Délelőtt negyed 11-kor kinéztem az ablakon, Budapesten. Tőlünk, a második emeletről messze el lehet látni, át a szomszéd kertekre, házakra, sőt, az egész környékre mintha valami toronyban laknánk. Szeretek így messze elnézelődni azán vissza, szemügyre venni a mi kertünket. Látom a fákat, a kerti sütőt és az asztalt, látom a lehullott leveleket amik a gyepen hevernek szerte-szét: a tegnapi szél jól megtépázta a lombokat. Hajajj! Az ősz is el kezte rágni őket, foltokban már színesedik a lomb és mélyül az ég kékje... Kopik a nyár derüje és helyébe, az ökörnyál szárnyán észrevétlenül sűrüsödik az elmúlás. Csak apránként, csak napról napra mert ma még napsütés van és erősen élnek a nyári emlékek.
Velem egyidőben az én emberem is kinézett az ablakon Tokyoban, a Shibuya negyedben. Kilencezer kilóméterrel arrébb és az időeltolódás miatt már estefelé, negyed 6-kor. A huszonharmadik emeletről nézett rá a nyüzsgő városra és úgy fellelkesült, hogy fényképeket küldött arról amit látott. Csupa felhőkarcoló között futó többsávos út, felüljárók, átjárók közt millió pont mind millió ember aki megy, siet, fut, sétál egyedül vagy tömegesen valamerre, parttalanul mint egy örvény aminek nincs se eleje se vége csak ritmusa, üteme, lüktetése és darál és darál. A kép önmagában is zaklató, önkéntelen adrenalin-fröccs a szükséges gyorsuláshoz.
