A rendezvényre mindenki nyakkendősen, kosztümösen érkezett és az előadók laptopokkal voltak felszerelve. Nagy kivetítőkők csüngtek a falakon, az ajtók körül ásványvizes és kávés asztalok. Az auditórium, az előterek és különtermek mind ahhoz az elegáns irodaházhoz tartoztak, ahol a 25 éves cég székelt. Forgattam a nyakam, hogy hol lehet a szauna? Annyira szokványos és főleg szabályosan zajlott minden, hogy azt hittem, mégis kivették a programból.
Végigültem az előadásokat. Sok előadó és legtöbbjük érthetetlen: "Suomenlinnan jälkeen Kempit haluavat tutustua tarkemmin Helsinkiin. He haluaisivat käydä nykytaiteen museossa iKiasmassa, mutta Martin ei tiedä, missä se sijaitsee. Hän päättää kysyä eräältä mieheltä, joka kävelee ohi." Azt mondják, rokonok vagyunk... de ahogy ültem ott bután a székemben és azzal szórakoztam, hogy a szavakban szereplő kettős hangzókat számoltam, semmi ilyet nem éreztem. Csupa pattogó, nyitott hangzó, sajátos ritmust rajzoló kettősség. A hangzás néha ellágyul a dupla "L" vagy "N" -től de néha katonásan bokázik a megnyomott "T" és "P"-től. Nincs egy ismerős szó. A helynév az egyetlen kapaszkodó, az egyetlen "tisztás" ebben az ismeretlen rengetegben, a fehéren villodzó nyírfatörzsek között. A szavak szabadon áradnak a végtelen síkságon, tompán koppannak a jégtől lecsíszolt sziklatömbökön, vagy elnyugszanak a sokezer tó valamelyikén. Kettős "L"-ek ringatnak, sziszegő "SZ"-ek repítenek, "K"-ák, "T"-ék puffannak hogy a számtalan "I", "Ö", "E" újra felkapjon és tovább lendítsen. Alig van "U" de főleg "O" ami lefele vinne, megállítaná az áradást. Az egész beszéd olyan mint egy fáradságot nem ismerő végtelen szökkenés szikláról sziklára. Olyan végtelen, mint az éjszaka, ami nem ismeri a nappalt, vagy a nappal, ami nem ismeri az élszakát.
Végre befejeződtek a beszédek és jöhetett a svédasztalos vacsora a toronyház tetőteraszán. Felvonultunk. A hatalmas terasz hol nyitott, hol üvegfallal elválasztott zárt részei közt téblábolt a tömeg kezében tányérokkal. Kisebb csoportokba verődtek vagy hoki meccset néztek a TV-ben. Végre szabadfoglalkozás, el is felejtettem a szauna-partyt.
Ők viszont nem! Egyszercsak a teraszon félretolták a tetőt egy hatalmas jakuzzi-ról és nemsokára megjelent két fürdőruhás lány. Jól elüldögéltek és beszélgettek a buzgó vízben, majd eltüntek. Ezután jelent meg a férfi szekció. Ki fürdőruhásan, ki csak egy magára tekert törülközővel ült be a kádba. Senkit nem noszogattak, hogy csinálja utánuk, de ők látszólag nagyon jól érezték magukat. Aztán visszavették a kosztümöket és a nyakkendőket. Ez itt így szokás. Ez olyan hagyomány mint nálunk a pirosra paprikázott gulyásleves. A szauna is a finn lélek meghosszabításaként született, ez itt így természetes.
Asztaltársaim felvilágosítottak a részletekről és utána bekukucskáltam a két, külön fiuknak és külön lányoknak fenntartott szaunába. Közösségi helyen nincs vegyülés, szigorú etikett rendelkezik erről. A lakások persze más, ott lakásonként egy is elég. De: lakásonként, mert alapfelszerelésnek számít mint nálunk a kamra, vagy a külön WC. És mi mindenre jó és hasznos egy ilyen szerkezet! Ezt mind egy olyan ember mesélte, akit az anyja hagyományos módon a szaunában szült. És tényleg: hol lehetne jobb heylet találni erre egy lappföldi végtelen éjszakában?
No comments:
Post a Comment