Régi telek emlékére

Karácsony van.
Ha kinézek az ablakon ragyogó napsütést látok és kellemes, langyos időt akár tavasszal. Mintha a tél teljesen elkerülne az idén és egyből a húsvét közelegne. A kertünkben kivirágoztak a boglárkák, le is fényképeztem őket:

Nincs ez így jól... Ezért előszedtem régi, havas képeket és emlékezem.

Szánozni indultunk a Homoród völgyébe. Itt fogták be a lovakat és mi tisztes távolságból szemléltük:

Havas volt az út, a táj amerre jártunk. Pokrócokba bugyolálva ültünk a szánon és arcunkat pirosra csípte a hideg. A lovak nyakában ütemesen csilingeltek a csengettyük minden dobbanásra:

Aztán megálltunk és a kosárból előkerült a kalács, a forralt bor...

... és indulunk visszafele:

Történt mindez 2005 karácsonyán, kilenc évvel ezelőtt.

Győzelem

Ime a szomszédságunkban levő park. Amióta felújították, örömmel jár ide mindenki: kicsi, nagy, kutya, macska. Többek között van egy futópálya is gumiörlemény burkolattal, kerek 800 méter hosszú. Ide jár az én emberem, öt kör a penzum. Úgy indul neki minden alkalommal mint egy férfias kihívásnak és mindig győz. Másként nem is lehetne.

A futópályán sokan róják a köröket télen és nyáron, a nap bármely szakában. Egyirányban, vagy egymással szembe, vagy egymás után tisztes távolságban, vagy egymást megelőzve. Az ember ütemesen fut és egyszercsak meghallja, ahogy mögötte liheg valaki. A hangok erősödnek, lépésről lépésre közelednek és a lassabban futó félrehúzódik, hogy utat adjon. A hátsó veszi a jelzést. Két erőteljesebb lépéssel ráhúz, előz majd a saját tempójában folytalytatja. A távolság köztük mostmár lépésről lépésre nő és apránként elhalnak a másik hangjai. Marad a látvány, a park és a saját ütemes dobbanásunk a gumiszőnyegen.

Egy szép napon, mikor az én emberem éppen futott és már a negyedik körénél tartott, halotta, hogy valaki közeledik. Hátralesett, és egy fiatalabb manust látott ahogy fújtat  és küzdi magát előre a gumiszőnyegen. Az volt a benyomása, hogy gyorsabban fut mint ő és hogy biztos el fogja majd kerülni. Felkészült hát a lelkében erre a nagy pillanatra, amit, valljuk be, kissé kudarcnak él meg minden alkalommal. Tartotta a saját tempóját és kivárt. A másik meg tovább lihegett de maradt a távolság.
Lassan belefogott az ötödik körbe, de a háta mögött a fickó csak nem előzte meg. Tőle alig másfél méterre fújtatott rendületlenül és már az ötödik kör negyede, majd a fele, sőt már a háromnegyede is megvolt de a helyzet nem változott. Az én emberemnek borzolódni kezdett a tarkóján a szőr: mit akar ez, miért nem megy előre vagy maradna inkább le!?! Egyre jobban irritálta a másik közelsége és tehetetlensége. Nőtt benne a kényszer, hogy valahogy visszavágjon és felülkerekedjen. Ezért mikor az ötödik kör végéhez ért diadalmasan a magasba lendítette a karjait és felkiáltott, hogy a mögötte futó fickó is hallja: TÍZ!
És ezzel duplán győzött.