Gyanú

Estavayer-le-Lac-ba érkeztem. Több mint tizenöt éve jártam itt előszőr, és kábé egy hónapja másodszor összesen két napra.  Most vagyok itt harmadszor és nagy meglepetéssel konstatálom, hogy itt engem ismernek!

Elsőként egy tinédzser fiú köszönt rám amikor elhúzott mellettem a gördeszkájával: "Bonjour!" Hát bonzsúr részemről is, de nem tévesztettél össze engem valakivel? Elég szeleburdiak az ilyen tinédzserek, előfordul az ilyesmi. Alig megyek tovább, rámköszön egy idős hölgy: "Bonjour!" Bonzsúr kapom fel a fejem mint aki elmulasztott valamit, dehát honnan ismer?
És így ismétlődött jópárszor mialatt végigmentem a parányi központon. Ha gyalogátjáróhoz értem, az autók megálltak és mosolygós arcok integettek, hogy átmehetek. Néha körülnéztem, hogy ez kinek szól? De egyedül álltam a járdaszélen így félreérthetetlenül csak én lehettem a címzett.

Az egész dolog nagyon gyanus. Mert én ehhez nem vagyok szokva! Itthon még a céges kollegák sem üdvözlik egymást, hangtalanul isszák a kávéjukat ugyanannál az asztalnál és köszönés nélkül távoznak. A gyalogátjárón pedig úgy kell elugrálni az autók elől  és ha megáll is egy, csak durcás, unott arc néz vissza a kormány mögül, hogy húzzál már kisapám, pont most kell neked is átmenni.
Látható, hogy jó okom van a gyanakvásra. Nem ismerem őket, nincs köszönés, punktum. És mégis, bárhova belépek, záporoznak a bonzsúrok és a bátorító mosolyok. Egészen zavarbaejtő, mitöbb gyanus.

Gyanakvásom csúcspontja az irodai kukafedő volt, ami magától nyilt ki a közeledtemre. Eszméletlen... ez is ismer engem!  Nekem magyarázhatják, hogy fotocellás meg ilyenek: nem veszem be. Túl sok a gyanus jel, így bármi lehetséges.