Szépen kértek, nem blicceltem

Az elmúlt hetekben vonatoztam és erről eszembe jutott ez a felkérés:

Teljesen rendjén van és nekem volt is jegyem. Mert ahogy az öregek mondják hogyaszongya': a szép szó ér a legtöbbet!

Hamvas Béla

Ha azt kérded ki volt ő, nézd meg a nevéről elnevezett sétányt. Egy bölcs volt, akár a sétány két oldalán sorakozó platánok. Tudása a legősibb hagyományokból táplálkozott, akárcsak a fagyökerek. Írásaiban innen, az idők mélységéből merített, innen emelkedett, nyújtózott a legmagasabbra a fény, az isteni üdv fele. Ezt a bölcsességet hírdette könyveiben, kínálta körbe a kába embernek szellemi táplálékul. 

Valójában nem hírdette és életében is kevés könyve jelent meg. A kor, amelyben élt kemény feltételeket szabott számára. Ő mégis elvégezte a rá szabott munkát és fiókban őrizte az írásait. Háboruban vagy munkásbarakban "állt" akárcsak a platánsor, az idők szeleiben. 

A platánok hatalmas koronái összeborulnak fent a magasban, így óvják az erre járót. Védik és közben észrevétlenül irányítják a szívben nyíló éberség felé. Előre és fel a magasba. Bármely más irány értelmetlen. 

A sétányon nagy a csend. Kevesek járnak erre, ahogy Hamvas munkáit is kevesek olvassák. Aki viszont erre vetődik érintetté válik. Megérinti a csend, a mélységből kiáradó bölcsesség és megébred benne a vágy a magasztos fele.  Mint aki templomban jár és úgy érzi hazaérkezett. 

Jazzy

Régi szokásunk, hogy reggelente rádióra ébredünk. Nálunk az ébresztő óra nem divat. Nincs hirtelen megszólaló csergés, riasztás! A hangok nem visítanak bele az ember álmába hogy két marokra ragadják és rázzák mint egy zsák krumplit, hogy aszongya’ ébredj te szerencsétlen, mit alszol még! Nem. Az ilyensféle pánik teljes mértékben kerülendő. Viszont minket is szorít a pontos idő, ezért az óra helyett a megadott időben bekapcsol a rádió. Így az ébredés sokkal szelidebb lesz és az ember öntudatlanul illeszkedik vissza a mindennapi teendői közé. Szólnak a hírek, a tudósítások, köztük zene majd kommentek és az alvó észre sem veszi, hogy mikor kezdett « kifigyelni » az álmából az elhangzottakra. Csak hirtelen feleszmél, hogy né te! Ez érdekes. Vagy egyszercsak felháborodík és így szól elsőre rögtön az ébredés első pillanatában: « Ezt az oltári nagy marhaságot! » És kész! Ezzel teljesen felébredt. 

A rádiószerkesztők mintha tudnák ezt, mert reggel a legtöbb rádióműsor aktuális történésekkel foglalkozik. Mi zajlik ma a városban, a tözsdén, milyen az időjárás és hol van az utakon dugó. Vannak « emelkedettebb" műsorok  amik jobban igénybe veszik az intellektust így korán reggel, persze vannak kevésbé szofisztikáltak és vannak olyanok, amik egyenesen « zaklatják » a népet mindenféle kérdésekkel, játékokkal. Talán ezek a legnépszerübbek. A népek szívesen veszik az ilyesfajta felkérést és betelefonálnak, küldik sms-en a válaszokat mert élvezik, hogy ők is bekerülhetnek akárcsak egy rövidke pillanatra is a rádióba. Ott lehetnek, megvillanhatnak és ezzel bizonyítékot nyerhet a tény, hogy léteznek. Ime, itt vannak ezen a reggelelen is mint ennek a nagy virtuális ember-hálózatnak a részei amit úgy hívnak, hogy Budapest. 

A rádióhallgatás folytatótik az autóban is természetesen. Én gyakran hallgatom a Jazzy-t mert jó a zenéjük s a két műsorvezető jól elbohóckodik az aktuális gazdasági hírek apropóján. Itt is van « zaklatás » úgymond, játék és kimondottan várják az sms-eket a  közlekedésről. Ezért mindent megszakítva be is olvassák, hogy Pisti üzeni, a Dob utcában felbontották az útburkolatot és ezért egy sávot lezártak. Vagy koccant két autó a Lánc hídon és hatalmas a torlódás, üzeni Zozó. És ilyenek. Az ember vezet és közben hallgatja a műsort. Megállapítja, hogy a dugó szerencsére nem esik az ő utvonalába és boldog. A budapesti « hálózat »  ezt a « csomót » most pont másnak bogozta össze. 

Utazásaimkor is megtartom ezt a jószokást, már tiszta nosztalgiából is. Ha már van wi-fi és okostelefon, hát használjuk ki. Idézzük meg az otthoni reggelek rendjét, varázsolódjon ismerős hangulat ezkbe a teljesen személytelen szállodai szobákba. Elég egy ici-pici hír a budapesti forgalmi dugóról, hogy mosolyt csaljon ki az emberből. Lelki szemeivel látja az araszoló kocsisort egy számára teljesen ismerős helyen, hát ebből is kimaradt, hehe. Állapítja meg nemkis kárörömmel. 

A múltkor, mikor a reggeli készülődés közben ezeket a híreket hallgattam nem voltam feldobva. Körbebámultam a szállodai szobában, néztem a falakat, a padlót és kicsit egyedül voltam. Szerettem volna ülni a dugóban, látni ismerős helyeket és érezni a budapesti virtuális ember-hálót magam körül. Hogy kerülhetnék vissza? Kinéztem az ablakon és ezt az sms üzenetet írtam a Jazzy rádióba: "Koppenhágában az Arne Jacobsens Allé jól járható. » Aztán tovább öltözködtem és közben vártam a hatást. Meglett! Hajaj! Mert ezt is beolvasták!

 Máris jókedvem kerekedett és vidáman indult a napom a jól járható koppenhágai allén. 

Milánó

A milánóiak ha építettek valamit azt nem aprózták el. Mindenképpen világhírre törekedtek vagy azért mert különleges épület született, vagy azért mert világra szóló események zajlottak a falak között. Itt van például a Milánói Scala. Aki meglátja az épületét, lefiggyed a szája: csak ennyi?! Kérdezi fanyalogva. Ez történetesen csak ennyi, viszont ha sikerül elcsípni egy előadást, na az! emlékezetes marad.

Világhírű épületnek ott van például a dóm. A maga késő gót túlfűtöttségével olyan, mint egy csurgatott homokvár, amilyeneket a tengerparton építettünk. Még az is ismeri aki soha nem járt Milánóban. 

Vagy itt a híres árkádsor tele luxus üzletekkel. Az árakat itt diszkréten elrejtik, nehogy elájuljanak a látogatók. 

És mit tud mindehez hozzátenni a mai kor embere? Csakis egy újabb világraszóló szenzációt, a függőleges erdőt. Nincs elírás, a két toronyház hatalmas erkélyein összesen egy hektár erdőt ültettek 3-6 méter magas fákkal, bokrokkal és ajnövényzettel. Azt hiszem valakik komolyan vették az égig érő paszulyról szóló mesét. 

A két torony neve: Bosco Verticale, annyi mint: függőleges erdő. Igaz. És nagyon érdekes. 

Leonardo, a szőlősgazda

Íme egy újabb történet, ami egy másik híres festményből eredeztethető. Mert ha Leonardo da Vinci nem festi meg az utolsó vacsorát, Milánó vonzereje egyből megfeleződne és kit érdekelne a ma odalátogatók közül, hogy valamikor a XV. század végén élt itt egy borosgazda...  Főleg Itália ezen
szegletében, ahol megszámlálhatatlan borosgazda élt, él és élni fog! És mégis, a biológusok tizenegy évig pepecseltek  míg sikerült újra kitenyészteniük a génállományában is korhű szőlőtőkéket és újratelepítették a kertet.
A borsogazda neve: Leonardo da Vici. A Sforzáktól kapta ajándékba a palotát és a hozzá tartozó kertet milánói évei alatt. Itt élt, dolgozott és kertészkedett. Ha elfáradt, körülnézett és minden alkalommal szeme elé ötlött a Santa Maria delle Grazie kolostor szépen formált tömbje. Jóformán szomszédeok voltak. Így, amikor a kolostorban lakók eldöntötték, hogy a refektórium falára megfestetik az utolsó vacsora jelenetét mi sem volt természetesebb, mint hogy átsétáltak a szomszédban lakó festőhöz és megrendelték a munkát. A festő elvállalta és három év múlva megszületett a világhírű alkotás.
Pár évre rá Leonardo elköltözött Milánóból. A palotába új lakók költöztek és a századok során változhatott is az eredeti berendezés. Leonardo szelleme viszont máig meghatározza helyet. A ma ott lakók időnként megnyitják a házat és a kertet a kiváncsiaknak. Így került az emberem útjába is egy milánói kiszállás során.

A palota belülről:

Az udvar: 

Az udvarból látható Santa Maria delle Grazie kolostortemplom tömbje: 

Guernica

Előszőr Picasso nevével ismerkedtem meg.
Boldog tinédzserkoromban nagy divatja volt a kultúrának. Lovagoltunk az állatkertben, gumicsizmában lebzseltünk egész nap és hétfőnként szimfónikus koncertre jártunk a Kultúrpalotába. Enyhe “lóparfümöt” árasztottunk magunkból és a lépcsőkön ültünk, a székek közt mint a nagyon benfentesek, akik csak befutottak két lovasfoglalkozás közt egy kis Mozartra, egy kis Beethovenre, csak úgy megszokásból. A fintorgásra enyhe megvetéssel feleltünk, mérhetetlenül lenéztük a külsőségeket. Csak az idea számított, a gondolat, a forma, a művészet, csak ami kiemel és magasba röpít.  Csak ez számított nekünk, kissé fellengzős, eksztázist kereső tinédzsereknek. Markáns véleményünk volt mindenről. Általában a nálunk nagyobbaktól lestük el és sokszor foggalmunk sem volt hogy miket hordunk össze. Így a véleményünk állhatatlan maradt, folyton változott mint a kameleon színeváltozása, vagy a kaleidoszkóp mintázata. Attól függően, hogy kivel találkoztunk utoljára, kit kedveltünk vagy mire tartottunk. Nyári esténken az Oroszlán teraszán, vagy a Maros parton hallgatóztunk a “nagyok”, a már egyetemen levők dolgairól ahogy festészetről, szinházról vagy irodalomról beszéltek. Mi az új? Mi a modern? Mi a menő? Az imént látott kísérleti szinház? Micsoda ötlet hogy a színész lejön a nézőtérre! Ah! Legyintett valaki, nyugaton ezt már rég megcsinálták, csak kopírozás. A lelkesedésünk rögtön alábbhagyott és kissé bizonytalanul legyintettünk mi is. Ezzel máris új kiváncsiságok ébredtek bennünk és új lelkesedések. Első hódolóm is azzal nyűgözött le, hogy előadást tartott a modern festészet irányzatairól. Emlékszem, enyhén bizalmatlan voltam vele szemben és frissen szerzett tudásomat “megméretettem” a soron következő rajzórán. Angi tanár úr kissé felháborodott az előadott zűrzavartól de azért helyretette a dolgokat: impresszionizmus, kubizmus, dadaizmus, Braque, Picasso, Matisse.

Picasso neve mellett sokszor ott szerepelt a Guernica. A leghíresebb festményének a címe… néztem a képet. Láttam a sok eltorzult alakot, a szenvedő embereket, a félelmet, a borzalamat. Guer-ni-ca. Guer-rr-nica. Guer-ra. Guer-re, okoskodtam. Foggalmam sem volt, hogy létezik egy ilyen nevű település, a név a maga teljes absztrakciójában lebegett számomra. Furcsának tartottam. Nem voltam meggyőződve, hogy jó helyen tapogatózom de nem kérdeztem. Csak forgattam a címet a fejemben és találgattam.

Évek teltek el, mire helyre kerültek a dolgok és összeállt a Guernica városáról, a spanyol polgárháboruról és Picassoról a mozaik. Madridban jártunkor ellátogattunk a Reina Sofia múzeumba és megnéztük a festméynt. Fantasztikus erejű alkotás, hosszasan álltam a hatalmas vászon előtt. Íme. Guernica.

Ezek után mikor Baszkföldön kirándultuk már nem volt olyan fontos ellátogatni az igazi Guernica városkába. Miért gondoltam így? Nem tudom. Talán azért, mert számomra a festmény volt a fontos aminek már láttam az eredetiét. Guernica többek között szerepelt a térképen mint a baszk kisvárosok valamelyike, azt gondoltam hogy ami fontos, azt a festmény már mind elmondta róla. Ezért nem is került fel az utiterveink közé, véletlenül vetődtünk a környékére. De ha már ott voltunk, megadtuk magunkat: egye fene. Rászánjuk azt a másfél órát és leparkoltunk valahol a főtéren.

Kissé céltalanul indultunk neki, azt hiszem a festmény másolatát kerestük igazán. A polgárháborus vérengzés majdnem elsepert mindent a föld színéről, nem számítottunk semmi különösebb látnivalóra. Csak mai modern házakra és talán valahol, egy nagy falon a festmény másolatára. A főtérről a domb fele vettük az irányt, nemsokára egy szépen rendezett parkban voltunk, néhány régi épülettel megpontozva. Vajon mi lehet ez? Tanácstalanul jártunk a sétányokon. Egy svéd családdal találoztunk akik hozzánk hasonlóan bámultak jobbra és balra. Ők megtalálták a festmény másolatát de nem voltak különösebben elkápráztatva: csak egy másolat egy falon, semmi katarzis. Hát lemondtunk róla. De talán ezek a régi épületek és az udvarban az a kis pavilon, azt talán érdemes megnézni. Hát elindultunk...

… és ráakadtunk Bizkaia tartomány nemzetgyűlésének épületére és a tölgyfára, az egész baszk nép évszázados élő szinbólumára. Igazi felfedezés volt. Itt értettük meg miért olyan fontos Guernica, baszk nevén Gernika és miért ütött rajta olyan nagyot a Franco hatalom, és mit akart igazán agyonütni általa: egy nép élő hagyományát és lelkierejének éltető forrását. Az önrendelkezés helyét ahol rég a teljes Baszföld sorsáról döntöttek.

Ez volt talán Európa legrégebbi “parlamentje”. A baszkoknak egyetlen király "kísérletük" volt a történelmük folyamán, döntéseiket rendszerint a régiók képviselőiből álló tanács hozta. Ugyanúgy gyülekeztek évszázadok óta, a tanácsterem falain szereplő számok tanulsága szerint már az 1300-as évekből őriznek emlékeket. Ez az a megszentelt hely, itt áll az a szent tölgy aminek tövében tanácskoztak.  Egykor a szabadban, majd később épületben. Az épített falak körbeölelték hely szent szellemét, egybeölelték a tanácstermet és a templomot mert a tanácsnokok közt kiemelt helyen mindig jelen maradt a Jóisten. A mai épületet 1826-ban építették klasszicizáló stílusban. A falakon baszk személyiségek portréi és fontos határozati szövegek láthatók különböző korokból.

Az udvaron kiemelt helyen áll az ősi szinbólum, a tölgyfa. Ültették 2005-ben. Az előző tölgy korhadt törzsét 2004-en távolították el és egy darabját ma is őrzi a kertben álló pavilon. Eredetileg ültették 1860-ban.

Mostmár értettem. Az arányok helyre kerültek, a dolgok átsúlyozódtak. Guernica jelentése itt teljesedett ki, itt kapott értelmet a múlt melynek egy szeletéről szól a festmény. A tölgyfa pedig tovább áll, megfiatalodva, erőteljesen. 

Mindenki zongorája

Ki emlékszik még a reptéri piros zongorára? Gyorsan terjed a szokás, talán ez volt az "az-egy-bolond-százat-csinál" első példánya.
Tegnap este Budapesten találkoztunk egy hasonló zongorával. Közel az Astoriához az árkádok alatt állt az esőtől védve és gondosan körbekerítve. Ezt fehérre festették, és hogy a színnek volt-e köze az utcaképhez? Talány. Nem volt egy Steinway de magányos sem volt! És ez nagyon fontos szempont az ő esetében.

Királykő

Talán ez volt a legkeményebb túra amin valaha részt vettem...
Útvonal: Zernyest, Botorog kút (819 m) -- Curmatura menedékház (1438 m) -- Hegyes-csúcs (2144 m).
Megtett út hossza: 27 km
Szintkülönbség: 1325 m --- kétszer....

Flysch

A "flysch" szót egy sváci geológus indította útjára, hogy a XIX. század elején az Alpok homókkő - agyagpala lerakódásos rétegeit megnevezze. Épp az Alpokat tanulmányozta, de azóta hasonló szerkezetet találtak a Balkánon, a Kárpátokban, a Pireneusokban is. A leglátványosabb képződmény mindenképpen a baszk tengerparton található, amit tömören úgy is hívnak: Flysch.

A történet körülbelül hatvanöt millió éve kezdődött. Ibéria ekkor még sziget volt és a mai Franciaország határától tenger választotta el. Teltek a millió évek és a tengerfenékre folyamatosan rakódött mindenféle. Közben a sziget lassan közeledett és a nagy igyekezetben a már feltelt tengerfenék kezdett kitüremkedni, felgyűrődni. Annyira, hogy kialakultak a Pireneusok.

Az óceán mostmár oldalirányban kezdte mosni a hegyeket és szépen kialakította a Föld legnagyobb, nyilvános geológiai "levéltárát". Ide bárki jöhet, hogy a hatvanöt millió éves történelem nyílt "könyveiben" lapozgasson és kutasson. Ez a baszk Flysch.

Euskal Herrian

Euskal Herrian azaz Baszkföld.

Honnan származnak a baszkok? Ki tudja... eredetük teljesen ködös, viszont Európa legrégebbi lakott területén éltek mindig..

Milyen családhoz tartozik a baszk nyelv? Ki tudja... legalább hatféle elmélet van a nyelvi hovatartozásról és egyik sem teljesen bizonyított. A környezetükben egyértelmű nyelvrokonaik nincsenek.

San Sebastian látványa a várból

Mindig ilyen harciasak voltak a baszkok? Hát csak amióta felbosszantották őket és földjüket két különböző királyságba integrálták. Ma autonóm föld a spanyol rész, de még több önrendelkezést szeretnének. A franciákhoz csatolt részeken sem egyértelmű a béke. A számtalan altalajkincs, a tengeri kikötők, a fantasztikus táj évszázadok óta vonza a különböző népeket és hatalmakat. 

A tengerparton utazva megálltunk Lekeitio-ban, egy kis tengerparti városkában és eltöltöttünk két napot. Mint a legtöbb hasonló kisvárosnak, Lekeitio-nak is állt a többszázéves gótikus katedrálisa és középkori szűk utcák vezettek le a kikötőbe. Bolyongásaink során sok szép házra akadtunk. Általában többemeletesek és kőből épültek igen jó minőségben.

Lekeitio kikötője, háttérben a templomtorony

Így akadtunk erre a szép de lakatlan palotára is. Furcsa volt ilyen elhagyatott épületet látni ami igen ritka volt egész utazásunk során.

Az Abaroa palota

A tengerparton végig üdülőhelyek sorakoznak melyek közül a leghíresebbek San Sebastian és Biarritz a francia partok mentén. Ebbe a sorba illeszkedett Lekeito is. A palotában egykor hercegek, királyok szálltak meg, ezt beszélheti el ez az ismeretterjesztő panó is. Csak baszk nyelven. Hát mit tehet az ember, jól megnézi a képeket és mit lát? Az Osztrák-Magyar monarchia térképét. Biztos valami magyar vonatkozás is lehet, ki tudja? A kiváncsiság nagy motor, én is megpróbáltam megérteni valahogy a szöveget.

Így hangzik baszk nyelven:

XIX mendearen erdi-erdian udarako jauregi bat eta lorategia (gaur eguneko parkea) eraiki zituen Jose Javier Uribarrenek lsuntza hondartza gainean (Jauregi haren lau hormak lurreratu egin ziren 36ko gerra ostean, 37an erre egin baitzen). Lekeition izan zen Antonio Cavanilles bidaiariak ondo deskribatzen du orduko Lekeitio. Esan daiteke ordutik hasi zela "turismoa" garatzen gure herrian: etorkizunean jauregi hartan hartuko zuten ostatu hainbat pertsonai ospertsuk. XIX mendean, Espainiako Isabel II.ak azaleko gaixotasunak osatzeko Kantauri itsasertza aukeratu zuen eta, XX.ko 20.hamarkadan, Austro Hungariar inperioko Zita emperatriza etorri zen Lekeitiora gorte uda pasa etortzeko joera hura. Goi burgesiak atsegin zuen euskal kostaldea uda pasatzeko. Kantauri itsasertzeko zirkuituaren barruan kokatu zen Lekeitio, aisialdirako gune legez, Donostia edo Miarritze bezalako hiriekin batera. Testuinguru horretan eraiki zuen Jose Maria Abaroak bere jauregia. 

A magyarosítást a Google fordító -ra kellett bízzam de ő csak ennyire jutott. Mindenki szabadon kombinálja ki azt, amit jónak gondol:

A tizenkilencedik század közepén épült a nyári palota és a kert (a mai park) a tengerparton Jose Javier Uribarren lsuntza. Antonio Cavanilles jól leírta utast óránként Lekeitio. Amíg azt lehet mondani, hogy "turizmus" fejlődik hazánkban a jövőben lesznek a palotában különböző hírességek.
A tizenkilencedik században, Isabel II a Cantabria partja választotta bőrbetegségek formájában, a 20. században, az Osztrák Magyar Monarchia  császárné Zita jött, de inkább jöjjön a bíróságra a nyáron.
A dzsentrifikáció szereti tölteni a nyarat a baszk partján. Lekeitio bekerült a Cantabriai partján az áramkör, mint egy rekreációs terület, olyan városok közé mint San Sebastian és Biarritz. Ezzel összefüggésben  építette a palotát Jose Maria Abaroa.

Ária

Budapesten "kirándultunk" a változatosság kedvéért és megnéztük egy szállodát.
A szálloda korunk talán legnépszerübb és legnagyobb forgalmat generáló építészeti programja. Bárhova megyünk és fordulunk, mindehol találunk legalább egy kis panziót, egy hostelt ahol meg lehet szállni. Régi építésű, vagy vadonatúj, olcsó vagy drága, egy-két-sok csillagos az teljesen mintegy. A világ tele van szállodákkal és a népek, mint valami bolygó hollandi a kerekes bőrőndjável (mert a legutóbbi budapesti előadáson valóban kerekes bőröndel bolygott a hollandi ) szóval a világ népei bolydultan keringenek szállodáról szállodára, mintha mindet ki szretnének próbálni. Hát íme Budapest egyik legújabb, öt csillagos ajánlata, az Ária Hotel.
Itt minden a zenéhez kötődik. "Zongorabillentyükön" sétálunk végig a recepció előtt és zongoraszó fogad a hallban. A négy szárny külön a dzsessz, rock,  kortárs és klasszikus zenei irányzatot képviseli és a szobák különböző zenészekről vannak elnevezve. Bent egyedi bútorzat, szőnyeg, maximális luxus... A szállóvendégeket halk muzsikaszó ringat álomba... psssszt! Jó éjszakát. 

 

Dagadó vitorlák

Az épület egy vízesárokban áll, a járdaszinttől kábé hat méter mélyen. A víz a főhomlokszattal szemben levő hatalmas lépcsőrenszeren csobog lefele és teljesen körbeöleli az épületet. Maga az épület sokkal kissebb, mint ahogy elsőre tűnik: legalábbis a látogatható kiállítóterek ezt sugalják. Két kisebb kiállítást láttunk, és egy auditóriumot, ahol rendszeresen előadásokat szerveznek.
Az épület teteje viszont egy összefüggő teraszrendszer amin sétálni lehet. Padok, virágok, fák találhatóak itt, lépcsőkön lehet átjárni az egyik tetőről a másikra miközben az épületet borító hatalmas "vitorlák" között bóklászik az ember. Időnként felsejlik a város, egy-egy ismerős látvány bukkan elő meglepetésszerüen mint a Defance, vagy az Effel torony. És akkor az ember meglepődik, hogy tényleg, Párizsban van! És nem szállt el ezzel a fantasztikus hajóval aminek dagadó vitorlái mintha folyton útra készek lennének. Mintha a felszállás pillanatát jeleznék ahogy a szél alákap az üveg-ponyváknak és a szerkezet erőteljesen megfeszül! Indulás! Kész, rajt! És akkor bekukkant az Effel torony és "szól", hogy még a földön vagyunk, ez csak egy játék, egy illuzió, egy költemény...

Louis Vuitton alapítvány épülete, Párizs
Építész: Frank Gerry