Ma ilyen napom volt. Hanyat fekve néztem a plafont s amig néztem, lassan kezdtek megnyugodni bennem a dolgok. Elhalkultak a párbeszédek és a növekvő csendességben végre felfigyeltem, hogy korog a gyomrom. Akkor villant be, hogy rég vacsoraidő van és én most Strasbourg-ban vagyok egy belvárosi szállodaszobában. Talán ha elindulok a katedrális fele még valami jó is kisülhet a mai napra. Ilyenkor, mikor "táncoltat" az élet, jól esik szembesülni egy, már befejezett, jelentős emberi erőfesztéssel mint ez a katedrális. Talán erőt ad és biztatást, hogy folytatni érdemes, lám-lám ez a technikai csoda is négyszáz évig épült amig végre felavathatták. Sőt, jódarabig ő volt a világ legmagasabb épülete, igy nem akármilyen véget ért a történet.Elindultam. A katedrálist körülvevő házak nagyjából többszáz évesek. Zegzúgos utcák mentén szoronganak régi faszerkezeteikkel és apró ablakaikkal, hűen idézve a középkor hangulatát. A keskeny, rövid sikátoroknak hamar a végére érni s az újabb és újabb sarkokon beforulva mint egy labirintusban, úgy érezheti magát az ember. És akkor hirtelen, mikor már-már azt hitte egészen eltévedt, mikor egy újabb sikátorba néz be, az utca végén a képet teljesen betölti a katedrális vöröslő faragott tömbje. Lenyűgöző meglepetésként hat a semmiből előbukkanó hatalmas méret, szó szerint lélegzetelállitó látvány. Az ember tekintete villámgyorsan szalad felfele a gótikus ivek függőleges vonalán és már az eget kémleli mire a torony csúcsát sikerül befogni. A homlokzatból csak részletet látni, a számtalan csipkés faragvány zűrzavarában az egész olyan, mintha egy óriási, diszes drapéria zárná el az utat. Számomra talán pont ez a meglepetés-élmény jelenti a legtöbbet ebből a katedrálisból, ez a bravúros látvány, amit az ösztönös középkor oly leleményesen rakott össze.
Nem is mentem tovább. Hosszan bámultam egy kisvendéglő teraszáról mialatt megvacsoráztam.
