Szeged

18:15-kor érkeztem a szegedi állomásra, Istenem, milyen rég jöttem ide vonattal! A gyönyörüen felújított állomás előtt várt rám egy pompás villamos: mint a mesében. Minden porcikájában csillogott-villogott. Felszálltam. Vagyis nem, inkább beszálltam. Vagyis simán besétáltam mert a padló és a járda teljesen egy síkban volt.  Bent tisztaság, fényesség és képernyők. Közérdekű tájékoztatás ment amire én, sajnos, jól felfogott magánérdekből nem figyelhettem oda. Ugyanis nem vettem jegyet, de ez most mellékes. 

Ott szálltam le ahol annyi évvel ezelőtt egy hamburgeres állt. Kivételes alkalmakkor jártunk oda, akárcsak egy luxusétterembe, mert a ’90-es évek elején ez számunkra maga volt a csoda.
Befordultam a Kárász utca fele. Végigmentem a kivilágított kávéházak, kirakatok előtt és megállapítottam, hogy Szeged milyen szép rendben van. Nini, a Virág cukrázda! Nem tudom, hogy ülltem-e a teraszán azalatt a három év alatt amíg Szegeden laktunk. 
Már teljesen sötét lett mire a Széchenyi térre értem. Erre jártam munkába, a városházára több mint egy évig... Milyen szépen fel van újítva!  És a mozi! Itt minden a régi. Ugyanaz a plakáttartó, vajon most mennyi egy jegy? Mert ha nagy ritkán moziba jártunk, a két jegy ára majdnem annyi volt mint az egy napi költőpénzünk. Ha tudnám a jegy árát, megmondhatnám mennyit inflálódott azóta a világ.

És végül a szinház. Akkortájt nyílt Szeged új kaszinója az út másik oldalán és mi oda jártunk pénzt "keresni". Vicc nélkül, mert ha a beugró zsetont ügyesen játszotta meg az ember, akkor megduplázta és máris gazdagabb lett tíz német márkával. Erre 95%-os esély volt, a további játékot viszont senki nem garantálta… De minket ilyen kísértések nem környékeztek, az emberem volt erre a biztosíték.

Amíg Szegeden éltünk, a szinház volt a második otthon. Azért mert koncert volt, mert próba volt, vagy operaelőadás volt, vagy csak simán gyakorolni járt be az ember… Én pedig az ingyenjeggyel csücsülő közönség voltam, a kibic, a pótkerék...

Most viszont a nevemre szóló különmeghívó várt a pénztárnál: földszint, 4-es páholy. Innen nézhettem, ahogy az emberem, mint az est egyik szólistálya szimpadra lép. Néztem a szinhézat, a közönséget és néztem magunkat. Jó volt ott lenni, ott ülni. Mintha nem is telt volna el az a több mint húsz év, vagy jobban mondva nem telt el hiába az a több mint húsz év.