Vasárnap kirándulni voltunk a Drégely váránál. Gyönyörű idő volt, és az erdő nagyon szép. A levelek mind lehullottak már, rozsdavörös takaróvá olvadva fedték be a földet. A lecsupaszodott ágak között messze elláttunk az erdei tájban, sehol egy mozgás. Mintha minden elhalt volna a téli készülődésben, csend volt és mozdulatlanság. Csak a mi lépteink vertek némi zajt, azt is képzeltük, hogy egyedül vagyunk ebben a puszta erdőben.
Libasorban haladtunk, én mentem elől. Ezért elsőnek éreztem meg a meleg állattest kipárolgását, a nedves bunda illatát, a nyomot, amit egy állat hagyhatott itt, mikor kereztezte az utunkat. Kicsivel előttünk járhatott itt, de már elillant. A szemünk nem látott semmit, a fülünk sem hallott zajt, csak az orr jelzett félreérthetetlenül és egyértelmüen: itt járt, nem is olyan rég. Milyen állat lehetett, talán őz? Talán vaddisznó...? Ki tudja. Itt járt és mi hirtelen figyelni kezdtünk. Az erdő él, lényeivel együtt végzi a dolgát. és most megszólított. Az ő szavai ezek: a szag, az illat, a szín, a csend. Sose hidd, hogy egyedül vagy, csak figyelned kell.
Drégely várából gyönyörű kilátás nyílik a környékre, innen tényleg jól lehetett látni a közelgő ellenséget. A bátor vitézek emlékére álljon itt Arany János költeménye:
