Igen, "vegas" spanyolul rétet jelent, ami igen furcsa ebben a sivatagos környezetben. Az erre járó kereskedelmi karavánok nevezték így Las Vegas-t mert itt tényleg rét és földalatti vízkészletek várták az az egykori átutazót. Itt málháztak le, pihentek meg és indultak tovább. Biztos volt aki meg is telepedett. Elege lett a vándorlásból és abból élt, hogy kiszolgállta a karavánokat. A telepesek száma egyre nőtt és a nagy fordulópont 1931-ben következett be, mikor engedélyezték a szerencsejátékot Nevada államban. A Flamingo volt az első kaszinó, amit Bugsy Siegel, valamelyik maffia klán embere nyitott meg 1946-ban. Ezzel a mormon hitű lakosság "átkeresztelkedett" és felesküdött a pénzre és a szórakoztatásra. Ez ma Las Vegas! Egyél, igyál, szórakozz, feledkezz meg magadról hogy észrre se vedd, sőt örömmel szórd a pénzed, a vagyonod, az életed.
A szállodák, hogy megkülönböztessék magukat egymástól, az európai hagyományból merítenek. Így lett Párizs, ókori Róma, Athén vagy Velence-immitáció. Íme a párizsi "feeling" Effel toronnyal és mindennel ami ide tartozik.
The Venetian: az egyik legnagyobb szálloda velencei életérzéssel. A szállodák önmagukban hatalmasok és mint egy kisebb város, tele vannak különböző rendeltetésű terekkel, galériákkal, kaszinókkal, bevásárló részzel, konferencia termekkel, kiállítási területtel, kávézókkal és vendéglőkkel. A Venetian "gyomrában" megépítették a velencei kanális egy részletét is. Az üzletsorok között kanyarog a csatorna, rajta gondolával és a gondolában turistákkal. Az ég festett, de a gondolás hangosan énekel :)
Virradt mikor elhagytam a szállodát. A taxi már a bejárat előtt várt és azonnal indultunk ki a reptérre. Az utak még jól járhatóak voltak ezen a korai órán, alig jött szembe egy vagy két autó. Nyugalom honolt mindenütt. A horizont vonalán észrevétlenül kúszott felfele a nap és narancsos sugaraival beterítette a még félig alvó várost. Csendesség volt és remény. Egy vadonatúj, ragyogó nap kezdete volt ez, tiszta kék éggel és sziporkázó napsütéssel. Milyen felszabadító az elmút felhős, esős napok után!
Egészen megfeletkeztem arról, hogy hol vagyok. Futott velem az autó és én bámultam a házakat és talán itt-ott mintha ráismertem azokra a helyekre ahol az elmúlt napokban jártunk. Milyen irdatlanul nagy város ez! Mekkora méretek! Mekkora épületek és terek és az a rengeteg ember mindenütt. Az ég mintha mindig borus lenne, általános a szürkeség. A szmogtól sokszor alig látni a folyó túlsó partját. Egészen csodálatos ez a tiszta ég és nyugalom ami ma hajnalban fogadott. Ritka pillanat egy ilyen hatalmas városban mint Shanghai. Örültem, hogy így láthatom « kimosakodva », ünneplőben, mintha ezzel búcsuzna tőlem, a távolról jött látogatójától. Igen, nagyon messzire kerültem: több mint nyolcezer kilóméter választ el az otthonomtól, és időben? Hol van már az az erdélyi diák aki álmodozni sem mert ekkora utakról…! Gyorsan elővettem a fényképezőgépemet és a reptérig kattogtattam.
Még mindig a csodálatos reggel hatása alatt voltam mikor beszálltam a gépbe. Most Ázsián belül utaztam, Shanghai-ból Phuket szigére, Kínából Thaiföldre. Majdnem szomszédos országok és mégis, az utazással telt szinte az egész napom. Európa eltörpül ezekmellett a méretek mellett.
Mire a szállodába megérkeztem már este volt, jócskán vacsoraidő. Az én társaságom is a teraszon vacsorázott és a desszertnél tartottak mikor csatlakoztam hozzájuk. Nagy üdvözlések után helyet szorítottak nekem az egyik partnercég vezetője mellé és gyorsan átestünk a szokásos formulákon: hogy utaztál? Mikor indultál? Milyen géppel jöttél? Ilyenek. Aztán ez a született amerikai úriember, ez a nagystílű világpolgár elővette a tabletjét és egy weblapot kezdett mutogatni. Három félkész ház látszott rajta, valami alapítvány tulajdona és erre gyűjt ő adományokat, hogy befejezhessék. Büszkén mesélte, hogy a fia ütötte össze a weblapot és már gyülekeznek a barátok, akik hajlandóak beszállni az akcióba. Milyen szép dolog! Őszinte elismeréssel voltam iránta miközben nagy adagokban nyomtam a fejembe a vacsorát. A szám folyton tele volt, így ő mesélt és én csak elismerően bólogattam. Láthatóan szívesen foglalkozott ezzel a témával, sőt már kétszer is meglátogatta a helyszínt a családjával. Megismerkedett a pappal is aki az egészet vezeti és majd valami gyerekek lesznek ott. Ja! Hogy hol is van? Hát lehet, hogy nem járam arra, mert ez Romániában van, Erdélyben ha ez mond nekem valamit. Észak Erdély, Szatmár vidéke.
Megállt a kezemben a villa. Úgy szeltem át nyolcezer kilómétert mint a villám, a szempillantás töredéke alatt. A testem Phuket szigetén maradt, egy teraszon a vacsoraasztal mellett míg én, már az ismerős tájakon barangoltam. Otthon voltam, hazaérkeztem miközben a pálmafák lombjai közt halkan motoszkált az esti szél.
Guggenheim múzeum.
Pontosabban Solomon R. Guggenheim múzeum.
Pontosabban Solomon R. Guggenheim-nek hívták azt az ürgét aki a zsebébe nyúlt hogy a New York-i kortárs művészetek múzeumát finanszírozzta és üzemeltesse. És pontosan Frank Lloyd Wright-ot kérte fel a tervezésre.
Frank Lloyd Wright az Egyesült Államok egyik legnevesebb építésze volt és már a nyolcvanat is elrugta mikor megkapta a megbízást. Az épületet 1959-ben avatták fel és Wright is ebben az évben halt meg 92 éves korában.
Talán Wright volt az első aki átértelmezte a múzeum fogalmát és az épületből magából is egy modern művészeti alkotást csinált. Bátran nyúlt a formákhoz, a terekhez, a fehér színhez. A központi kiállítótér egy hatalmas csigavonal ami körbeöleli az előcsarnokot és meghatározza az épület központi tömbjét. A felületek kivül - belül fehérek, semlegesek: ettől lesz az épület igazán szoborszerű és közben semleges hátteret kapnak a kiállított műtárgyak is. Zseniális gondolat, zseniális megvalósítás. Abban az időben valahol már épült hasonló fehér tömegű épület... És hány épült azóta! Hány építészt ihletett meg és bátorított fel a szabad formakezelésre, a gravitációval is dacoló kompozicókra! Elég ha csak a Bilbao-i Guggenheim múzeumot említem.
Azt hiszem, hogy Solomon R. Guggenheim nagyon rossznéven vette volna, ha tudná hogy símán ürgének nevezem. Hatalmas és gazdag úr volt akinek az alaszkai aranybányái bőven fialták a pénzt. Nagy passzióval gyűjtötte a modern képzőművészeti alkotásokat, majd alapítványt hozott létre a gyűjtemény kezelésére. A New York-i múzeum megnyitását már nem érhette meg pedig pontosan ez az, aminek a világhírét köszönhette.
Így ha New Yorkba megy valaki, a Guggenheim múzeum rajta van a listáján, ahogy a mienken is ott volt. Elautóztunk előtte, visszasétáltunk hozzá, körbejártuk kívülről majd belülről. Megtapasztaltuk a spirálvonalak lágy sodrát, a kiállítóterek zegét-zúgát és végigjártuk a Moholy-Nagy kiállítást. Igen, Moholy-Nagy, született 1895-ben Bácsborsódon, Bács-Kiskun megyében Magyarországon.
A New York-ba látogató föltétlenül fel fogja keresni a Wall Street-et. Teljesen mindegy mi a foglalkozésa, mennyire jómódú vagy milyen az érdeklődési köre, a Wall Street ma fogalom. Itt van a világ "pénzes köldöke", ide folynak össze a legnagyobb suskák, itt köttetnek a világraszóló üzletek, itt dolgoznak a legnagyobb pénzügyi guruk és megmondóemberek. Innen minőstik le vagy fel az országokat, itt döntik el hogy mi mennyit ér és mennyit fog érni a világpiaci nagykosárban. Egyszóval itt "csinálják" a legtöbb pénzt. Ez a nagybetüs PÉNZ világraszóló szentélye.
Ide sereglik a nép és mit lát? Utcákat, irodaházakat, sietős embereket: semmi különös. Azért mégis keres, forog a feje, kutat valami jel után amit megörökíthet, hogy mutogathassa az ismerősöknek "látod, az ott én vagyok a Wall Street-en!" Hogy irigykednek rá amiért ilyen közel járt a világméretű húsosbödönhöz.
A keresett jel nem más mint a Wall Street bronzba öntött bikája. Nehéz megtalálni mert folyamatos emberkoszorú veszi körül. Az emberek tolonganak, fényképeszkednek és fényesre tapogatják a bronzfelületet. A csúcs a bika töke, ezt megérinteni főnyeremény. Mintha ide sűrüsödne össze a Wall Street minden tehetsége és ereje. Ez hozza majd el a bőséget! Ez. A bika csodatevő töke...
A tabernákulum jenetése szekrényke melyben az oltári szentséget örzik. A katólikus templomokban általában a főhelyen, az oltár közepén áll, innen veszi elő a pap a kelyhet az áldozáshoz.
A Brooklyn Tabernacle-ben ilyen szekrényke nem létezik. Egyszerüen nincs oltár, nem is lenne mire ráhelyezzék a tabernákulumot. Nincs szentély sem. Csak szimpad, olyan mint bármelyik szinházteremben. Vagy koncertteremben. Széles, nagy szimpad, szemben a közönséggel és jól megvilágítva a plafonra és az oldalfalakra függesztett reflektorokkal.
A közönség párnázott székeken ül, az ülések egyenként felhajthatóak, kényelmesek, puhák. Itt nem térdel a hallgatóság, nincs fejszegett, néma igehallgatás, vagy önmarcangoló bűnbánat. Itt ellenkezőleg, kitárulkozás van. Az öröm, az eksztázis felmutatása azzal hogy felállnak, hangosan örömmel énekelnek, karjaikat felemelve hajladoznak, ringatóznak. A testek, a lelekek egyszerre mozdulnak az isteni szellem hívására. Megfeletkeznek a gondjaikról, a hétköznapi apróságokról és önfeledten ünnepelnek teljes lényükkel.
A kórus a szimpadon ül. A szó szerint világhírű kórus, mert a Broolkyn Tabernacle kórusa nagyon elismert. Hasonló fekete imaházakból sok világhírű együttes, énekes rajzott ki az idők során és az egyházi műfajból született a világias jazz, a blues, és még ki tudja. Az imaházakban megmaradt a gospel. Az angol szó jelentése evangélium, mint jó hír, örömhír. Hír arról, hogy az Isten velünk van és vigyáz ránk, közösséget vállal velünk. Az erről való tudás, ebben való hit maga a legfelsőbb öröm, ez ad az életnek igazi értelmet. Ezt tudták egykor a fekete rabszolgák is mikor Istent dicsőitve robotoltak és ezt a hírt adták tovább utódaiknak. Gyapotszedéskor egy elöl haladó jóhangú rabszolga előénekete a szólamot és az őt követők utána énekeltek. A szöveget az őket térítő papoktól tanulták, a dallamot viszont átitatta az afrikai vérük és temeramentumuk. Imádkozva dolgoztak, hiszen fizetséget jószerivel csak a Jóistentől kaptak. Ime a gospel kezdete.
Mikor az imaházhoz értünk már elkezdődött a mise. Számtalan önkéntes állt az ajtóban, a lépcsőknél, folyosókon és iránytották az embereket a még szabad ülések fele. Haladtunk az ünneplőbe öltözött tömeggel a karzatra fel, ahol folyamatosan teltek fel a székek, A szimpadon folyt a "műsor", a szólista és a kórus egymásnak felelgetve énekelt, ünnepelt, ringatozótt. A közönség nagyrésze állva hajladozott a zenére és ütemesen tapsolt. Könnyű volt elkapni a ritmust, a székeinkhez érve mi is állva maradtunk a csodálkozástól.
A prédikátor mikrofonnal a kezében, rituális öltözék nélkül, ugymond "utcai ruhában" szólt a közönséghez. Hireket mondott a gyülekezet életéből, terveiből, mesélt karitativ munkáról. Majd tagokat szólitott a szimpadra akik hitet adtak Isten dicsőségéről hol szóban hol énekben. Szólt a dalam és mintha Withney Huston-ok állnának a szimpadon, produkciónak is fantasztikusak voltak.
Végül sor került az olvasmányra János evangéliumából:
"Jézus ezt válaszolta nekik: "Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten."
A prédikátor szép beszédet tartott. Igazi szívhez szólót és a közönség soraiból többen helyeseltek. Hangosan szóltak, hangosan mondták ki, hogy értik miről szól a prédikáció, hogy megnyíltak az ige szavaira. Hogy a lelkük mélyén őrzött kis "szekrényke" feltárult. Ez a kis "szekrényke", ez a "tabernákulum" ez a szív legmélyén őrzött bölcsesség megszólíttatott és az evangélium hívására felviláglott beragyogva az egész lelket, az egész embert. Felállva, egyre hangosabban, egyre többen adtak hírt maguk is a bennük növekvő fényről, a megérintettségről, a szívben lakozó szentség ébredéséről. A terem lassan egybeforrt és határtalan öröm áradt szét. A falak leomlottak, a különbségek eltűntek és újra megerősítést nyert az Isten és ember szent köteléke. Ezzel a szív újabb bizonyosságot lelt, újabb erőt és ezt raktározta el a lélek. Íme a tabernákulum, az igazi, íme a bennünk lévő szentség melyet bárhová magunkal vihetünk és ahonnan bármikor meritkezhetünk.
Meglett hát a tabernákulum, itt Brooklynban, a Brooklyn Tabernakle átlagos közösségi termében és nem csak egy tabernákulum! Hanem több száz, magunkat is beleszámolva.
Már megint ugyanott tartunk: a szükség megteremti a formát és az új forma stílust, divatot teremt. Ilyen egyszerűen is lehet fogalmazni.
A XIX. és XX. század legelején a fiatal észak-amerikai városok nőttek mint a gomba. Egyre több lett a nép és egyre több épületre, lakásra, irodára volt szükség és ezzel a telekárak a csillagokig szöktek természetesen. Hát ebben a profitra hiperérzékeny környezetben a lehető legtöbbet akartak kihozni egy telekből bármi áron! Körülnéztek tehát a legújabb építőanyagok és technikák piacán. A fémszerkezet akkor már megbízható eredményeket produkált Európában és a vasbeton is készen állt a bevetésre. Így nekifogtak építkezni nem vízszintesen - mert ugye az korlátozva volt, hanem függőlegesen. Ezzel el is kezdődött “a melyik a legmagasabb felhőkarcoló” verseny.
Az első győztes 1885-ben Chicago-ban született 10 emelettel. Chicago-tól lassan New York vette át a pálmát és az 1931-ben egy év alatt épített (1 év alatt!!) 102 emeletes, 381 méter magas Empire State Building lett a rekorder. Ez olyan magas volt, hogy féltek beköltözni az emberek, sokáig üresen állt. Az is lett a csúfneve, hogy Empty State Building. Majd jöttek az ikertornyok a maguk 417 méter magasságukkal és most a legújabb torony már 541 méter magas, 102 emelettel.
Az ikertornyokkal tudjuk mi történt sajnos, 2011 szeptember 11-e fogalommá vált azóta. De legnagyobb meglepetésemre azt olvastam a weben, hogy az Empire State Building-be is belezúgott egy repülő… 1945 július 28-án, ráadásul egy amerikai vadászgép. Tévedésből, nagy volt a köd.
Egy ilyen felhőkarcoló olyan mint egy kisebb város, saját infrastruktúrával. Fentről, az Empire State Buildingből nézve sok épület tetején látható viztartály, vagy a hatalmas ventillátorok. Ott a karbantartást nem lehet megoldani egy sima francia kulcsal.
A világméretüvé dagadt felhőkarcoló-versengésben nem tudom hol állnak ma a New York-i tornyok. Sejtem viszont, hogy bárhol épüljenek is, őket mind a manhatten-i várossziluett ihlette.
Az Empire State Building még mindig áll szerencsére. Ennek a tetején jártunk és onnan néztünk szerte-szét. A lift elképesztően gyors volt, az emelet-számláló tízessével ugrott. Sőt, a gyomrunk sem maradt a földszinten :)
A kép baloldalán az a keskeny torony lakóház. Magasabbnak tűnik mint amilyen egyrészt a környezete miatt, másrészt a "vékonysága" miatt
A képen ez a díszes torony a Chrysler Building, egy art deco épület. Ő is volt magassági rekorder de pechére csak egy évig mert elkészült az Empire State Building.
A barátnőm születésnapját ünnepeltük és már a desszertnél tartottunk. Az étlap sokfélét kínált: madártejet, fagylaltot, csokis sütit és New York-i sajttortát. Az emberem egyből rábökött: "Ezt!" Mert annak, aki két napja jött haza New York-ból, nem is lehet mást választania.
Egy idő múlva a pincér megjelent a tányérokkal és hangosan kiáltotta:
"Madártej!?" És aki választotta, felemelte a kezét.
"Csokis süti?!"
"Sajttorta!?"
Mire az emberem gyanakvóan visszakérdezett: "New York-i?" És csak a megerősítő igen után vette át a tányért.
Nagyapám, az egyik.
1971-ben, hetven éves korában utazott előszőr külföldre és akkor egyenesen Kalifornába ment. Gyergyószentmiklós és Los Angeles között több mint tízezer kilométer a távolság, de az akkori életvitelben, felfogásban és még mi mindenben! A távolság ennek többszöröse volt. Időben is nagyot "ugrott": több mint negyven évet, amióta utoljára látta a nővérét...
Nagyon készült. Nem tudom mekkora csomaggal ment, de a szigorú határellenőrzések miatt nem hiszem, hogy mindent el tudott vinni amit szeretett volna. Egyet azért a tilalom ellenére is vitt: egy maréknyi gyergyói földet. Visszatérve aztán sokat mesélt. Képeket hozott, mindenkinek apró kis ajándékokat és sokáig dolgozott a memoárján, amiben mindezt leírta. A fegyelmezett, puritán gyergyói székelyt megérintette a mondén, mindent-szabad amerikai világ. Az egyik képen például nagy piros kockás cowboy ingben ül a nővére mellett és nevet. Meglepő és teljesen elképzelhetetlen! Hirtelen olyannak láttuk nagyapánkat, ahogy még soha. Ez a látvány nagyanyámat is jól oldalba csíphette, mert emlékszem felkiáltott: "Félix! Hogy nézel ki abban a piros ingben! Mit mondanak majd az emberek!"
Élete egésze a folyton "változó állandóságban" zajlott, már ahogy a világháborús időket lehet jellemezni Európa ennek a szegletében. A második háboruban ő is részt vett. Már jócskán negyven felett, négy gyermekes családapaként és betyárbecsületből a bajtársak iránt. Mert az orvosi papír, ami őt szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította, végig ott lapult a zsebében.
Egy barátnőm azt kérdezte egyszer: "Miért önkénteskednek az emberek? Ugye csak az önkénteskedik, akinek megvan a biztos megélhetése?"
Akkor azt feleltem, hogy igen, biztosan, de azt hiszem vannak kivételek. Mert Teréz anya vagy Csaba testvér nem hiszem, hogy biztosítva látták előre azt a jövőt ahova annyi rászorulót befogadtak. Igen, ez is olyan mint a legtöbb dolog az életben, megvan a két véglet és e kettő között, mint egy kibomló legyező bordáira, úgy sorakozik fel az összes variáció. Mi hol vagyunk ezen a legyezőn? Nem tudom, csak azt, hányszor csodálkoztam rá és lepett meg az angolok, amerikaiak, ausztrálok önkéntesskedése. Sok apró történet mint a Kate-é, vagy egész közösségeké, akik elutaznak egy közép-amerikai országba iskolát építeni, gyógyítani, tanítani, segíteni. És történetek korházakról, szociális otthonokról amik késségesen és felkészülve fogadják a segíteni akarókat. Mert adni szép de elfogadni is tudni kell, hogy ne menjen "pocsékba" a szándék.
Washingtonban jártunk, a metró állomáson és jegyet szerttünk volna venni. Három hatalmas "szekrény" állt a bejáratnál tele gombal, lámpákkal, jelzőkkel, feliratokkal és egy nagy nyílás, hogy ide dugd a bankkártyádat a fizetéshez. Teljesen el voltunk tévedve, az amerikai kolgámmal együtt. Egyszercsak egy öregúr lépett hozzánk és nagyon kedvesen végigkalauzolt a gombokon. Nagyon hálásak voltunk neki! Micsoda szerencsénk volt, gondoltam. Aztán azt látom, hogy egy másik társasághoz lép és nekik is segít. Biztos nem sietős az útja, csodálkoztam el. Mikor befejezte, ismét másokhoz lépett és a bizalmatlan pillantásra bemutatkozott: "Én egy önkéntes nyugdíjas vagyok, aki ennek a metróállomás főnökének a rendelkezései szerint segítek jegyet vásárolni Önöknek."
Hát így.
Azt olvasom a neten, hogy Amerikában hatalmas viharok voltak a keleti parton. Washingtonban például szükségállapotot hirdettek ki és több helyen nincs villany, mintha meg lenne bolondulva az időjárás, egyre nagyobb és erősebb viharok tombolnak, hogy már azt hisszük ennél tovább nem lehet menni! És mégis, mégis jön egy még erősebb, még rombolóbb szél, orkán és tövestől csavarja a fákat, dönti az autókra, elvágja az áramot. Villany nélkül mondhatnánk megszünik az élet! Mi minden függ tőle és ez van ahol most egy hétre is megszakad... Hihetetlen, micsoda rossz hír. Szerencsések vagyunk, hogy nem itt történt, nem velünk és hogy jó messze van Amerika, a statisztikai ködökön túl. Csak számok és adatok melyeket ha soha nem járt arra az ember igyekszik kicsire gyűrni a tudatában, a számon-nem-tartott helyek fiókjában.
De mi van Kate-el? Vajon hol vészelte át a vihart és hogy van most? Kate számomra Washington fogalmához csatoltan jelentkezik bármikor erről essen szó, ez a nagyon kedves hatvanas hölgy, akit a repülőn ismertem meg mikor Washingtonba szálltunk le. Budapest volt a varázsszó. Az ő édesapja is magyar volt, gyerekként még ő is járt erre és ezt mind felidázhette velem! Rávette a férjét, hogy vigyenek el a szállodáig, ami kissé a világ végén volt és nem is tudja mennyire kisegített ezzel abban a nagyon fáradt és kimerült állapotban.
Hát ő Kate, a Washington-i ismerősöm, aki most közel hozza és személyessé teszi ezt a keleti parton tomboló vihart.
Az utazólista egy nagyon racionális tett, józan előrelátás azért, hogy később elkerüljük a fájdalmas meglepetéseket. Jóval utazás előtt elkezdődik és bármi felötlik - halálosan fontos dolog - az gyorsan felkerül rá: csipesz, a piros pulóver, útlevél, kisbicska, fogpaszta, memória kártya, fürdőruha, stb. Tovább jár-kel az ember vagy vacsorázik vagy TV-t néz, olvas és egyszercsak hopp! Eszébe jut még valami: a bankkártyája, vagy a telefon töltő vagy az új nyaksála. Mint egy terhet hordozza a fejében ezeket a dolgokat addig amíg a listához nem ér és ceruzát nem ragad, hogy felírja. Szabályosan kiírja magából és ezzel megkönnyebbül.
Így képzelem el az utazólistát mert nekem nincs, soha nem voltam képes ilyen határozott rendet szabni a bőröndömnek. Nekem nincs, de a floridai kolegámnak viszont van! Ő egy nagyon szervezett pali, mindig lenyűgözött az a részletesség amivel előre összeállított bármilyen programot. Hát vele utazni maga a biztonság, gondoltam, és azon nyomban elfelejtettem a menetrendet. Hálásan és hűségesen követtem mindenhova.
Így vonultunk a három hetes roadshow alatt: ő elöl és én utána. Már az akárhányadik reptéren jártunk, pont San Franciscoból készültük átrepülni Vancouverbe. Gyűlt bennünk a fáradság, ritmusunk kissé lassult és bőröndjeink egyre súlyosabbak tűntek. Rutinosan kerestük a checkin pultot és lódultunk neki a maradék 15 méternek. Nem beszélgettünk, inkább fegyelmezetten tűrtünk. Ráadásul én csakis az előttem guruló bőröndöt figyeltem, semmi sem járt a fejemben.
Egyszercsak megállt előttem a bőrönd de olyan hirtelen, hogy majdnem feltorlódtam rá. Meglepődtem és egy fájdalmas kiáltást hallottam: "Az útlevelem!" Tessék?! "Otthon hagytam az útlevelemet! Pedig rajta volt a listámon!"
Lassan eszméltem: Kanadába beutazni útlevél nélkül még neki sem lehet. Gondolom lelki szemei előtt megjelent az utazólista, tisztán látta a bejegyzést és azt is tudta, hogy melyik fiókban kellett volna keresnie ha csomagoláskor tényleg használta volna a listáját. De így kényszerpihenőre került három napra míg újra találkoztunk. Három napig csücsült ugynabban a városban és végre volt ideje megnézni olyan dolgokat is amiket mindig szeretett volna de sosem volt ideje...
