Terry

A mi karácsonyfánkat 800 kilóméterrel odébb hozta az angyal, ezért utánamentünk. Utazótársunk is volt, egy kiskutya, ami - de jobb szeretném azt írni, hogy aki -  a mamájától akkor költözött az új családjához.

A kutyatartással sok apró, mindennapi macera jár. Mi is igyekeztünk okosan felkészülni az utazásra: vettünk szállítódobozt, volt póráz, rongy, táp, edény az etetéshez és itatáshoz. Tudtuk, hogy gyakrabban kell megálljunk, ki kell várjuk amíg a kiskutya elvégzi a dolgát és nem lesz boldog mikor újra visszatuszkoljuk majd a dobozba, de hát mese nincs, menni kell majd tovább. A fejünk tele volt feladatokkal és számokkal.

Az út teljesen jól kezdődött. Terry kiskutya csendben és rémülten ült a dobozában, néha öklendezett. Akkor tapasztalta meg előszőr, hogy "reng alatta a föld" és állandó hullámzásban maradt egészen az első megállóig. Itt nyílt a doboz ajtaja és két kéz kirángatta új helyéről miközben a nyakába csatolta a pórázt. Meg volt rémülve. Ennyi idegen szagot, látványt, embert, autót még soha nem tapasztalt. Fázott. Még ölben volt de egyszercsak lekerült egy kissé felázott füves izére miközben folyamatosan hullott az égből az aprószemű eső. Nyirkos hideg vette körül mindenütt és az a rengeteg zaj és újabb idegenség! Kétségbe esett és teljes lett a pánik, most mi van? Mi van?!

Én körültekintően akartam elvégezni a feladatot és miközben húztam kifele a kutyust a dobozból, vigyáztam, hogy rendben felcsatoljam rá a pórázt. Egy kiskutya élénk és virgonc, hamar kiugorhat a kezemből gondoltam, ezért ölben vittem át egy füves részre. Az eső jól feláztatta már a földet, de itt is lehet ugrándozni a sok egyhelyben ülés után, hát letettem a földre. Vártam, hogy nekiiramodik és csak a póráz tartja vissza, meg hasonló sztereotipiák villództak a szemem előtt.

Így álltunk ott Terry és én két, teljesen külön valóságban, találkozási pont nélkül. Én felszabadult rohangálást vártam tőle míg ő rémülten tapadt egyre jobban a lábamhoz. Nem nyüszített hangosan csak néha szűkölt ahogy húzoszkodott egyre közelebb, menedéket keresve. Most én kérdeztem, hogy mi van?! Miért nincs az, amire én számítottam? Ej, ej, nem jó itt a fűben? Vegyelek fel?... háááát... na jó.... hááát akkor felveszlek.... kissé kényszeredetten nyúltam utána és az ölembe emeltem. És ahogy megfogtam, megéreztem ahogy kalapál a kis szive és ahogy egész testében remeg a hidegtől és a kiszolgáltatottságtól. Fejét rátámaszotta a vállamra ahogy magamhoz öleltem.

Ebben a pillanatban találkoztunk igazán mi ketten: Terry és én. Még most is érzem a szőrét az újjaim alatt és látom okos, fekete szemét, ahogy rámnéz. Édes, édes Terry, a viszont látásra.

Akácfa

Mindig megnézem, hogy egy embernek milyen a keze. Ez nálam az első benyomás része amiből sokminden kiderül, akár az is, hogy mivel foglalkozik az illető: csak beszél a dolgokról, vagy "kézbe is veszi" a feladatot - milyen beszédes a nyelv! Igen, kézbe veszi még ha képletesen is, erre következtetek egy széles kézfejből, vagy erőteljes újjakból. Egy erős, arányos kéz számomra olyan mint a nyílt tekintet: bizalmat ébreszt.

A repülőgép annyira tele volt, hogy csak egy közbülső szék jutott nekem. Mire rátaláltam a helyemre már körben mindenütt ültek és örültem, hogy csak Londonig kellett elviselnem ezt a "szedvics" állapotot. Két oldalamon vidám magyar hangok szóltak egymáshoz és előre vagy hátra, a sorok között szétszort csoporttársaikat keresve. Legtöbbjükön szürke kosztüm, látszott, hogy "készülnek" valahova. Például a londoni City-be jutott eszembe a kézenfekvő magyarázat és ahogy néztem őket már magam előtt láttam azokat a keskeny, kissé puhány kezeket amik visszaigazolták volna a teóriámat.

Lepillantottam a két szomszédom kezére és elámultam. Széles tenyerek, arányos újjak, kissé vastagak és kidolgozottak. Itt-ott egy-egy bőrkeményedés jelezte, hogy tulajdonosának nem ismeretlen se a lapát, se a nyele... biztos, hogy a Citybe mennek ezek? Nem, nem: itt valami más lehet a magyarázat és kezdtem odafigyelni arra mit beszélnek. Kik lehetnek? Mit csinálhatnak? Olyasmit, amihez hol kosztüm kell hol meg lapát...  és íme: a Magyar Méhészeti Egyesület delegáltjai utaztak egy méhészeti konferenciára. Kosztümösen, a fizikai munka adta derüvel és vidámsággal.

A rangidős delegátus tőlem jobbra ült. Ősz feje és nagy kongresszus-járó tapasztalata volt, a többiek őt kérdezték a részletekről. Az öreg boldog volt és elégedett. Ismét sikerült feladnia poggyászként az ajándékot, egy csemete akácfát. Nem könnyű a szigorodó biztonsági előírások mellett, de amíg teheti, viszi a fát amin a magyar akácméz terem! Ez az ő és mindannyiuk névjegye.
Jó volt kezet fogni velük.

Hologram

A legújabb "truváj" a gépiesített reptéri irányítás.

 

Előszőr a Birmingham-i reptéren találkoztam vele.
Pont baktattam a beszállókapu fele a kismillió nép között mikor a folyósó végén egy stewardessre lettem figyelmes. Állt a tömeggel szemben egy emelvényen és arról beszélt, hogy mit hogyan csomagoljunk és hogy vigyázzunk a bőröndjeinkre.

Mosolygott és gesztikulált, mint aki terelés közben kedvesen oktatgatja a libuskáit. Jól van, mondom magamnak, nem lehet elégszer elmondani, hogy mire vigyázzunk, ez már gyerekkoromban is így volt.

Ahogy közeledtem azt láttam, hogy a ruháján furán tükröződött a fény. Sőt, a plafon összes neonlámpája rajta csillogott. Ezen kissé elcsodálkoztam és kezdtem átverés szagot érezni. Tényleg: egy üveglappal álltam szemben amire kivetült a "ige" egy hátsó hatalmas masinából.

Ime Miss Hologram, a legújabb reptéri eligazító. Ha ránézel a szemedbe néz, de ha kérdezed nem válaszol, egyszerüen semmibe vesz. Tökéletes és lelketlen, mintha róla mintázták volna a jelenkor etalonját.