Pocsaj

Pocsajt csak akkor találjuk meg a térképen, ha rövidítést keresünk Debrecen és Nagyvárad között toronyiránt. Van itt egy kicsi girnyász vonalkával jelölt út ami elég egyenesen vág át Biharkeresztesnek és ennek a jelzés, szám és szín nélküli útszakasznak a középtáján található Pocsaj.

Pocsaj története messze visszanyúlik a történelem ködébe. Sokmindenki járt erre jó és rossz ember egyránt és bizonyos események máig itt hagyták a nyomukat. Egyértelmű például, hogy a török dúlást mára sem sikerült kiheverni a településnek. Mint valami memento, áll itt-ott elszórva egy-egy ház, régiek és nagyon régiek. Van olyan, amelyik pont összedőlni készül és látszólag ezt senki sem bánja. Hagyják, hadd teljesedjen be a sorsa, akár a temetőben dűlöngélő fejfáknak. Azokat sem bántja senki. Ott is mentire hagyják a dolgokat és hogy tényleg hagyják, mutatja sírokat benövő minőségi gaz. És a gaz nem hazudik, mert akkor nő igazán, ha oda sem néznek. Ezért a helyiek szemérmesen elfordulnak tőle bárhol találkozzanak vele: az út mellett, az árokban, a  ház előtt vagy a ház körül. Így éldegélnek a pocsajiak csenben és egykedvüen. Ballagnak az útmentén, nézik a ritkás forgalmat és kívülről tudják melyik az odavaló autó.

Így történhetett augusztus 21-én is, ezen az álmos munkaszüneti napon. Mondjuk, hogy úgy dél fele két pocsaji állampolgár biciglizgetett az úton. Váratlanul elsepert mellettük két nagy busz tele emberrel: hát ezek is csak átutazók! Gondolhatták és unottan nyomták tovább a pedált a falu egyetlen kiglancolt, szép narancssárgára festett épülete, a kocsma fele.

Jó tiz percbe tellet mire odaértek. Hát mit látnak! A buszok üresen állnak a kocsma előtt és bent ismeretlen emberek állnak, ülnek mindenhol. Nesze neki, foglalt a törzshely is, ráadásul a kocsmáros kipirulva ingatja a fejét, hogy elfogyott a sör! Tíz percet késtek. Ennyi kellett ezeknek a “pestieknek”, hogy felszipkázzák a kocsma teljes tartalékát.

A kocsmáros keze megállás nélkül járt tovább, mérte a pálinkát. Ezek a “kultúr pestiek” meg öntötték magukba a szeszt és látszott, hogy nem fognak elmenni innen egyhamar. Tulajdonképpen elromlott a busz és pont a kocsma előtt rohadt le… és mire a cserealkatrész megjön!! Hajaj! Még talán elfogy a pálinka is, rezzentek össze a pocsajiak. És akkor mi lesz?

A cserealkatrész viszont késett, de a pálinka közben megtette a hatását mert a gyomrok el kezdtek korogni. “Ebédelni akarunk!” hangzott a jelszó, amitől a kocsmáros is elbizonytalanodott. Mit tud ennyi embernek adni? De ennyi vendége az életben nem volt, hát hogy halasztaná el a jófogást! Kattogott az agya mint a cséplőgép aztán fantasztikus ötlete támadt. Kupaktanácsra hívta a helyieket. Azok hazasompolyogtak és hamarosan billegtek vissza a bicikliiken megrakva ételhordókkal, szakajtókkal tele kenyérrel és pálinkával. A kocsmáros mostmár diadalmasan számlázhatta ki az ittrekedt Magyar Rádiózenekar tagjainak az ebédet: rántotthúst rizzsel. Nyomtatásnak korlátlanul mérte tovább a pálinkát.

Mire megérkezett a cserealkatrész jól be is esteledett. Ennyi idő alatt a zenekar pedig átesett egy teljes cikluson: ivott, jól berugott, evett és kijózanodott. És a végére el is fáradt. Bágyadtan kászálódtak vissza a zenészek a buszokba, jól esett elterpeszkedni az üléseken. A buszok lassan elindultak és mintha soha nem is jártak volna arra, nyomtalanul tüntek el az éjszakában.