Temesvárra utaztam. Az út hosszú volt, jó pár óra, amihez hozzá kell adni a határátkelési macerát is. Úgyhogy volt időm bőven hogy "kiélvezzem a helyzetemet": az eslő osztályt, a meleg fülkét, a teljes kényelmet. Kint tél volt és hamar sötétedett, bent sárgásan világított a lámpa. A fülkében teljesen egyedül voltam. Úgy ülhettem, ahogy csak akartam, senki sem akadályozott. Kipróbálhattam az összes ülőhelyet, megkereshettem a legkényelmesebb sarkot, lehúzhattam a cipőmet és feltehettem a lábaimat a szemközti ülésre. Nehezen döntöttem, inkább belefáradtam a kereslgélésbe. Hirtelen túl sok lett a szabadság, a lehetőség, úgyhogy elővettem a könyvem, hogy elüssem az időt. A könyv címe mintha tükrözte volna a helyzetemet: "A lét elviselhetetlen könnyűsége"....
A vonat lassan a határhoz ért és a szokásos ellenőrzés után megjelent a román kalauz a jegyeket ellenőrizni. Nemsokára Arad következik mondta, és elvette a jegyemet.
- Meddig utazik?
- Temesvárig.
Hirtelen felkapta a fejét a jegyemről:
- Ez a vonat nem megy Temesvárra, nem tudta? Elvitte a Maros a vasúti hidat még a nyáron, azóta a vonat csak Aradig közlekedik.
Létem elviselhetetlen könnyűsége ezzel véget ért. Céltalan kényelmem hirtelen megszünt és nagy súllyal zuhant a nyakamba a kinti tél, a sötétség és az a maradék 45 kilóméter, ami rám várt az aradi állomásonon túl. Gubanc, amit meg kellett oldani és ez nem volt ellenemre. Egy óra múlva Temesváron voltam, a szállodában.
No comments:
Post a Comment