Hazátlanok

 

A kurdokkal először 1981-ben találkoztam Bécsben. Addig a hírüket sem hallottam, ezért érthetetlen volt számomra az a név, amit skandált a tüntető sereg: "Kurdisztán! Kurdisztán!" Ilyen országot nem ismertem és azóta sem ismerek, mert ilyen ország nincs. Azóta sincs és azelőtt sem volt. A kurdok négy különböző országban élnek szétszorva, inkább törzsi közösségekben, néha még mindig nomád módon sátrakban, juhnyájjal a sátrak körül. Most is láttunk ilyeneket Anatóliában. Az élet számukra nagyon lassan változik. A modernizáció sokszor a fehér műanyagzsákban merül ki, amivel a sátrakat borítják, hogy vízhatlanok legyenek. Mondhatjuk, hogy szegények. Igen, ez mindenhol látszott. Diyarbakir városában például a személyautók harminc-negyven évesek, új autó talán csak a mienk volt, amit az isztambuli reptéren béreltünk. 

Igazi felfedezés volt most személyesen is találkozni velük. Széparcú népek, egyenes tekintetűek, van bennük valami nyíltság és figyelem, ami csak a hányadtatott sorsú emberekből árad. Értik, mit jelent kiállni makukért, tudják, hogy következményekkel jár, és megteszik.  Ezt látni a szemekben és a házakon. A belvárosban a kiürült, romos házak is erről árulkodnak. Itt csaták zajlottak nem is olyan rég, mert a törökországi kurd közösség azt szeretné, amit nem adnak meg neki: az önrendelkezést. 

Ez látszik a szemekben, de a szemek mégis mosolyognak és énekelnek, táncolnak. 

 

Kurdok között ritkán látni elfátyolozott nőket. Itt egyenjogúság van. Lányok kibontott hajjal, kíséret nélkül járnak, beülhetnek a kávézóba és élvezhetik a zenét. 

Vagy maguk is zenélnek. Ehhez viszont messzebbre kell visszalépni az időben, hogy értsük, milyen zene is ez. Valójában csak ének, nincs hangszeres kíséret. Énekes elbeszélés. Történetmesélés énekben. Mint egykor a bárdok, a dalnokok, akik faluról falura jártak és ők voltak az egyedüli hírvivők messzi eseményekről, hőstettekről, szerelmekről, amit a falusiak esete a tűz körül meghallgathattak. Akkoriban nem volt internet, újság, se telefon. Csak a dalnok: a dengbej, ahogy kurd nyelven hívják őket. És a történetmesélésnek ez az ősi formája ma is fennmaradt. Mindenik dengbej kialakítja a saját stílusát, ő formálja versbe a történeteit, majd összegyülnek és előadják őket az érdeklődőknek. 

Diyarbakirban van a dengbejek háza. 

A történetek saját sorsukról szólnak, és nemcsak a régi dolgokról. Ugyanúgy éneklik meg a közelmúlt eseményeit. 

Az ing alatt, titokban kurd zászlót mintáz a gyöngy.