Zsófia főhercegné uszálya

Mi a közös Zsófia főhercegné és a hajózás között, talán az uszály? A Zsófia főhercegné ruhavégződése, amit egykor susogva vontatott maga után lépésről lépésre a fényesre vikszolt padlón? Ugyanúgy ahogy a nagy lapos aljú teherhajó csordogál lefele a Dunán? Mert mi másért neveznének el egy teherhajót Zsófia főhercegnéről!? Igazán szépnek egyikük sem volt mondható habár mindketten igyekeztek: az egyik gyöngyökkel és selymekkel, a másik vendéglátóhajónak átalakítva. A lóláb azért kilóg és főleg ha takargatják! Dehát nem erről szeretnék írni.
Tahitótfaluban szálltunk fel Zsófia főhercegné "uszályára", vagyis a vendéglátós hajónak átalakított, Zsófia főhercegné nevű és egykor uszályként szolgáló 'valamire" Budapest fele. A felső fedélzeten, a hajó végében posztolt a DJ és mint a modern időnk "papja" diktálta a tempót.

A hajó lassan elindult és a látvány minden dilemmát feledtetett. Zsófia főhercegné uszályán elhagytuk Tahitótfalut...

... és megérkeztünk Budapestre. Átcsorogtunk az Árpádhíd alatt.

Következett a Margit híd:

A Parlament imponzáns fényei úgy kápráznak, mintha Trianon meg sem történt volna.

Aztán lassan a Lánchídhoz érkeztünk:

Utána az Erzsébet híd következett:

És végül a Szabadság híd.

Szép.
Az uszályon sok külföldi utazott és folyamatosan villogtak a fényképezőgépek.  Emil Rulez-t idézve:

Hello tourist du bist in Budapest,
capitol of Hungary
For a little money I will show you
this beautiful city

this is called Danubius
wich is a river and also a radio
that is a Bridge wich is called Lánc
and also one radio

Hello tourist on the right side,
Hello tourist on the left side


... és így tovább.

STOP

Egy ideje azon gondolkoztam, hogy mikor történt az autóbaleset. Hiába matatok az emlékeim között bizonytalan maradtam, még a hetek számát sem tudtam megsaccolni. Egyszerüen elfelejtettem. Ösztöneim védekeznek, nem akartak emlékezni és ezért törölnek. Furcsa foltként villog a tény, hogy VOLT baleset de képtelen vagyok elhelyezni. Mint egy elszabadult lufi, kontrol nélkül lebeg ide-oda emlékeimben és vajon tényleg megtörtént? Biztos igen, mert sokáig volt szervizben az autóm és már az is hosszú volt amíg a papirok a kárfelmérő-szervíz-biztosító között nyugvópontra kerültek. Emiatt sokáig hozzá sem nyultak.
A lufi ott lebeg az "egyszer" és a "valamikor" között de semmi konkrétat nem tükröz vissza. E kusza időtlenségből csak a csattanás hangja viszhangzik, ismétlődik és ahogy egyre jobban beleélem magam megjelenik a kép az üres kereszteződésről ami mégsem üres mert a semmiből ott terem az az autó és megint az a hang! amikor a két kraosszéria egymésnak csattan. STOP! STOP! STOP! Villog hatalmasan a stop tábla amit figyelmen kivül hagytam és olyan egyértelű, hogy ez nem szabadott volna megtörténjen. Nem és az emlék korrigál és javít, módosít, változtat a jó, a helyes fele és akkor megint beleszól a "csattt!" az ütközés hangja, mert mégiscsak megtörtént. Mert elkaszáltam azt a másik autót és jól "fenéken billentettem" hogy átfarolt a másik sávba. Aztán már csak azt a kis horzsolást éreztem az orrom körül ahogy a légzsákból kiemeltem a fejem.

De mikor volt? Március? Talán a közepe. Nem, eleje. Vajon mióta tologathatják a papirokat a szervízben mert csak telefonálok és mondják: "Kezicsókolom, pont most akartam felhívni de sajnos nincsenek jó híreim". Még várni kell, mindegy mire, várni. Igen. Mert nemcsak egy légzsák, hanem mindkettő kinyílt, sőt a szélvédőt is betörte az egyik. Micsoda helyzet: annyira frontálisan kapta az autó az ütést, hogy az érzékelők mindkét légzsákot kicsapták. Csattt! STOP! STOP! STOP!
"Asszonyom, töltsük már ki a papirokat, hát nem akarja elismerni a hibáját? Nekem már rég munkában kellene lennem."
Hagyjanak; ne, ne most! Elismerem, de most hagyjon békén, majd csak ha megérkezik a férjem, majd csak akkor írunk bármit, addig semmit, majd ő mert neki tiszta a feje. Én most összezavarodtam.
"A feleségem itt dolgozik a szomszédban, nem akar egy teát inni? Az a szerencse, hogy senki sem sérült meg, gondojlon erre, csak én késtem el a munából, hát nem tölthetnénk ki mégis azokat a papirokat?"

Arra emlékszem, hogy szürke volt nagyon az idő. A nagy havazások azután jöttek csak, de akkor már egy jóideje felhős, esős hideg volt. És nem ment a lámpa a kereszteződésben…. és én egyedül voltam az egész úton és rutinból mentem mert az ember házától száz méterre semmi baj sem történhet… Nem. De. De igen, bárhol történhet és ez hiba. Az én hibám, mert az életben nincs rutin. Legfeljebb hasonló helyzetek vannak. Köszönöm, nem kérek teát, én is itt lakom a szomszédban valójában, alig indultam el. Sajnálom, hát talán tényleg kezdjük el kitölteni azokat a papírokat…
Pár napja lett kész minden és megvolt az utolsó szemlézés. Helyére került az új rendszámtábla is és megkértem a szervizes embert, nézzen utána a papirjaiban mikor történt a baleset. Ime: február 11.

Mozaik

Apró kis mázas kockák különböző színben rengeteg variációs lehetőséggel…

Angliában, a reptéren várt a taxi és indultunk is a kiállításra. A sofőr, mint általában ilyenkor megkérdezte hogy utaztam, honnan jövök és elbeszélgettünk az időjárásról. Feltünt a kiejtése, mert mintha nyitottabban ejtette volna a magánhangzókat. Talán. Lehet, hogy nem itt született?
Előszőr a szállodába mentem letenni a csomagjaimat és átvenni a szobát. A recepciónál ázsiai lány komolyan nézegette a személyigazolványomat, már azt hittem baj van vele. Aztán megkért, hogy kövessem és a kollegájához vezetett. Halkan mondott neki valamit és a srác mikor felém fordult, már magyarul szólt:
- Isten hozta, hány éjszakát tölt nálunk?
Őt Krisztiánnak hívták.
Gyors "szobafoglalás" után már mentem is a kiállításra. A standon régi ismerősként üdvözöltek, együtt nyűjük végig ezt a három napot már évek óta. Az idén öt fiatal egyetemista srác kisegítőt szerveztek, hát bemutatkozunk. Elvis, akinek nemcsak a neve de mintha a frizurája is Elvis-es lenne, fontosnak tartja odatenni a neve mellé:
- Albániából vagyok, ott születtem.
A másik fiú bőre fekete, mint az ében. Az ő neve Mundumuko és Zambiában született. Gyerekként költöztek Angliába, úgy mint Elvis. A másik három fiú angol volt: Tobias, Williams és James. De azért elcsodálkoztam egy kicsit: ötből kettő nem odavalósi…

A kiállításon bőségesen volt látogató, elbámulhattam a sokszínüségen. Szószerint. Néha olyan gyönyörű tejeskávé-bőrű ember jött, hogy alig bírtam levenni róla a szemem. A feketének minden árnyalata képviseltette magát és persze ugyanannyi ázsiai is, a különböző szögben ferített szemekkel. Hömpölygött a sok és sokféle nép, mint egy ezerszínű mozaik-ábra.

Este, a vacsoránál már meg sem lepődtem, mikor a kiszolgáló lány raccsolva mondta az "r" betüt, olyan igazi franciásan. Hát váltottam én is és franciául beszéltük meg a menüt. A másik felszolgálónak dél-amerikai indián ősei lehettek, ez egyértelmű. És persze Zoltán, a másik magyar fiú, aki ugyanabban a szállodában dolgozott mint Krisztián! Ő állt a recepciós pultnál, amikor elhagytam a szállodát.

Három nap és az ötből kettő arány mintha a fele-fele irányába mozdult volna el. Nemrég olvastam azt a hírt, hogy London adminisztrációs területén már többen vannak a bevándorlók, mint az őslakósok… Lehet. A gazdagabb angolok vagy mondjam inkább fehérek? Dehát Zoltán és a francia pincérlány is fehér, szóval mondom inkább azok, akiknek a nagymammája is a szigetországban született, ők talán a nyugisabb külterületeken laknak szép házikókban, rendezett virágágyások között. A többi angol pedig elvegyül, keveredik, hogy folyton újraalkossa azt a színpompás mozaikot minek neve Anglia.