Covent Garden

Teszem-veszem a szavakat már egy ideje, nehezen alakul ez a poszt. Olyan szavak jutnak eszembe, mint hagyomány, múlt-jelen-jövő, folytonosság, kontinuitás… Kontinuitás! Micsoda Szó, micsoda fogalom… Oh, drága emlékek régi történelemórákról, könyvekről, leckékről, szónoklatokról melyek mind ezt az egyet magyarázták, értelmezték, bizonyították számolatlanul fecsérelve rá a szavakat. Annyi szó ment pocsékba és mégsem tudta befoltozni az ezer éves lyukat a román történelemben. Nem tudott hídat verni múlt és jelen között és ezzel maga a fogalom számomra súlytalan maradt.

Melyik szót válasszam, hogy kezdjem? Hogy fogalmazzak, hogy ne legyen félreérthető? Olyan kényes ez az egész, talán lehetetlen válalkozás. Hány szó kell ahhoz hogy megfogalmazzak egy érzést, egy képet amitől helyére kerülnek a dolgok és átadható lesz egy felismerés. Szinte hallom a kattanást amivel az utolsó mozaikkocka is helyére kerül, a tüdő megtelik levegővel és a kilégzéssel a torokban rezzenő hangszálakon felmorajlik: “Aha!” Ez az! És egy rövid pillanatra egyértelmű lesz a világ, kerek és teljes, minden kételj és kétértelmüség nélküli. Az ember szó szerint benne áll a bizonyosságban.

Ezt kellene megfogalmazni valahogy egyszerübben, tonnányi szóvirág nélkül, hogy mégiscsak létező fogalom a kontinuitás, amire csak vállat rándítottunk a történelemórán. Íme, itt állok, benne vagyok, alattam körülbelül négyszáz esztendő tevődik egymásra évről évre, napról napra. Ezt kéne elmagyarázzam valahogy, azt, ahogy állok Londonban a Covent Garden kövén, ahogy összekapcsolódik a hely szelleme a saját emlékeimmel és ahogy öntudatlanul azt mondom: Aha!

Talán ha szavak helyett egyszerüen odavezetnélek ...

Velence

Olvastam, hogy Velence a vártnál gyorsabban süllyed. A tudósok az űrből mérik a pontos miliméretereket és mit tudnak tenni? Hogyan tudják megakadályozni a süllyedést? Lehetséges, hogy a városoknak is megvan a maguk életciklusuk a születés - virágzás - hanyatlás hármasszabály szerint?

Talán húsz éve is elmúlt, hogy előszőr jártam Velencében. Egy társasutazás keretében, kisbusszal utaztunk Olaszországba és mindent meg akartunk nézni amit lehetséges. Velencét főleg! Hiába érkeztünk éjfél előtt egy kicsivel, hiába volt sötét és hiába esett az eső: minket semmi sem tántorított el a  városnézéstől. Elménkben tündökölt a számtalan utileírás, fotó, prospektus és most végre itt voltunk!  Vártuk, hogy minket is magához öleljen a ragyogás és részesüljünk abban a sok csodában amiről olvastunk.

A vaporetto volt az egyetlen fénypont a sötét kikötőben, üresen himbálózott a vizen. Lassan nekiindult a nagy szürke épületek között kanyargó Canal Grande-nak és mi voltunk az egyedüli utasai. Kimondottan sötét volt. A nedves, esős éjszakában elvétve sárgállott holmi tompa fény egy-egy bejárat előtt. Semmi sem jelezte, hogy merre van a Szent Márk tér! Se fény, se sétáló tömeg, se hangzavar. Sötét és kihalt volt minden mikor kiszálltunk a vaporettoból, de a túravezetőnk azt mondta: íme, megérkeztünk! Ez a Szent Márk tér.

Ez a sötét szürke valami!? Őszintén, csalódott voltam. Róttuk az üres, kivilágítatlan utcákat, fintorogtunk a kanálisszagtól, és mintha folyton a szinfalak mögött jártunk volna: mindenütt korhadó spaletták, omladozó vakolat, rozsdásodó rácsok, csend és sötétség.
Visszaérve a Szent Márk térre, a túravezetőnk még egyszer nekilendült, hogy fellelkesítsen. Hosszas szónoklatba kezdtett a freskókészítésről, a korabeli kompoziciókról. Lendületesen bökődte a sötétséget és magyarázta a semmit végülis! Mert csak elképzelnünk lehetett, látni majdnem semmit nem láttunk abból, amit mutogatott. Hosszú értekezés volt, unalmas és érdektelen. Oda sem figyeltem, bámultam a teret. Néztem az óratornyot ami teljesen fel volt állványozva, a kihalt teret amin egyetlenegy galamb sem tipegett, a sötét árkádokat, a magányos Campanile tornyát és azon merengtem, hogy miért nincs senki az utcán, miért nem láttunk egy teremtett lelket sem?! Mennyire más minden mint ahogy elképzeltem... dísztelen, kopár és mindenben fordítottja annak, mint amire számítottam. Nagy reményekkel jöttem és most itt állok átázva, szomoruan. Mintha lekéstem volna az előadást, mintha egy üres házba érkeztem volna ahol senki sem vár...

És akkor hirtelen megláttam, ahogy az óratorony felől valaki átsétált a téren. Magas karcsú alakja lépésről lépésre bontakozott ki a sötétből, és vele az ősz haja, elegáns fekete nadrágkosztüme. Kezében egy hosszú szálú vörös rózsát tartott lazán... egy elegáns, de már idősödő hölgy sétált hazafele talán egy kései vacsoráról. Egy elegáns, idősödő velencei hölgy, vagy talán maga Velence... Akárcsak egy alegória lépkedett lassan, magányosan, az arcához emelt rózsaszállal merengve a múlton... 
Néztem és elmosolyodtam. Hisz ime! Igy intett, köszöntött a város. Így mutatta meg fénylő arcát a váratlan éjféli látogatójának Velenece, ha egy rövid pillnatra is.