Diwali, a fény ünnepe

Vasárnap este egy pár órára “elmentünk” Indiába… hogy a Magyaroszágon élő indiaiakkal együtt ünnepeljük az év legnagyobb ünnepét, a Diwalit. Kicsit tétován ácsorogtunk a szálloda előtt aminek a különtermében tartották a műsort és mondtam is az emberemnek, hogy a csíkos pólója helyett vehetett volna valami rendesebbet mert kezdtek sokasodni körülöttünk a szárik és más csodálatos himzett költemények. Aztán megláttunk egy pár kockás inget is, és akkor megnyugodtunk. 

Fent a teremben, az emberek a fal mentén körbe leültek a székekre és a középen kijelült táncparketten kezdődött a műsor. A műsorvezető sötétkék indiai ingben és papucsban üdvözölte a közönséget és pár szót mondott a Diwali ünnepről: az őszi napforduló után, ez újhold legsötétebb éjszakáján ünneplik a fény győzelmét a sötétség felett. A fényét, a tudásét, a bölcsességét. Ezt illusztrálandó, a kihívott követségi és egyéb hatalmasságok meggyújtották a lángot egy cikornyás mécsestartón. Hangos dobszóval nyomatékosították az eseményt és ezzel kezdetét vette a kultúrműsor.

Egy rövid ének és beszéd után jöttek a táncosok. Három magyar leány ősi hindú táncokat járt. A tömeg konszolidáltan hallgatta, csupán a gyerekek unták egy kicsit és kezdtek gyülekezni a tánctér körül. A tánc után ajándékosztás következett és keresték például azt, akinek a legérdekesebb a zoknija. Mostmár a tömeg is kezdett fellazulni. Néhányan felálltak, járkáltak sőt, szóba is elegyedtek egymással. 
Minket  - be kell vallanom - a kajáspult érdekelt igazán, de illedelmesen vártuk a műsor végét. A műsorvezető körül sűrüsödő tömegben végre megtalálták a legérdekesebb zoknit. Aztán egy indiai fiú következett: rappelt. Hogy hogy jön össze a rapp a diwalival?  Íme egy fölösleges kérdés, hiszen nagy sikere volt és a gyerekek már a fiú lába körül táncoltak a parketten. Mi fél szemmel láttuk közben, hogy el kezdték mérni az italt és nő a tömeg a kajáspult körül.

A műsorvezető már ki sem látszott az őt körülvevő tömegből. Keresnem kellett a szememmel hogy rátaláljak: rendületlenül állt a parketten és hatalmas nyugalommal folytatta a műsort. Most olyan gyererekeket keresett, akiknek a nyagymamája már elmút 80… Cseppet sem zavarta a rohangálás, az állva beszélgető emberek és a növekvő hangzavar: az ajándékok valahogy mindig gazdára találtak. Mindeközben a teremben folyamatosan sűrüsödött a tömeg. Az emberek egymáshoz értek ahogy jöttek-mentek, csoportok ide-oda tapogtak és egyre hangosabban beszéltek, hogy túlharsogják a növekvő ricsajt. Mi beálltunk egy italért a sorba…

Álltunk pohárral a kezünkben és már teljesen szemelől vesztettem a műsorvezető fejét. Azt is hittem vége a műsornak, mikor újabb zene kezdődött és belibegett három (ismét magyar) hastáncos csaj. Arab zenére... Hát! Ez! Na ez hogy került ide? A diwali ünnepségre, dehát ez volt az est másik fölösleges kérdése. Csak annyit állapíthattam meg, hogy még mindig folyt a kultúrműsor, mikor egyszercsak a balkezem felöl 10 óránál megjelent az eső kajával teli tányér. Hűha! És megértettem, hogy a műsornak soha nem lesz egyértelmüen vége, semmit sem jelez kiadott jelszó, nem lesz felkérés erre vagy arra, nincs elvágólag határ semmi között. A dolgok csak átfolynak egyikből a másikba, előbb mint egy vékony szivárgás, majd egyre nagyobb méreteket öltve. Lassan jobbról is megjelent egy kajás tényér…

Így történt, hogy miközben a hastáncos lányok lejtettek, a gyerekek rohangáltak, a népek beszélgettek és jöttek és mentek, mi beleheltük a legkülömb parfümös illatokat és egy asztal mellett álldogálva törölgettük a könnyeinket a csípős ízektől.

Nem tudom mikor lett vége a műsornak és mikor kezdődött a tombola. A műsorvezető teljesen lenyűgözött. Rendületlenül állt a mikrofonnal a kezében és számokat kiabált, nyugalma továbbrais töretlen volt. Kedélyesen adta át az ajándékokat az előkerülő nyerteseknek kicsit a fejek felett, már néha nyújtózkodva, vagy átkukucskálva a vállak fölött, de mindig a megfelelő személynek.

Ezt csinálja utána valaki.

Egy kis összefoglaló: