A szimetria azt követeli, hogy ezután a nagyapámról szóló poszt után megidézzem a másik nagyapám történetét is. Hiszen ketten voltak és kettőjük egyforma érdeme, hogy én ma itt vagyok. Ők ketten
állnak alattam mint a támasztékok, ők képviselik a hagyományt, a múltat. Kettőjük tartása, ereje határoz meg engem, ez őriz és szólít fel a folytatásra. Ketten vannak, mint két szem, két kéz és két láb, hogy szilárdan álljon az ember a talajon. Így állok ma én, a Kettőből sarjadt Egy és rájuk emlékezem.
Ez a Nagyapám közelebb utazott mint Amerika, csak olyan jó ezer kilométerre ment odébb, kelet fele. Rövidebb út volt, mai fogalmaink szerint talán szervezett társasutazásnak nevezhetnénk ami kissé szeszélyesre sikerült, hiszen rajtuk volt a katonaruha, a kezükben ott volt a fegyver és körülöttük tombolt az a borzalmas háború...
Mindez a második nagyverekedés alatt történt, ahogy a csángók nevezik a világháborut. '44 augusztusában a frontvonalak már Erdélyben cikáztak és a hatalom a legutolsó erejét gyűjtötte össze a küzdelemhez. A legutolsó erejét és legutolsó csepp vérét, hogy majd végleg kivérezhessen és elpusztuljon. Kétségbeesett hiábavalóságában ekkor vonultatta be a falusi tanítókat, a tartalékos korúakat is, mint a kőröspataki nagyapámat negyven egynéhány éves korában. Soha nem érdekli a hatalmat az otthonmaradók sorsa, csak a győzelemet, vagy túlélést vizionálja. Így öltöztette be az embereket katonaruhába, adta a kezükbe fegyvert és ültette vonatra őket a front fele. A front pedig már mindenhol volt. És amikor a hadba induló katonavonatot az oroszok lekapcsolták, egy mozdulattal át is irányították az orosz fogolytáborok valameyikébe, Brianszk környékére. Innen '48 szeptemberében szabadult Nagyapám, csekély négy év múlva.
Nekem mint unokának soha nem mesélt a fogságról. Egyszer, mikor látta, hogy valami inget varrok magamnak, bátorítóan jegyezte meg, hogy a fogságban a tanítóságnál hasznosabb volt bármiféle kétkezi mesterség. Azt viszont nagyon jól tudta, hogy a távolba szakadt embernek milyen fontos az otthoni szó és a bukaresti éveim alatt tőle kaptam a legtöbb levelet. Rendszeresen írt. Mindenről. Leírta, hogy haladnak a kerti munkákkal, mit csinál nagymama, mi történik a ház körül, hogy áll a nekem küldendő csomag. Meleg hangú, bátorító levelek voltak, soha nem kértek, utasítottak vagy tolakodtak. Csak rendszeresen jöttek. És csak voltak mint egy odanyújtott erős kar, amibe meg lehet kapaszkodni ha netán megtántorodik az ember.
September 30, 2014
September 15, 2014
Nagyapám
Nagyapám, az egyik.
1971-ben, hetven éves korában utazott előszőr külföldre és akkor egyenesen Kalifornába ment. Gyergyószentmiklós és Los Angeles között több mint tízezer kilométer a távolság, de az akkori életvitelben, felfogásban és még mi mindenben! A távolság ennek többszöröse volt. Időben is nagyot "ugrott": több mint negyven évet, amióta utoljára látta a nővérét...
Nagyon készült. Nem tudom mekkora csomaggal ment, de a szigorú határellenőrzések miatt nem hiszem, hogy mindent el tudott vinni amit szeretett volna. Egyet azért a tilalom ellenére is vitt: egy maréknyi gyergyói földet. Visszatérve aztán sokat mesélt. Képeket hozott, mindenkinek apró kis ajándékokat és sokáig dolgozott a memoárján, amiben mindezt leírta. A fegyelmezett, puritán gyergyói székelyt megérintette a mondén, mindent-szabad amerikai világ. Az egyik képen például nagy piros kockás cowboy ingben ül a nővére mellett és nevet. Meglepő és teljesen elképzelhetetlen! Hirtelen olyannak láttuk nagyapánkat, ahogy még soha. Ez a látvány nagyanyámat is jól oldalba csíphette, mert emlékszem felkiáltott: "Félix! Hogy nézel ki abban a piros ingben! Mit mondanak majd az emberek!"
Élete egésze a folyton "változó állandóságban" zajlott, már ahogy a világháborús időket lehet jellemezni Európa ennek a szegletében. A második háboruban ő is részt vett. Már jócskán negyven felett, négy gyermekes családapaként és betyárbecsületből a bajtársak iránt. Mert az orvosi papír, ami őt szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította, végig ott lapult a zsebében.
Nagyapámról egy mondat 37:50 -nél...
1971-ben, hetven éves korában utazott előszőr külföldre és akkor egyenesen Kalifornába ment. Gyergyószentmiklós és Los Angeles között több mint tízezer kilométer a távolság, de az akkori életvitelben, felfogásban és még mi mindenben! A távolság ennek többszöröse volt. Időben is nagyot "ugrott": több mint negyven évet, amióta utoljára látta a nővérét...
Nagyon készült. Nem tudom mekkora csomaggal ment, de a szigorú határellenőrzések miatt nem hiszem, hogy mindent el tudott vinni amit szeretett volna. Egyet azért a tilalom ellenére is vitt: egy maréknyi gyergyói földet. Visszatérve aztán sokat mesélt. Képeket hozott, mindenkinek apró kis ajándékokat és sokáig dolgozott a memoárján, amiben mindezt leírta. A fegyelmezett, puritán gyergyói székelyt megérintette a mondén, mindent-szabad amerikai világ. Az egyik képen például nagy piros kockás cowboy ingben ül a nővére mellett és nevet. Meglepő és teljesen elképzelhetetlen! Hirtelen olyannak láttuk nagyapánkat, ahogy még soha. Ez a látvány nagyanyámat is jól oldalba csíphette, mert emlékszem felkiáltott: "Félix! Hogy nézel ki abban a piros ingben! Mit mondanak majd az emberek!"
Élete egésze a folyton "változó állandóságban" zajlott, már ahogy a világháborús időket lehet jellemezni Európa ennek a szegletében. A második háboruban ő is részt vett. Már jócskán negyven felett, négy gyermekes családapaként és betyárbecsületből a bajtársak iránt. Mert az orvosi papír, ami őt szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította, végig ott lapult a zsebében.
Nagyapámról egy mondat 37:50 -nél...
Posted by
Szinva
Labels:
Erdély,
magyarok külföldön,
régi történetek,
USA
Subscribe to:
Posts (Atom)