Törökországi utunk alatt végig a múltat kutattuk, várakat, romokat, régvolt városokat és templomokat. Az "időszámlálónk" a középkornál megállt, és a figyelmünk közömbösen siklott át azon, ami körbevett. A jelenen. Azon a bizonyos "most-on", amit annyit emlegetnek és ami körülöttünk zsongott, hiszen sokat utaztunk, esténként újabb és újabb szállodákban aludtunk, reggeliztünk, vacsoráztunk, beszélgettünk és vásároltunk. A testünk a jelenben mozgott, de az elménk fókusza visszafele kutatott, és legalább 500–1000 évet ugrott vissza az időben.
Városról városra haladva azon gondolkoztam, mi lenne az, amit a jelenből mégis értékesnek láthatnék, és úgy vihetnék magammal, mint ahogy a sziklavárak lenyűgöző látványát vagy a csodálatos kőfaragásokat. Az autó ablakából néztem a várost: a nagy összevisszaságot, a beszakadt járdákat, a jellegtelen, félkész házakat, a girbe-gurba bádogtetőket vagy csicsás ablakkereteket, és a kendős nőket…
Ezért nem jöttem volna ilyen messzire... de akkor eszembe jutott a reggeli. Hát megvan! Az étel! A fantasztikus ízek, a rengeteg zöldség, sokféle olajbogyó, sajt és édességek! A számtalan bahlava és künefe! A csorbák! A török kávé és a csáj! Ez az! Ez az, amit a jelen úgy tett hozzá a kirándulásunkhoz, mint a sziklavárak lenyűgöző látványa vagy a csodálatos kőfaragások.
No comments:
Post a Comment