A kalauz benyit a teli fülkébe és kéri a jegyeket. Mindenki kezében ott a sajátja és maga előtt magasra tartva nyújtja oda. Ő lyukaszt, visszaadja a jegyet és nyúl a következőért. Én a bejárat mellett ülök, a kör nálam zárul. Nyújtom a jegyem, ő rutinosan elveszi. Rámnéz és mikor felismer meglepetésében felkiárt: - Hogy verjen meg a szerencse! Nem láttad, hogy én vagyok a kalauz? Miért vettél jegyet?
............
Ez nem álom. Ez így volt. Én bele is pirultam de nem azért mert a többiek is hallották, hanem egyszerüen azért, mert vettem jegyet. Mert ha a kalauz a barátod és te veszel jegyet az olyan volt, mintha a homlokodra tűztél volna egy élhetetlenségi bizonyítványt. Ez még a stréberségnél is több volt a '80-as évek Romániájában. Ez egyenesen a túlélési ösztön hiányát jelentette.
Mindennapi kis csalásaink közé tartozott ez is, hogy a vonaton nem mindig vettünk jegyet. Jegy nélkül az ember ritkán utazott fülkében, legtöbbször kint állt a folyóson és leste a kalauzt. Előre tudtuk, hogy melyik vonalon mennyit "illik" adni zsebbe, kézbe, csak úgy lazán lefordított tenyérrel miközben elnéztünk a kalauz válla felett és fogunk között sziszegtük, hogy "köszi". A kalauz arcán az acélos vonások meg sem rezdültek ahogy elsűlyeztette a galacsinná gyűrt papírpénzt. A gyakorlottabbja egy hirtelen pillantással még ellenőrizte, hogy rendben megvan-e a tarifa és továbbállt. Ettől kezdve az ember "védelem alá került" és akár ülőhelyet is kereshetett magának a "megvásárolt" vagonokban.
Mert túlélni ugye, kell...
No comments:
Post a Comment