Guggenheim múzeum.
Pontosabban Solomon R. Guggenheim múzeum.
Pontosabban Solomon R. Guggenheim-nek hívták azt az ürgét aki a zsebébe nyúlt hogy a New York-i kortárs művészetek múzeumát finanszírozzta és üzemeltesse. És pontosan Frank Lloyd Wright-ot kérte fel a tervezésre.
Frank Lloyd Wright az Egyesült Államok egyik legnevesebb építésze volt és már a nyolcvanat is elrugta mikor megkapta a megbízást. Az épületet 1959-ben avatták fel és Wright is ebben az évben halt meg 92 éves korában.
Talán Wright volt az első aki átértelmezte a múzeum fogalmát és az épületből magából is egy modern művészeti alkotást csinált. Bátran nyúlt a formákhoz, a terekhez, a fehér színhez. A központi kiállítótér egy hatalmas csigavonal ami körbeöleli az előcsarnokot és meghatározza az épület központi tömbjét. A felületek kivül - belül fehérek, semlegesek: ettől lesz az épület igazán szoborszerű és közben semleges hátteret kapnak a kiállított műtárgyak is. Zseniális gondolat, zseniális megvalósítás. Abban az időben valahol már épült hasonló fehér tömegű épület... És hány épült azóta! Hány építészt ihletett meg és bátorított fel a szabad formakezelésre, a gravitációval is dacoló kompozicókra! Elég ha csak a Bilbao-i Guggenheim múzeumot említem.
Azt hiszem, hogy Solomon R. Guggenheim nagyon rossznéven vette volna, ha tudná hogy símán ürgének nevezem. Hatalmas és gazdag úr volt akinek az alaszkai aranybányái bőven fialták a pénzt. Nagy passzióval gyűjtötte a modern képzőművészeti alkotásokat, majd alapítványt hozott létre a gyűjtemény kezelésére. A New York-i múzeum megnyitását már nem érhette meg pedig pontosan ez az, aminek a világhírét köszönhette.
Így ha New Yorkba megy valaki, a Guggenheim múzeum rajta van a listáján, ahogy a mienken is ott volt. Elautóztunk előtte, visszasétáltunk hozzá, körbejártuk kívülről majd belülről. Megtapasztaltuk a spirálvonalak lágy sodrát, a kiállítóterek zegét-zúgát és végigjártuk a Moholy-Nagy kiállítást. Igen, Moholy-Nagy, született 1895-ben Bácsborsódon, Bács-Kiskun megyében Magyarországon.
A New York-ba látogató föltétlenül fel fogja keresni a Wall Street-et. Teljesen mindegy mi a foglalkozésa, mennyire jómódú vagy milyen az érdeklődési köre, a Wall Street ma fogalom. Itt van a világ "pénzes köldöke", ide folynak össze a legnagyobb suskák, itt köttetnek a világraszóló üzletek, itt dolgoznak a legnagyobb pénzügyi guruk és megmondóemberek. Innen minőstik le vagy fel az országokat, itt döntik el hogy mi mennyit ér és mennyit fog érni a világpiaci nagykosárban. Egyszóval itt "csinálják" a legtöbb pénzt. Ez a nagybetüs PÉNZ világraszóló szentélye.
Ide sereglik a nép és mit lát? Utcákat, irodaházakat, sietős embereket: semmi különös. Azért mégis keres, forog a feje, kutat valami jel után amit megörökíthet, hogy mutogathassa az ismerősöknek "látod, az ott én vagyok a Wall Street-en!" Hogy irigykednek rá amiért ilyen közel járt a világméretű húsosbödönhöz.
A keresett jel nem más mint a Wall Street bronzba öntött bikája. Nehéz megtalálni mert folyamatos emberkoszorú veszi körül. Az emberek tolonganak, fényképeszkednek és fényesre tapogatják a bronzfelületet. A csúcs a bika töke, ezt megérinteni főnyeremény. Mintha ide sűrüsödne össze a Wall Street minden tehetsége és ereje. Ez hozza majd el a bőséget! Ez. A bika csodatevő töke...
A tabernákulum jenetése szekrényke melyben az oltári szentséget örzik. A katólikus templomokban általában a főhelyen, az oltár közepén áll, innen veszi elő a pap a kelyhet az áldozáshoz.
A Brooklyn Tabernacle-ben ilyen szekrényke nem létezik. Egyszerüen nincs oltár, nem is lenne mire ráhelyezzék a tabernákulumot. Nincs szentély sem. Csak szimpad, olyan mint bármelyik szinházteremben. Vagy koncertteremben. Széles, nagy szimpad, szemben a közönséggel és jól megvilágítva a plafonra és az oldalfalakra függesztett reflektorokkal.
A közönség párnázott székeken ül, az ülések egyenként felhajthatóak, kényelmesek, puhák. Itt nem térdel a hallgatóság, nincs fejszegett, néma igehallgatás, vagy önmarcangoló bűnbánat. Itt ellenkezőleg, kitárulkozás van. Az öröm, az eksztázis felmutatása azzal hogy felállnak, hangosan örömmel énekelnek, karjaikat felemelve hajladoznak, ringatóznak. A testek, a lelekek egyszerre mozdulnak az isteni szellem hívására. Megfeletkeznek a gondjaikról, a hétköznapi apróságokról és önfeledten ünnepelnek teljes lényükkel.
A kórus a szimpadon ül. A szó szerint világhírű kórus, mert a Broolkyn Tabernacle kórusa nagyon elismert. Hasonló fekete imaházakból sok világhírű együttes, énekes rajzott ki az idők során és az egyházi műfajból született a világias jazz, a blues, és még ki tudja. Az imaházakban megmaradt a gospel. Az angol szó jelentése evangélium, mint jó hír, örömhír. Hír arról, hogy az Isten velünk van és vigyáz ránk, közösséget vállal velünk. Az erről való tudás, ebben való hit maga a legfelsőbb öröm, ez ad az életnek igazi értelmet. Ezt tudták egykor a fekete rabszolgák is mikor Istent dicsőitve robotoltak és ezt a hírt adták tovább utódaiknak. Gyapotszedéskor egy elöl haladó jóhangú rabszolga előénekete a szólamot és az őt követők utána énekeltek. A szöveget az őket térítő papoktól tanulták, a dallamot viszont átitatta az afrikai vérük és temeramentumuk. Imádkozva dolgoztak, hiszen fizetséget jószerivel csak a Jóistentől kaptak. Ime a gospel kezdete.
Mikor az imaházhoz értünk már elkezdődött a mise. Számtalan önkéntes állt az ajtóban, a lépcsőknél, folyosókon és iránytották az embereket a még szabad ülések fele. Haladtunk az ünneplőbe öltözött tömeggel a karzatra fel, ahol folyamatosan teltek fel a székek, A szimpadon folyt a "műsor", a szólista és a kórus egymásnak felelgetve énekelt, ünnepelt, ringatozótt. A közönség nagyrésze állva hajladozott a zenére és ütemesen tapsolt. Könnyű volt elkapni a ritmust, a székeinkhez érve mi is állva maradtunk a csodálkozástól.
A prédikátor mikrofonnal a kezében, rituális öltözék nélkül, ugymond "utcai ruhában" szólt a közönséghez. Hireket mondott a gyülekezet életéből, terveiből, mesélt karitativ munkáról. Majd tagokat szólitott a szimpadra akik hitet adtak Isten dicsőségéről hol szóban hol énekben. Szólt a dalam és mintha Withney Huston-ok állnának a szimpadon, produkciónak is fantasztikusak voltak.
Végül sor került az olvasmányra János evangéliumából:
"Jézus ezt válaszolta nekik: "Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten."
A prédikátor szép beszédet tartott. Igazi szívhez szólót és a közönség soraiból többen helyeseltek. Hangosan szóltak, hangosan mondták ki, hogy értik miről szól a prédikáció, hogy megnyíltak az ige szavaira. Hogy a lelkük mélyén őrzött kis "szekrényke" feltárult. Ez a kis "szekrényke", ez a "tabernákulum" ez a szív legmélyén őrzött bölcsesség megszólíttatott és az evangélium hívására felviláglott beragyogva az egész lelket, az egész embert. Felállva, egyre hangosabban, egyre többen adtak hírt maguk is a bennük növekvő fényről, a megérintettségről, a szívben lakozó szentség ébredéséről. A terem lassan egybeforrt és határtalan öröm áradt szét. A falak leomlottak, a különbségek eltűntek és újra megerősítést nyert az Isten és ember szent köteléke. Ezzel a szív újabb bizonyosságot lelt, újabb erőt és ezt raktározta el a lélek. Íme a tabernákulum, az igazi, íme a bennünk lévő szentség melyet bárhová magunkal vihetünk és ahonnan bármikor meritkezhetünk.
Meglett hát a tabernákulum, itt Brooklynban, a Brooklyn Tabernakle átlagos közösségi termében és nem csak egy tabernákulum! Hanem több száz, magunkat is beleszámolva.
Már megint ugyanott tartunk: a szükség megteremti a formát és az új forma stílust, divatot teremt. Ilyen egyszerűen is lehet fogalmazni.
A XIX. és XX. század legelején a fiatal észak-amerikai városok nőttek mint a gomba. Egyre több lett a nép és egyre több épületre, lakásra, irodára volt szükség és ezzel a telekárak a csillagokig szöktek természetesen. Hát ebben a profitra hiperérzékeny környezetben a lehető legtöbbet akartak kihozni egy telekből bármi áron! Körülnéztek tehát a legújabb építőanyagok és technikák piacán. A fémszerkezet akkor már megbízható eredményeket produkált Európában és a vasbeton is készen állt a bevetésre. Így nekifogtak építkezni nem vízszintesen - mert ugye az korlátozva volt, hanem függőlegesen. Ezzel el is kezdődött “a melyik a legmagasabb felhőkarcoló” verseny.
Az első győztes 1885-ben Chicago-ban született 10 emelettel. Chicago-tól lassan New York vette át a pálmát és az 1931-ben egy év alatt épített (1 év alatt!!) 102 emeletes, 381 méter magas Empire State Building lett a rekorder. Ez olyan magas volt, hogy féltek beköltözni az emberek, sokáig üresen állt. Az is lett a csúfneve, hogy Empty State Building. Majd jöttek az ikertornyok a maguk 417 méter magasságukkal és most a legújabb torony már 541 méter magas, 102 emelettel.
Az ikertornyokkal tudjuk mi történt sajnos, 2011 szeptember 11-e fogalommá vált azóta. De legnagyobb meglepetésemre azt olvastam a weben, hogy az Empire State Building-be is belezúgott egy repülő… 1945 július 28-án, ráadásul egy amerikai vadászgép. Tévedésből, nagy volt a köd.
Egy ilyen felhőkarcoló olyan mint egy kisebb város, saját infrastruktúrával. Fentről, az Empire State Buildingből nézve sok épület tetején látható viztartály, vagy a hatalmas ventillátorok. Ott a karbantartást nem lehet megoldani egy sima francia kulcsal.
A világméretüvé dagadt felhőkarcoló-versengésben nem tudom hol állnak ma a New York-i tornyok. Sejtem viszont, hogy bárhol épüljenek is, őket mind a manhatten-i várossziluett ihlette.
Az Empire State Building még mindig áll szerencsére. Ennek a tetején jártunk és onnan néztünk szerte-szét. A lift elképesztően gyors volt, az emelet-számláló tízessével ugrott. Sőt, a gyomrunk sem maradt a földszinten :)
A kép baloldalán az a keskeny torony lakóház. Magasabbnak tűnik mint amilyen egyrészt a környezete miatt, másrészt a "vékonysága" miatt
A képen ez a díszes torony a Chrysler Building, egy art deco épület. Ő is volt magassági rekorder de pechére csak egy évig mert elkészült az Empire State Building.
A barátnőm születésnapját ünnepeltük és már a desszertnél tartottunk. Az étlap sokfélét kínált: madártejet, fagylaltot, csokis sütit és New York-i sajttortát. Az emberem egyből rábökött: "Ezt!" Mert annak, aki két napja jött haza New York-ból, nem is lehet mást választania.
Egy idő múlva a pincér megjelent a tányérokkal és hangosan kiáltotta:
"Madártej!?" És aki választotta, felemelte a kezét.
"Csokis süti?!"
"Sajttorta!?"
Mire az emberem gyanakvóan visszakérdezett: "New York-i?" És csak a megerősítő igen után vette át a tányért.
