomásra. Az útat már kívülről ismertem és sikerült gyorsan jegyet vennem az autómatában. Csak ellenőriztem a kijelzőn, hiszen mindig a 2-es vágányról indul és valóban, most is oda volt kiírva a Zürich fele induló vonat. Indulás 19:05. Ez az! Rohanás le a mozgólépcsőn a peronra de a peron mellett a vágány már üres....  Egy perc? Ennyit késhettem? Mintha egy valótlan buborékban lettem volna mely lekapcsol a fizikai környezetemről és eltorzítja számomra a téridőt ... Zúgott a fejem, a fülem be volt dugulva és a hangom is erejét vesztette. Mégis, utolsó próbálkozásként odafordultam egy gyerekével foglalkozó anyukához hogy bizonyosságot szerezzek: "Ugye itt egy vonat volt?! Itt volt a vonat?! Erről a vágányról ment el most a vonat?!" Csak nézett rám, nagy szemekkel kissé zavartan mosolyogva, az arcán tükrőződött helyzetem teljes abszurdítása: "Sajnos nem beszélek franciául..." mondta. De már nem hittem neki és valójában nem is számított. Hiszen ebben a visszájára fordult helyzetemben ez lett a normális: az orrom előtt megy el a vonat, engem nem értenek és én sem értek senkit. Azt hiszem ezen a ponton adtam meg magam igazán. Az ilyen anomáliát csak tudomásul venni lehet és alkalmazkodni hozzá, hát elnevettem magam. Keztem érteni a logikáját. 

21:05 volt, mire a következő vonattal megérkeztem Yverdonba. Azon, hogy senki nem várt az állomáson, már nem is csodálkoztam. Az SMS szerencsére még a kiszállás előtt érkezett: "Sajnos senki nem ér rá, vagy vársz még egy órát a vonatig, vagy eljössz taxival". Így nem ért meglepetés és egyértelmű volt, hogy mit választottam. 

21:35-öt mutatott az óra, mikor a szálloda ajtaján beléptem Estavayer le Lac-ban, Svájcban. Hogy mennyi idő telt el eközben? Utána lehet számolni...

Régiségek - Csend

A régiségekhez szerettem volna posztot írni egy régi történetről, egy jó kis emlékről és vártam, hogy eljjön az a "bevackolós-emlékezős" idő, amikor az ember maga is legszívesebben "hibernálna". Vártam, hogy mikor lesz fehér a táj és mikor kerül elő a bunda. Lestem azt a télies hangulatot amitől a méz is boldogabban oldódik a teában.

Ehhez képest semmi: se hó, se hideg. Most pont esik valami az égből, valami hirtelen fagyott dara ami koppan ha földet ér és közben dörög! Januárban. Aki elhibernálta magát az is felébred, semmi befeleforduló csend... 

Viszont én mégis elkezdtem ezt a posztot és rájöttem hogy miért: egy fél napig nem volt internet. Megszüntek a másodpercenként robbanó hírbombák, a nyüstölő levelek, a villogó reklámok és az ezernyi kihívás, hogy merre kalandozzon az ember tovább. Nem volt internet, nem volt mi gúzsba kösse a figyelmemet. És ez az! Nem uralkodott fölöttem semmi, nem kényszerített semerre: szabadadság. Ismét nálam volt az irányítás egy rövid időre.

Húh! Jó kis bevezető lett ebből, mint egy rosszul sikerült előke egy barokk menüettben. Param! Hol is tartottam? Mert kerestem azt a leges-leges-legelső utazós élményemet, hogy szép rendszerbe szedjem legalább a múltat. Csalódnom kell mert renszer nem lesz. Össze-vissza villanak be kirándulások, már a vonaton megevett egyheti élelem, vagy a busz amit hiába vártunk és a nyitott teheratutó amin utazott a csapat egy kalandos erdei úton. De melyik közülük az első? Melyik a második? És érdemes-e sorrendet keresni, számit-e valamit ez a sorrend mikor az összes út és utazás mind ide vezetett ehhez a székhez, amin most ülök miközben írom ezt a posztot. Az emlékek nem ismerik az időrendet, csak a hangulatokat és érzéseket amik újra felidézhetik őket. Itt egy mondat, egy íz, egy színárnyalat és máris indul az özön: mikor hallottad, láttad még ezt? Hol? És jönnek az emlékek csoportba fűzve mint a rablóhús pálcáján a hagyma, a hús, a paprika. Ami összefűzi őket az egy érzés, de nem a perceket mérő idő.

Ezen lamentáltam mikor elvették az internetet. Elvették - mondom, úgy mint rég, mikor a "nincs" nem műszaki hiba kérdése volt, hanem főleg emberi döntés eredménye. Elvették a vizet, elvették a gázt, elvették a villanyt. Abban az időben sokszor kényszerültünk be a csendbe különböző indokokkal. Volt, mikor soha nem tudtuk meg mi az ok csak vártunk, vártunk, vártunk... tíz órát is valahol Marosvásárhely és Bukarest között, a vonaton, például. Emlékszem a vonat állt és mi fáztunk a fülkében mind a nyolcan. Zavartan néztünk ki a fejünkből az egyre sötétedő homályba és lassan lemondtunk apró kis terveinkről amit az érkezés után reméltünk. Egymást hallgattuk és a füstbe ment terveinket.  Elmaradt találkozás, el nem végzett vasalás, főzés, házi feladat... A legjobban azt a párt sajnáltuk akik az Olaszország-i csatlakozást késték le emiatt. Oh, olasz! Előttem ült életem első olasza kopaszon, szürkén és kissé riadtan mint aki bánja már, hogy a megszokott hegyi falujából ilyen messzire merészkedett. Kis, vékony emberke egy székely menyecskével az oldalán: a '80-as évek igazi álompárja. A lehetőségek igérete, a szabadság maga. Ők mehetnek majd, igen! Igen, ők kiszabadulhatnak ebből a kényszer-csendből, mehetnek vissza az életbe, a kavargó nyüzsgésbe, el, el oda, hol színesek a magazinok és kirakatok!

Ma ebben a vágyott nyüzsgésben élek, oh! neked is hála, fenséges internet, te lelketlen csábító, telhetetlen zsarnok! A poszt lassan kész és ha elolvastad, kapcsold ki az internetet! Én is ezt teszem legalább egy órácskára :)

2012

Kínai gyerekek állva és fekve egy hószobor előtt

Mit jelent 2012? Elsősorban azt, hogy 2011 elmúlt mind a 365 napjával együtt. Egyenként végeztük ki őket, óráról órára, percről percre. Hulottak a napok, gyűltek a ráncok és a kilóméterek: ha jól megsaccolom, több mint 50 000 kilómétert daráltam össze ezalatt az idő alatt. Pontosabban 51 808 kilométert, de bárki utána számolhat a távolság kalkulátorral. Az útvonal igen cik-cakkos volt: Budapest, Párizs, Olso, London, Marosvásárhely, Boston, Stockholm, Ratosnya....

Az Erő legyen velünk ebben az Új Évben is.

Rutin

Utazás előtt az ember átismétli még egyszer a menetrendet, kiszámolja, hogy mire mennyi időt kell szánnia és elindul. A pontosidők beépülnek a zsigereibe és onnan diktálják a tempót, az irányt és hogy mikor mire figyeljen. Olyan lesz mint egy felhúzós játék amit a reflexei irányítanak: a szemek az útkereszteződéseket kémlelik, a fülek az érkező metroszerelvény hangját fülelik és a marok feszesre zár a bőrönd fogantyuján. Tudatos koordinálás nem szükséges mert a feladat már rutinszerű, beidegződött. Az igazolványát felteszi a pultra és bal kézzel fellendíti a bőröndöt a szalagra. A marok kienged és a bőrönd lassan eltűnik a szalagon.
Beszálláskor egy pillantással regisztrálja az ülőhely számát és anélkül, hogy jobbra vagy balra nézne, préselődik az arctalan tömeggel együtt a gép belseje felé. A szem, ami csak számokra van kihegyezve, nem regisztrál semmi mást. Csak kontüröket és akadozó tömeget lát ami lassan araszolva oszladozik előtte mig végre feltűnik a szék, az a bizonyos, ami bő két órára neki van kijelölve. Merev arcal huppan az ülésbe. Készen áll hogy végigszenvedje azt a szolgáltatást amiért fizetett.
A stewardess szokásos módon üdvözli az utasokat és a biztonsági bemutatót szokás szerint alig figyeli valaki. A motorok felbúgnak, a gép kikanyarodik felszáll majd leszáll és kész. Ez mind szokás szerint való. A marok újra rázár a bőrőnd fogantyujára és úgy érkezik haza az ember, hogy sokszor fogalma sincs arról ki ült mellette két órán keresztül.
Vagy mégis? Mert van ezalól kivétel és megtörténik, hogy ez az idő mégsem marad emléktelen. Ha feltörik a szokás, ha változik a ritmus, ha például a stewardess helyett a kapitány üdvözöl hogy bejelenthesse felszállásig jócskán várakoznunk kell. Mert ezzel zuhan a menetrend. A rutin csődöt mond és az arcvonások felpuhulnak, kibújnak a kontrol alól. A szem finoman fokuszál és körbejár a többi utason, hogy lássa azok hogyan reagálnak. És akkor észreveszi mellette a fiatal lányt, a nagydarab szemüveges palit a háta mögött és a feleségét. Látja, hogy két sorral odébb egy kisbaba békésen elaludt a mamája ölében... csitt! Csak csöndben, nehogy felébresszük...