A sok beszéd mögött Vilmos bácsi jó székely módjára figyelt minket. Figyelte, hogy mire és mennyire képesek ezek a városiak. Lépésről lépésre emelte a tétet: Szent Anna tó, Bálványos, Torja, Egyeskő és Öcsém... majd a keresztvíz: a Királykő. Zokszó nélkül és örömmel csináltuk végig mindeniket, azt hiszem hogy csak a Királykő után fogadott el igazán mint kiránduló társakat.
Vilmos bácsi ekkor már 73 éves volt. Nem szokványos, hogy ebben a korban ilyen hegyeket másszon az ember és ez nekem folyton a fejemben motoszkált. Kaptattunk felfele az erdei ösvényen és időnként oda-oda sandítottam, hogyan halad? Talán megáll? Még mindig jön? Mert mögöttem jött, előttem persze az Emberem. Tudtam, hogy egy büszke székely csak akkor adja fel ha meghalt: az önsajnálat vagy magunk kímélése számára ismeretlen. Ezért kitaláltam, hogy időnként lassítok és ezzel ő is megpihen! Bennem is székely vér csörgedez és vegyítve a női praktikával ezt ötöltem ki. Aztán meghallgattam a Vilmos bácsi beszámolóját odahaza: "Azért láttam, hogy Ildikó fárad! Mert néha lelassított és gondoltam nem fogom megelőzni. Így néha visszább vettük a tempót."
Mikor 2016-ban hazamentünk, már tudtuk hogy beteg volt. Ezért meg is lepődtünk, hogy egyenesen két tervel állt elő: Csalhó és Csukás! A kettőből végül egy lett és a Csalhó maradt az utolsó közös kirándulásunk. Ez már az ő próbatétele volt és száztíz százalékban teljesített, ahogy fogalmazott. Mégis, pár hónapra rá már kifele kényszerült az életből s az utolsó, végső "kirándulásra" már egyedül ment...
A Csukás úgy maradt ránk mint elvégzendő feladat, egy munka amit közösen idítottunk el de már nekünk kell bevégezni. Ott lebegett a gondolatainkban és a nyári tervezgetések felett támasz nélkül, kissé bizonytalanul mert szót nemsokat ejtettünk róla miközben tudtuk, hogy kitérni nem lehet. Görögtek a napok és telt a nyár, míg egy nap az Emberem végre kimondta: Csukás! És mentünk. Gombóccal a torkunkban, eltévedve a borókásban és ámulva a hegyek fenségén. Csak mi ketten, vagy mégis mind a hárman? Messze elláttunk a ragyogó időben, számtalan hegyhát között tisztán látszott a Királykő sziklás vonulata. Mintha csak köszöntene, felidézve azt aki elmúlt. Egy pillanatra mintha ott lett volna velünk és mi inttegettünk és búcsuzkodtunk: Vilmos bácsi, Isten vele...
