Galyatető, a decemberi erdő

 Ezen a túrán a meghatározó élmény nem a szag volt, mint Drégely váránál, hanem a hang: az ágak ropogása, a zuhanó hó nehéz surrogása és a tompa puffanás. A zuzmara teljesen maga alá gyűrte az erdőt, vastagon ült az gallyakon. A fák megroskadtak a súlytól, az ágak mélyre hajoltak. Aztán ha már elviselketetlen lett a teher, hangosan roppantak egy párszor és lezuhantak. 

A tejfehér ködben csak sziluetteket láttunk, de hallottuk a hangokat. Fülelve mentünk, hol itt, hol ott hallottuk, hogy fealdta az ág, zuhan a súly. Számtalan "áldozat"hevert a lábunk előtt, kicsi és nagy, gyakran torlaszolták el az ösvényt. A tél keményen szaggadta az erdőt. 

Drégely vára

Vasárnap kirándulni voltunk a Drégely váránál. Gyönyörű idő volt, és az erdő nagyon szép. A levelek mind lehullottak már, rozsdavörös takaróvá olvadva fedték be a földet. A lecsupaszodott ágak között messze elláttunk az erdei tájban, sehol egy mozgás. Mintha minden elhalt volna a téli készülődésben, csend volt és mozdulatlanság. Csak a mi lépteink vertek némi zajt, azt is képzeltük, hogy egyedül vagyunk ebben a puszta erdőben. 

Libasorban haladtunk, én mentem elől. Ezért elsőnek éreztem meg a meleg állattest kipárolgását, a nedves bunda illatát, a nyomot, amit egy állat hagyhatott itt, mikor kereztezte az utunkat. Kicsivel előttünk járhatott itt, de már elillant. A szemünk nem látott semmit, a fülünk sem hallott zajt, csak az orr jelzett félreérthetetlenül és egyértelmüen: itt járt, nem is olyan rég. Milyen állat lehetett, talán őz? Talán vaddisznó...? Ki tudja. Itt járt és mi hirtelen figyelni kezdtünk. Az erdő él, lényeivel együtt végzi a dolgát. és most megszólított. Az ő szavai ezek: a szag, az illat, a szín, a csend. Sose hidd, hogy egyedül vagy, csak figyelned kell. 

Drégely várából gyönyörű kilátás nyílik a környékre, innen tényleg jól lehetett látni a közelgő ellenséget. A bátor vitézek emlékére álljon itt Arany János költeménye: