Csipángu, a csodaország

Legelőszőr a '80-as évek elején hallottunk részleteket Ázsiáról magától Marco Polo-tól és minden olyan elérhetetlenül messzinek tűnt, mint maga Marco Polo. Minden hétfő este egy kis fehér-fekete tévé előtt gyülekeztünk a bentlakásban, hogy megnézzük a nagy utazóról szóló sorozat újabb és újabb történeteit erről a távoli, varázslatos világról. Micsoda ruhák! Micsoda szokások! Micsoda ételek! Minden rész végén mialatt futottak a feliratok, ugyanaz a filmzene csendült fel, benne egy csodálatos brácsaszólóval. Olyan volt,  mintha hozzánk szólna, egyenesen minket szólíta. És közülünk is főleg azt, aki a bukaresti konzervatórium brácsa szakos hallgatója volt.
Áhitatos csodálat ült rajtunk a film végén. Áhitat ami nem ébreszt vágyat, csak van és céltalanul ragyog amíg magától ki nem alszik. Passzivitásra ítélő körülményeink ösztönösen ollózták az elérhetetlen vágy-csírákat. A létért való küzdelemben már így is csak csupa vágyból álltunk mint a haboskávé, vagy a flekken vagy akár egy jó pohár sör és lényegibb vágyak közül a légiesebbek könnyen kiszorultak. Megmaradtak ábrándnak, a ragyogó délibábnak ami mögött az ember tudta, hogy úgysincs semmi.
Akkor még azt hittük, hogy a dolgok változatlanok maradnak, de tévedtünk. Az élet folytonos változás és ennek bizonyítékaként brácsásunk ma indult Japánba immár sokadszorra. Az egykori csoda, varázslat, áhitat mind "földet ért"  és megszámlálhatóvá, megismerhetővé vált: a repülőút hossza 12 óra egy átszállással; evés két pálcikával, sashimi és szaké. A tapasztalás hamar megtölti az embert tényekkel és a régi káprázat apránként elenyészik. Kopik a küszöb az ábránd és a valóság között valahányszor átlépünk rajta. A képzeletet felváltják a valódi formák, illatok, színek és passzív, álmodozó énünk cselekvő szereplővé válik az új környezetben. S ahogy ellebbennek a sejtelmes képzelet-fátylak, úgy élesedik a látás, tisztul a kép és erősödik a megismerés.
Ezzel együtt meghatározó az első benyomás, az eslő ütközés képzelet és valóság között. Mit vártunk és mit találtunk? Összeillik-e az első illat, az eső színkavalkád a Marco Polo-i emlékekkel? Itt csak a saját benyomásaimról tudok beszámolni. Ritkán írtam naplót, csak nagy alkalmakkor, mikor az élmény fontossága megkövetelte, hogy rögzítsem. Ime:

Budapest, 2003. 06. 21.

A taxisofőr egész úton dumált és mire Ferihegyre érkeztünk, meg is oldotta a nemzetközi helyzetet. Ettől nyugodtabban indultam útnak, de a torkom mégis elszorult, mikor kimondtam az uticélt: Tokyo. Mintha csodát látni készültem volna, és ezzel kilépnék a megszokott, mindennapi-zűrökkel teli életemből. Rég nem indultam így neki utazásnak. A csodavárás bennem volt, de külső körülményeim mintha packázni akartak volna velem: előttem állt meg a sor, ronda volt a kiszolgáló a pultnál és mire leültem a beszálló kapu előtt a székre, megteltem bosszusággal. Körülöttem hazafele tartó franciák és én köztük mint egy mázsa só, gubbasztottam. Párizsban kitoltam magam a gépből és át a másikba, a nagyba, a soha nem látottba. Irány Szibéria és azon túl.
Tokyo, 2003.06.22.
Első benyomásom: rengeteg az ember!!! Egyszerüen rengeteg. A gyerekek nagyon édesek és szépek. Rengeteg ember dolgozik azon, hogy ezt a rengeteg embert eligazítsa. A hangosbemondó egyfolytában szónokol, uniformisos fiatal lányok - fiuk terelgetik a népet. Ezzel együtt valahogy minden simán klappolt idáig, amitől az az érzésem, hogy a méretek kicsik?!?!! Mintha 1 leszállópálya lenne a reptéren, 1 csomagkiadó, 1 buszjegyeladó hely, 1 buszállomás és kevés utas, mert mindenütt rögtön rám kerül a sor. Mindeközben hömpölygök a hatalmas tömeggel, színültig telik a busz de 1 ülőhely marad pont nekem, stb.
Várakozom a Haneda reptéren útban Komatsu fele.