Bahnwanderweg

Európa első normál nyomtávú hegyi vasútja, amelyet a lenyűgöző mérnöki teljesítménye miatt 1998 óta UNESCO Világörökségként tartanak számon. Íme, ez a Semmering hágón át haladó vasút, melyet 1848 és 1853 között építettek Carl von Ghega zseniális tervei alapján. 

A Ghega Bahnwanderweg pedig egy 21 km hosszú turistaút, amely végigkíséri a vasútvonalat. Több viadukt alatt haladtunk át, nagyszerű kilátókról figyelhettük a sűrűn robogó vonatokat. 

Utunk a Semmering vasútállomásról indult és Payerbachig tartott. Itt stílusosan vonatra ültünk és visszavonatoztunk Semmeringre. 

Kilátó - Semmering

Íme, egykor így nézett ki a 20 silinges, ki emlékszik rá? 

Jó ideje, hogy eltűnt. Az idősebeknek még emlék, a fiatalabbaknak már csak történelem.

Ma egy kilátó örzi a nevét, hogy emlékeztessen a tájra, a helyre ami a pénzt díszitette.  A természet alkotta fantasztikus sziklafalakra és az ember építette technikai bravurra. A viadukt hátán fut a vonat, majd eltűnik a sziklákba vájt alagutak egyikében, hogy újabb viadukton haladjon tovább. 

A 20 silingest már nem húzzuk ki a zsebünkből, ezért Semmeringre kell utazni, valahányszor meg szeretnénk nézni a tájat. Megéri, élőben lenyűgöző. 

Kereszteződés

Ma megállítottam egy vonatot.
Vagy inkább: megállítottam egy kocsisort.
Vagy inkább: megállítottam egy vonatot és két kocsisort.
... és most azon gondolkozom hogy egyáltalán volt-e szükség ehhez rám,  vagy csak képzelődöm.
Minden esetre, mikor a vonatkereszteződésben a sorompó felemelkedett, én, a gyalogos vettem észre a leghamarabb, hogy mégis jön egy tehervonat. Hirtelen hisztériás kiabálás - mutogatásba kezdtem.

Talán nem volt szükség rám. Csak valahogy meg kellett "háláljam" azt, ahogy engem mentettek meg hasonló helyzetben, pár nappal előtte. Az "őrangyalom", egy kis furgon sofőrje leállt és megakasztotta a forgalmat, hogy menekülő utat nyisson nekem a villamos elől.

Amin elbambultam a következő volt: a gyalogos úton egy tolószék gurult, benne egy fiatal lánnyal. Kevesebb volt mint harminc.  Arca csinos, fekete rövidre vágott frizurája és ápolt, pirosra festett körmei mint bármely fiatal lányé, aki örül az életnek és várja, hogy szeressék. Csak a tolószék ne lett volna...

Harry Potter iskolába megy

Skóciában, Glenfinnanben két atrakció van.

Az egyik egy emlékoszlop ami 1745 vesztes csatájára emlékeztet, és vele a Stuart ház bukására.
A másik egy egyszerű vasúti viadukt. Itt vezetett végig a vonat Harry Potter iskolája fele, itt filmezték ezeket a jeleneteket.

Gondolom nem kérdés, hol álltak többen. Családok, csoportok, magányos utazók filmező kameráikkal készen, hogy az elmenő vonatot megörökítsék. És mindezt honnan tudom? Onnan, hogy mi is ott voltunk.
Íme az én filmem:

Álom nyitott szemmel

Az álom lehet vágyálom vagy rémálom… végtére bármelyik lehet. 

4:30-kor léptem ki az ajtón otthonról, Budapesten. A végcél Svájc, Estavayer-le-Lac. Napok óta bennem volt az igyekezet hogy minél korábban ottlehessek, lássam ahogy a dolgok összeállnak és még gyakorolhassak a másnapi demóhoz. Már délben meg akartam érkezni, ezért a korai járat Brüsszelen keresztül tovább Genfbe, innen vonat és a maradék 30 kilóméterre utánam jönnek autóval. Minden le volt zsírozva ahogy mondják: beszállókártyák a telefonomban, pénz a zsebemben, kis gurigás bőrömd mögöttem és a kollegák beízzitva.  

6:30-ig minden rendben volt. Már bent ültünk a gépben és vártunk. Vártunk. Vártunk…. mennyit? Talán bele is aludtam a korai kelés miatt, de annyit minden esetre vártunk, hogy Brüsszelben lekéstem a csatlakozást. A hangosbemondóban kedvesen felhívták a figyelmünket, hogy a transzer pultnál majd elígazítanak. 

Eligazítottak. Mosolyogva várt a hölgy és két jegyet lobogtatott. « Ön az aki Genfbe megy? Már előkészítettem önnek a beszállókártyákat Frankfurton keresztül és 14:00 órára már ott is lesz! Van egy későbbi direkt járat Brüsszel - Genf, dehát azzal csak 16:00 óra után érne oda. Ugy-e megfelelő lesz? » Hát most mint mondjak? Harapni vagy üvöltözni ugye nem illik, hát marad a kényszermosoly és a hálás « Merci ». Elballagtam a beszállókapuhoz és azon gondolkoztam, mit fogok kihagyni a terveimből, mire lesz kevés az idő. Nagyon fontos demo lesz ez a másnapi. 

Ahogy tépelődtem, hirtelen gyanus lett, hogy nekünk már be kellene szállni a gépbe. Körülnézek, de semmi mozgás. Odanyomulok a pulthoz, a hölgyekhez: « Késünk? Mert nekem Frankfurtban csatlakozásom lenne Genf felé, de inkább választanám a direkt járatot később minthogy lekéssem ezt is!!«  A tekintetekből végtelen nyugalom áradt, hiszen nem ők fognak demózni másnap, mondjuk, na, de félre a cinizmussal hiszen ők a reptéri szakemberek. « Ó dehogy fogja lekésni, nemsokára indítjuk a beszállást, minden rendben lesz. » És ilyenkor mit ad az ég? A legnagyobb repülőgépek egyikét, a legutolsó sorokba kiosztott ülőhelyet, lassú kigörülést, rövidebb utazási időt de hosszabb « kikászálódást » a gépből hiszen mindenki előttem fészkelődik, ügyetlenkedik, telefonál. Majd buszos beszállítást! A busz végeláthatatlan színuszokban kerülgette az üres reptéri placcot - de minek?!  - majd végre kirakott. Bezúdultunk az épületbe, hatalmas panók listázták az induló járatokat. A jobb szemem sarkából bevillant egy B-akárhányas kapu, miközben két « pinokkió » szépen mondva: reptéri alkalmazott tablettel a kezében kiabált hogy ők jobban tudják. « Genf! » Üvöltöm. « A 68! » Üvölti vissza. « Ezen a folyosón egyenesen előre ! » 

Lódulok. Hatalmas léptekkel kerülgetek, rohanok, mozgójárdára fel, mozgójárdáról le, és megint és megint… irtó távolságok vanak Frankfutban! Már kiürül körülöttem a csarnok, A 57, lassan A 62, még egy kicsi! bíztatom magam, már látom is! Az lesz! Senki utas nincs már a kapunál csak a két alkalmazott. Észreveszik, hogy loholok és tárják is a kaput hogy még zárás előtt felnyomjanak a gépre dehát a beszállókártyámat nem fogadja el a scanner, na még egyszer! Nem jó, dehát már fél lábbal fent vagyok! Még egy próba: sikertelen és akkor a hölgy megkérdezi, hogy hova is megyek? Genf! « Dehát ez a gép Linz-be megy!» jött a válasz és én azonnal lefagytam mint a szoftver amit nem fogok tudni délután ellenőrizni és elpróbálni. Tehetetlen voltam, akár egy álomban, ha a legnagyobb igyekezet sem képes áttörni a falat, és fogoly lettem. A kibogozhatatlan körülmények kiszolgáltatott foglya. Éreztem ahogy gyűlnek szememben a könnyek és hogy hatalmasodok el rajtam a női védekezés legnemesebb fegyvere, a zokogás. Mint a záporeső tört fel belőlem a feszültség ahogy átvettem az újabb beszállókártyámat. Kissé félrevonultam, le kellett üljek egy székre. Időm volt bőven, a következő gép csak négy óra múlva indult.

16:20. Az ember azt hiszi, hogy ha megvolt a csúcspont akkor a dolgok újra rendbejönnek. Ültem a beszállókapu előtt és vártam az indulást. Késett. Lassan beleszólt egy hang a mikrofonba: "A járat sajnos csúszásban van, szíves türelmüket kérjük." A tűrelmemet? Megkapjátok, hogyne, persze, lassan teljesen belezsibbadtam a sok várakozásba. 

18:45-kor szálltunk le Genfben. Hihetetlen, de megérkeztem...  és még hátra volt a vonatozás és harminc kilóméter autóval! Reméltem, hogy elkapom a 19:05-ös vonatot, szedtem a lábam ahogy tudtam. Megnyújtott léptek, kerülgetések: pardon, merci, tovább a vasútállomásra. Az útat már kívülről ismertem és sikerült gyorsan jegyet vennem az autómatában. Csak ellenőriztem a kijelzőn, hiszen mindig a 2-es vágányról indul és valóban, most is oda volt kiírva a Zürich fele induló vonat. Indulás 19:05. Ez az! Rohanás le a mozgólépcsőn a peronra de a peron mellett a vágány már üres....  Egy perc? Ennyit késhettem? Mintha egy valótlan buborékban lettem volna mely lekapcsol a fizikai környezetemről és eltorzítja számomra a téridőt ... Zúgott a fejem, a fülem be volt dugulva és a hangom is erejét vesztette. Mégis, utolsó próbálkozásként odafordultam egy gyerekével foglalkozó anyukához hogy bizonyosságot szerezzek: "Ugye itt egy vonat volt?! Itt volt a vonat?! Erről a vágányról ment el most a vonat?!" Csak nézett rám, nagy szemekkel kissé zavartan mosolyogva, az arcán tükrőződött helyzetem teljes abszurdítása: "Sajnos nem beszélek franciául..." mondta. De már nem hittem neki és valójában nem is számított. Hiszen ebben a visszájára fordult helyzetemben ez lett a normális: az orrom előtt megy el a vonat, engem nem értenek és én sem értek senkit. Azt hiszem ezen a ponton adtam meg magam igazán. Az ilyen anomáliát csak tudomásul venni lehet és alkalmazkodni hozzá, hát elnevettem magam. Keztem érteni a logikáját. 

21:05 volt, mire a következő vonattal megérkeztem Yverdonba. Azon, hogy senki nem várt az állomáson, már nem is csodálkoztam. Az SMS szerencsére még a kiszállás előtt érkezett: "Sajnos senki nem ér rá, vagy vársz még egy órát a vonatig, vagy eljössz taxival". Így nem ért meglepetés és egyértelmű volt, hogy mit választottam. 

21:35-öt mutatott az óra, mikor a szálloda ajtaján beléptem Estavayer le Lac-ban, Svájcban. Hogy mennyi idő telt el eközben? Utána lehet számolni...

Élmények

- Hol jártál? 

- Svácban.

- Wow! Az nagyon kellemes lehetetett! Klassz!

Igen, tényleg klassz és íme, mennyire az. Most gondolatban újra végigjárom a szűk három napos utat. Mert Belgiumban is jártam, nemcsak Svácban, szóval van élmény bőven. Belgiumban igaz hogy csak átszálltam, az egész megálló nem tartott egy órát se. Érkezés Brüsszel, Charleroi és ugyanazzal a lendülettel irány tovább Genf. 

- Brüsszelben is jártál?! Hűha, egészen irigyellek. Láttad a kis pisilő fiucskát is? És Svájcban merre jártál? 

A genfi reptér szerencsére összenőtt a vonatállomással. Így szűk fél óra alatt az ember már vonaton ülhet Lausanne fele ahol tréninget kellett tartsak egy irodában. Az út oda egy órát tart. 

- Lausanne… soha nem jártam ott. Nagy város? 

Körülbelül százezer lakósa van. Ezt az a högy mondta aki pár óra munka után visszavitt a vonatálomásra. Már késő délután volt és én az egész városból annyit érzékeltem, hogy itt is vannak forgalmi dugók. Aztán vonat tovább, Estavayer fele. Másnap reggeltől estig munka. A helységet amiben a napomat töltöttem studiónak nevezik, végtére nincs rajta egyetlen ablak sem. Kinézni sem tudtam és mire végeztem, este lett. Az eső vigasztalanul esett így hálás voltam, hogy elautóztak velem a szállodáig. Ki se mozdultam másnap reggelig. Reggel értem jött a kollegám hogy kivigyen az Yverdon-i állomásra. 

- Estavayer, Yverdon? Sosem hallottam róluk. Te igazán sok helyen jártál, hogy ismerheted Svájcot! 

A vonat alig tizenöt perc múlva be is futott az Yverdon-i állomásra és vitt tovább Genf, a genfi reptér fele. Az eső kitartóan esett. Aztán egy óra vonatozás végén befutottunk a föld alá és megérkeztünk. Örültem is, hogy a vonatállomás és a reptér össze van nőve, nem volt nálam esernyő.  

Ezzel együtt csalhatatlanul Svácban voltam: a vonat percre pontosan érkezett, a pénz amivel fizettem sváci volt és a vajas croisant mint mindig, finom. A repülőtéren a reklámok fantasztikus órákat hírdettek és egy féliteres víz ára 4,50 svájci frankba került.

Szépen kértek, nem blicceltem

Az elmúlt hetekben vonatoztam és erről eszembe jutott ez a felkérés:

Teljesen rendjén van és nekem volt is jegyem. Mert ahogy az öregek mondják hogyaszongya': a szép szó ér a legtöbbet!

Szeged

18:15-kor érkeztem a szegedi állomásra, Istenem, milyen rég jöttem ide vonattal! A gyönyörüen felújított állomás előtt várt rám egy pompás villamos: mint a mesében. Minden porcikájában csillogott-villogott. Felszálltam. Vagyis nem, inkább beszálltam. Vagyis simán besétáltam mert a padló és a járda teljesen egy síkban volt.  Bent tisztaság, fényesség és képernyők. Közérdekű tájékoztatás ment amire én, sajnos, jól felfogott magánérdekből nem figyelhettem oda. Ugyanis nem vettem jegyet, de ez most mellékes. 

Ott szálltam le ahol annyi évvel ezelőtt egy hamburgeres állt. Kivételes alkalmakkor jártunk oda, akárcsak egy luxusétterembe, mert a ’90-es évek elején ez számunkra maga volt a csoda.
Befordultam a Kárász utca fele. Végigmentem a kivilágított kávéházak, kirakatok előtt és megállapítottam, hogy Szeged milyen szép rendben van. Nini, a Virág cukrázda! Nem tudom, hogy ülltem-e a teraszán azalatt a három év alatt amíg Szegeden laktunk. 
Már teljesen sötét lett mire a Széchenyi térre értem. Erre jártam munkába, a városházára több mint egy évig... Milyen szépen fel van újítva!  És a mozi! Itt minden a régi. Ugyanaz a plakáttartó, vajon most mennyi egy jegy? Mert ha nagy ritkán moziba jártunk, a két jegy ára majdnem annyi volt mint az egy napi költőpénzünk. Ha tudnám a jegy árát, megmondhatnám mennyit inflálódott azóta a világ.

És végül a szinház. Akkortájt nyílt Szeged új kaszinója az út másik oldalán és mi oda jártunk pénzt "keresni". Vicc nélkül, mert ha a beugró zsetont ügyesen játszotta meg az ember, akkor megduplázta és máris gazdagabb lett tíz német márkával. Erre 95%-os esély volt, a további játékot viszont senki nem garantálta… De minket ilyen kísértések nem környékeztek, az emberem volt erre a biztosíték.

Amíg Szegeden éltünk, a szinház volt a második otthon. Azért mert koncert volt, mert próba volt, vagy operaelőadás volt, vagy csak simán gyakorolni járt be az ember… Én pedig az ingyenjeggyel csücsülő közönség voltam, a kibic, a pótkerék...

Most viszont a nevemre szóló különmeghívó várt a pénztárnál: földszint, 4-es páholy. Innen nézhettem, ahogy az emberem, mint az est egyik szólistálya szimpadra lép. Néztem a szinhézat, a közönséget és néztem magunkat. Jó volt ott lenni, ott ülni. Mintha nem is telt volna el az a több mint húsz év, vagy jobban mondva nem telt el hiába az a több mint húsz év.

Nagyapám, a másik

A szimetria azt követeli, hogy ezután a nagyapámról szóló poszt után megidézzem a másik nagyapám történetét is. Hiszen ketten voltak és kettőjük egyforma érdeme, hogy én ma itt vagyok. Ők ketten
állnak alattam mint a támasztékok, ők képviselik a hagyományt, a múltat. Kettőjük tartása, ereje határoz meg engem, ez őriz és szólít fel a folytatásra. Ketten vannak, mint két szem, két kéz és két láb, hogy szilárdan álljon az ember a talajon. Így állok ma én, a Kettőből sarjadt Egy és rájuk emlékezem.

Ez a Nagyapám közelebb utazott mint Amerika, csak olyan jó ezer kilométerre ment odébb, kelet fele. Rövidebb út volt, mai fogalmaink szerint talán szervezett társasutazásnak nevezhetnénk ami kissé szeszélyesre sikerült, hiszen rajtuk volt a katonaruha, a kezükben ott volt a fegyver és körülöttük tombolt az a borzalmas háború...
Mindez a második nagyverekedés alatt történt, ahogy a csángók nevezik a világháborut. '44 augusztusában a frontvonalak már Erdélyben cikáztak és a hatalom a legutolsó erejét gyűjtötte össze a küzdelemhez. A legutolsó erejét és legutolsó csepp vérét, hogy majd végleg kivérezhessen és elpusztuljon. Kétségbeesett hiábavalóságában ekkor vonultatta be a falusi tanítókat, a tartalékos korúakat is, mint a kőröspataki nagyapámat negyven egynéhány éves korában. Soha nem érdekli a hatalmat az otthonmaradók sorsa, csak a győzelemet, vagy túlélést vizionálja. Így öltöztette be az embereket katonaruhába, adta a kezükbe fegyvert és ültette vonatra őket a front fele. A front pedig már mindenhol volt. És amikor a hadba induló katonavonatot az oroszok lekapcsolták, egy mozdulattal át is irányították az orosz fogolytáborok valameyikébe, Brianszk környékére. Innen  '48 szeptemberében szabadult Nagyapám, csekély négy év múlva.

Nekem mint unokának soha nem mesélt a fogságról. Egyszer, mikor látta, hogy valami inget varrok magamnak, bátorítóan jegyezte meg, hogy a fogságban a tanítóságnál hasznosabb volt bármiféle kétkezi mesterség. Azt viszont nagyon jól tudta, hogy a távolba szakadt embernek milyen fontos az otthoni szó és a bukaresti éveim alatt tőle kaptam a legtöbb levelet. Rendszeresen írt. Mindenről. Leírta, hogy haladnak a kerti munkákkal, mit csinál nagymama, mi történik a ház körül, hogy áll a nekem küldendő csomag. Meleg hangú, bátorító levelek voltak, soha nem kértek, utasítottak vagy tolakodtak. Csak rendszeresen jöttek. És csak voltak mint egy odanyújtott erős kar, amibe meg lehet kapaszkodni ha netán megtántorodik az ember.

Shinkanzen

Csipánguban minden más, ők valahogy "előbbre" vannak. Nemcsak arra a 8 órára gondolok, amivel náluk hamarább kel fel a nap, hanem másképpen is. Itt vannak például a vonatok... Számunkra ez már a jövő ami több mint 8 óra távolságra van tőlünk! Talán eljön egyszer.

 

És az első osztály...

Narita Express

A kérdés, hogy jegy-vel vagy jegy nélkül néha nem kérdés hanem helyzet. Van úgy, hogy a legjobb indulat mellett is olyan kutyaszorítóba kerül az ember amiből a jegy nélkül lehet az egyetlen megoldás.
Mert hogy is jutott volna eszembe blattolni a vonaton -- Tokyoban? A régi Romániában ez sport volt, kaland, jó buli, nemzeti társasjáték, de Japánban! Ahol a legtörvénytisztelőbb és legfegyelmezettebb népek élnek a Földön? Még elméletben sem merül fel ilyesmi.

Este 1/2 8-kor indult az utolsó repülő Tokyo Narita repteréről Kanazawába és nekem erre volt jegyem. Ha erre van jegyem ezt fogom elérni, ez nem kérdés de még hátra volt egy hosszú vonatút a város belsejéből a reptérre.
Nehéz leírni a létezés oly fokú töménységét ami egy 25-30 milliós városi szövetet jellemez. Azt a sűrüséget metróvonalakban, járdákban, mozgólépcsőkben, emeletekben, felüljárókban, rendőrökben, autókban, utasokban csak megtapasztalni lehet igazán, elmondani nem. A kivülállót is pillanatok alatt felaprítja a város, és eggyé morzsolja a hangtalan tömeggel. Sietős százak, ezrek között keres, kapkod az ember aki a saját hazájában ha kitekint a dombtetőről, messze erdőket lát és csak a saját hangját hallja ahogy belerikkant a távolba - de itt! A jó irányt is nehéz megtalálni a sokaságban és csak a befelefordulás jelent menekvést, teret, levegőt. Dehát nincs ilyesmire idő, főleg mikor a nyolc-tíz vonalat egybefoglaló metrómegállóban keresem a megfelelő vágányt. A kandzsi betük mellett szerencsére ott a latin betüs felirat és a kezemben levő térképen próbálom beazonosítani hogy merre is járok. Egy átszállás rendben; még egy rendben és még egy kell arra a vonatra, ami végre a Naritára megy. Simán egy óra vonatozás lesz, csak már tudnám hol kell jegyet venni!

Megvan a peron, megvan az irány is és a jegyiroda?!! Egy bódé előtt emberek állnak sorba de a bódé zárva. Irja rajta hogy Narita Express, ez lesz az és be is mondják a következő vonatot, talán nem az Express? Arra még várni kell vagy negyven percet - de ennek a vonatnak is Narita Airport a végállomása. Ha most felszállok addig is haladok mert menni, menni, sűrget az idő és a türelmetlenség, hogy már ott legyek, de legalább haladjak. A vonat közeledik, a jegyiroda zárva, a hátamon futkos a hideg, hogy nincs jegyem és mégis győz a pánik, a riadalom és hogy engem valahol várnak. Beszállok a vonatba úgy ahogy vagyok: jegy nélkül. Nem ülök le, hátamat a vonat falának támasztom a folyósón és figyelek. Nézem a szemben levő táblát ami a Naritára tartó vonatokat jelöli. Legalább tízféle vonat tízféle színnel jelölve és megértem, hogy a leglassabbra szálltam fel... Hááát, legalább haladok, nyugtatom magam. Lassan és kimérten, időnként megelőz valami más szerelvény. Az állomásokban többet állunk és lassabban indulunk. Legszivesebben megtolnám kicsit miközben az óra málnusa kíméletlenül halad előre. Újabb állomás, újabb állás. Várakozás egy másik szerelvényre, ami itt fog beelőzni minket és jön is, megáll a szemközti peronon és elrobog. Innen minden Naritára megy már, át kellett volna szállnom rá, morfondírozom. Ajjajj, még mindig állunk, miért nem szálltam át? Végülis mindegy hogy melyik vonaton kap el a kalauz, nem igaz? Még mindig állunk de a fülemet megüti a hangos bemondó, azt mondja Narita Express. De hova érkezik? Minden idegszálam élesen figyel, annyira koncentrálok, hogy már varázsláshoz is elég lenne és igen! Szemben a megüresedett vágányra hetykén és csillogva fut be a Narita Express. Nem habozok mikor nekilódulok, hogy vonatot váltsak. A törvényen kivüliek szabadságával ugrom be és a hátam mögött máris csukódik az ajtó, indulunk. Fut a vonat mint a villám és nekem még van kb. 30 percem a gép indulásáig. Még kb. 25 és nemsokára már csak 20 perc... és akkor bemondja, hogy végállomás és lassítani kezd a vonat. Ha eddig nem kaptak el ezután is lesz valahogy, gondolom és hónom alá kapom a táskám. Elsőnek szállok ki a vonatból és számba veszem a sok forgókart ami egy központi bódé mellett sorakozik két oldalt keresztben a peronon. Átugrani túl magas és sokan vannak de egy kar a bódé mellett hiányzik. Ez az. Futás, sebesség, lélekszakadt tempó el a bódé mellett, az őr mellett és nem ránézni, nem megállni! Kiabálnak de nem számít. Inalok vakon előre és egyszercsak elkap egy egyenruhás mókus, egyenesen a karjaiba futok... nem lehet igaz!!
"Passport!! Passport!" Kiáltja és mire tisztul annyira a fejem, hogy megértsem, azt is megértem, hogy a reptéri őr az és megmenekültem. Készséggel mutatja meg merre van a check in pult és bátorítóan mosolyog. Öregem, ha tudnád, hogy egy "blattossal" van dolgod! No, de Isten áldjon, rohanok tovább és kerek 15 percel a gép idulása előtt lecsaptam az útlevelem a pultra: itt vagyok. Még működött az utasfelvétel és én utolsónak szálltam fel a gépre.
Kanazawába már menetrendszerüen érkeztem, mintha semmi nem történt volna...

Régiségek - A jegy

A kalauz benyit a teli fülkébe és kéri a jegyeket. Mindenki kezében ott a sajátja és maga előtt magasra tartva nyújtja oda. Ő lyukaszt, visszaadja a jegyet és nyúl a következőért. Én a bejárat mellett ülök, a kör nálam zárul. Nyújtom a jegyem, ő rutinosan elveszi. Rámnéz és mikor felismer meglepetésében felkiárt:
- Hogy verjen meg a szerencse! Nem láttad, hogy én vagyok a kalauz? Miért vettél jegyet?
............
Ez nem álom. Ez így volt. Én bele is pirultam de nem azért mert a többiek is hallották, hanem egyszerüen azért, mert vettem jegyet. Mert ha a kalauz a barátod és te veszel jegyet az olyan volt, mintha a homlokodra tűztél volna egy élhetetlenségi bizonyítványt. Ez még a stréberségnél is több volt a '80-as évek Romániájában.  Ez egyenesen a túlélési ösztön hiányát jelentette. 
Mindennapi kis csalásaink közé tartozott ez is, hogy a vonaton nem mindig vettünk jegyet. Jegy nélkül az ember ritkán utazott fülkében, legtöbbször kint állt a folyóson és leste a kalauzt. Előre tudtuk, hogy melyik vonalon mennyit "illik" adni zsebbe, kézbe, csak úgy lazán lefordított tenyérrel miközben elnéztünk a kalauz válla felett és fogunk között sziszegtük, hogy "köszi". A kalauz arcán az acélos vonások meg sem rezdültek ahogy elsűlyeztette a galacsinná gyűrt papírpénzt. A gyakorlottabbja egy hirtelen pillantással még ellenőrizte, hogy rendben megvan-e a tarifa és továbbállt. Ettől kezdve az ember "védelem alá került" és akár ülőhelyet is kereshetett  magának a "megvásárolt" vagonokban.

Mert túlélni ugye, kell...

Régiségek - Csend

A régiségekhez szerettem volna posztot írni egy régi történetről, egy jó kis emlékről és vártam, hogy eljjön az a "bevackolós-emlékezős" idő, amikor az ember maga is legszívesebben "hibernálna". Vártam, hogy mikor lesz fehér a táj és mikor kerül elő a bunda. Lestem azt a télies hangulatot amitől a méz is boldogabban oldódik a teában.

Ehhez képest semmi: se hó, se hideg. Most pont esik valami az égből, valami hirtelen fagyott dara ami koppan ha földet ér és közben dörög! Januárban. Aki elhibernálta magát az is felébred, semmi befeleforduló csend... 

Viszont én mégis elkezdtem ezt a posztot és rájöttem hogy miért: egy fél napig nem volt internet. Megszüntek a másodpercenként robbanó hírbombák, a nyüstölő levelek, a villogó reklámok és az ezernyi kihívás, hogy merre kalandozzon az ember tovább. Nem volt internet, nem volt mi gúzsba kösse a figyelmemet. És ez az! Nem uralkodott fölöttem semmi, nem kényszerített semerre: szabadadság. Ismét nálam volt az irányítás egy rövid időre.

Húh! Jó kis bevezető lett ebből, mint egy rosszul sikerült előke egy barokk menüettben. Param! Hol is tartottam? Mert kerestem azt a leges-leges-legelső utazós élményemet, hogy szép rendszerbe szedjem legalább a múltat. Csalódnom kell mert renszer nem lesz. Össze-vissza villanak be kirándulások, már a vonaton megevett egyheti élelem, vagy a busz amit hiába vártunk és a nyitott teheratutó amin utazott a csapat egy kalandos erdei úton. De melyik közülük az első? Melyik a második? És érdemes-e sorrendet keresni, számit-e valamit ez a sorrend mikor az összes út és utazás mind ide vezetett ehhez a székhez, amin most ülök miközben írom ezt a posztot. Az emlékek nem ismerik az időrendet, csak a hangulatokat és érzéseket amik újra felidézhetik őket. Itt egy mondat, egy íz, egy színárnyalat és máris indul az özön: mikor hallottad, láttad még ezt? Hol? És jönnek az emlékek csoportba fűzve mint a rablóhús pálcáján a hagyma, a hús, a paprika. Ami összefűzi őket az egy érzés, de nem a perceket mérő idő.

Ezen lamentáltam mikor elvették az internetet. Elvették - mondom, úgy mint rég, mikor a "nincs" nem műszaki hiba kérdése volt, hanem főleg emberi döntés eredménye. Elvették a vizet, elvették a gázt, elvették a villanyt. Abban az időben sokszor kényszerültünk be a csendbe különböző indokokkal. Volt, mikor soha nem tudtuk meg mi az ok csak vártunk, vártunk, vártunk... tíz órát is valahol Marosvásárhely és Bukarest között, a vonaton, például. Emlékszem a vonat állt és mi fáztunk a fülkében mind a nyolcan. Zavartan néztünk ki a fejünkből az egyre sötétedő homályba és lassan lemondtunk apró kis terveinkről amit az érkezés után reméltünk. Egymást hallgattuk és a füstbe ment terveinket.  Elmaradt találkozás, el nem végzett vasalás, főzés, házi feladat... A legjobban azt a párt sajnáltuk akik az Olaszország-i csatlakozást késték le emiatt. Oh, olasz! Előttem ült életem első olasza kopaszon, szürkén és kissé riadtan mint aki bánja már, hogy a megszokott hegyi falujából ilyen messzire merészkedett. Kis, vékony emberke egy székely menyecskével az oldalán: a '80-as évek igazi álompárja. A lehetőségek igérete, a szabadság maga. Ők mehetnek majd, igen! Igen, ők kiszabadulhatnak ebből a kényszer-csendből, mehetnek vissza az életbe, a kavargó nyüzsgésbe, el, el oda, hol színesek a magazinok és kirakatok!

Ma ebben a vágyott nyüzsgésben élek, oh! neked is hála, fenséges internet, te lelketlen csábító, telhetetlen zsarnok! A poszt lassan kész és ha elolvastad, kapcsold ki az internetet! Én is ezt teszem legalább egy órácskára :)

2012

Kínai gyerekek állva és fekve egy hószobor előtt

Mit jelent 2012? Elsősorban azt, hogy 2011 elmúlt mind a 365 napjával együtt. Egyenként végeztük ki őket, óráról órára, percről percre. Hulottak a napok, gyűltek a ráncok és a kilóméterek: ha jól megsaccolom, több mint 50 000 kilómétert daráltam össze ezalatt az idő alatt. Pontosabban 51 808 kilométert, de bárki utána számolhat a távolság kalkulátorral. Az útvonal igen cik-cakkos volt: Budapest, Párizs, Olso, London, Marosvásárhely, Boston, Stockholm, Ratosnya....

Az Erő legyen velünk ebben az Új Évben is.

Régiségek

Egy régi történet máris hozza a többit és garmadával jutnak eszembe olyan utak, helyzetek amik tényleg nagyon régen történtek. Akár több tíz éve is, de talán mégsem kell visszamennem a gőzmozdonyokig... Azóta is sokat változtott minden, hajaj! Mit értene egy maszületett bárány abból, hogy áll a vonat mert befagyott a váltó? Vagy abból, hogy hideg a fűtőtest és jégvirágos az ablak? Vagy ha meleg a fűtőtest, akkor néha egy boldog kisegér fut végig rajta fülkéről fülkére?

Mindez végülis elhanyagolható részlet. A lényeg, hogy én valójában egész életemben utaztam valamerre. Hol felkészítőkre, hol az egyetemre, vagy később a munkahelyemre, vagy családi okokból ide vagy oda... az utazás olyan szerves részemmé lett mint a karom, vagy a fülem. Ime egy virtuális kinövés amihez szépen alkalmazkodik az ember. Lesz több bőröndje és standard "menetfelszerelése" szolgálatos fogkefével.

Az idő során két változó volt: az utak sűrüsége és az irány. A fordulatot a nagybetüs 1990 jelentette természetesen, kulcsév minden középeurópai számára. Maradjon is az és legyen ez az első bejegyzés ahhoz a sorozathoz, ami az 1990 előtti történetekből áll. Erre lesznek jók a hosszú téli esték: melegedni a kalórifer mellet és emlékezni.

A lét elviselhetetlen könnyűsége

A gőzmozdonyokról eszembe jut egy régebbi vonatos történet.

Temesvárra utaztam. Az út hosszú volt, jó pár óra, amihez hozzá kell adni a határátkelési macerát is. Úgyhogy volt időm bőven hogy "kiélvezzem a helyzetemet": az eslő osztályt, a meleg fülkét, a teljes kényelmet. Kint tél volt és hamar sötétedett, bent sárgásan világított a lámpa. A fülkében teljesen egyedül voltam. Úgy ülhettem, ahogy csak akartam, senki sem akadályozott. Kipróbálhattam az összes ülőhelyet, megkereshettem a legkényelmesebb sarkot, lehúzhattam a cipőmet és feltehettem a lábaimat a szemközti ülésre. Nehezen döntöttem, inkább belefáradtam a kereslgélésbe. Hirtelen túl sok lett a szabadság, a lehetőség,  úgyhogy elővettem a könyvem, hogy elüssem az időt. A könyv címe mintha tükrözte volna a helyzetemet: "A lét elviselhetetlen könnyűsége"....

A vonat lassan a határhoz ért és a szokásos ellenőrzés után megjelent a román kalauz a jegyeket ellenőrizni. Nemsokára Arad következik mondta, és elvette a jegyemet.
- Meddig utazik?
- Temesvárig.
Hirtelen felkapta a fejét a jegyemről:
- Ez a vonat nem megy Temesvárra, nem tudta? Elvitte a Maros a vasúti hidat még a nyáron, azóta a vonat csak Aradig közlekedik.

Létem elviselhetetlen könnyűsége ezzel véget ért. Céltalan kényelmem hirtelen megszünt és nagy súllyal zuhant a nyakamba a kinti tél, a sötétség és az a maradék 45 kilóméter, ami rám várt az aradi állomásonon túl. Gubanc, amit meg kellett oldani és ez nem volt ellenemre. Egy óra múlva  Temesváron voltam, a szállodában. 

Etüdök gőzmozdonyokra

Élt körülbelül 150 - 200 évet. Fújtatva lihegett az első kötött pályákon egyre messzebb, egyre nagyobb távokat befutva. Volt idő amikor ő volt a leggyorsabb!  Aztán lassan lemaradt új mozdonyok, sebességrekordok és műszaki bravúrok mögött.

Ma csak egy múzeumi tárgy. Alakja, formája, anyaga csak idézet, az elmúlt idő egy szeletének emléke. Egy allegória, utalás, művészek kedvence. Így lett a hangja is nyersanyag egy szinfóniához, vagy etüdhöz.


Sáry László: Etüdök gőzmozdonyokra
A kép a lemezborítórol való.

Csalala

Ülök a vonaton, az ablak mellett. Figyelem hogyan készülődik ez a szuper-vonat a nagy útra be a tenger alá, a Csalagút gyomrába. Bámulom az egyenruhás stewardokat ahogy mosolyogva sürgölődnek és a hatalmas bőröndökkel érkező utasokat. Utolsó pillanatban mellém huppan egy német turista kis csontkeretes szemüvegben és ezzel indulunk is. Kisíklunk lassan az állomásból miközben megszólal a hangosbemondó és tájékoztat az utirányról:  a vonat London és Párizs között közlekedik és csupán Calais-ban áll meg. Aztán jó utat kíván ugyanaz a hang. Nagy lehet a jókedv a stewardok között, mert harsog a Bon voyage! a Bon sejour! és a sok "Bon" jókívánság között még egy Bon Noel! is behallatszik, így fényezve ezt a napsütéses őszi délutánt. Aztán kacagást is hallunk, de gyorsan lekeverik a mikrofont és ezzel magunkra hagynak a gondolatainkal. 
A vonat elhagyja a várost. Lapos mezőkön haladunk, várom az alagútat ami elnyel majd és levisz a tenger mélyébe. A dolog nem egyértelmű. Nincs hirtelen váltás, nem sötétedik el a kabin de megszűnik a térerő amiből gondolom, hogy már "alámerültünk". Halak nem uszkálnak az ablak előtt semmi akvárium hangulat, nagy kár. Se meredeken le vagy fel-érzés nincs ami jelezné, hogy na most! kezdődik vagy végződik a Csalagút. Símán haladunk miközben megint látom a tájat, a nagy lapályt: ez sem változott. Kitartóan robog a vonat tovább, mintha semmi sem történt volna. 

Egyszer csak megáll a mező közepén. Csend. Körben mező. Csak a párhuzamos sínpár fut el a horizontig és rajta vissza egy szembe jövő szerelvény. Elrobog mellettünk miközben mi állunk és várunk. De mit? A hangosbemondó sokáig hallgat, majd csendben megszólal: "Sajnos túlfutottunk a Calais-i állomáson... Mielőtt visszatolatnánk, meg kell várjuk a következő szerelvényt...."

És igen, a szuper-vonat, ez a műszaki csoda lassan el kezdett tolatni hátrafele vissza, a Calais-i állomásba. A német turista hisztérikus hahótában tört ki mellettem. A precíz német ráismert francia szomszédaira akik nem bírják eleget tanítani a világnak: Légèrement! Csak könnyedén.