Előszőr Picasso nevével ismerkedtem meg.
Boldog tinédzserkoromban nagy divatja volt a kultúrának. Lovagoltunk az állatkertben, gumicsizmában lebzseltünk egész nap és hétfőnként szimfónikus koncertre jártunk a Kultúrpalotába. Enyhe “lóparfümöt” árasztottunk magunkból és a lépcsőkön ültünk, a székek közt mint a nagyon benfentesek, akik csak befutottak két lovasfoglalkozás közt egy kis Mozartra, egy kis Beethovenre, csak úgy megszokásból. A fintorgásra enyhe megvetéssel feleltünk, mérhetetlenül lenéztük a külsőségeket. Csak az idea számított, a gondolat, a forma, a művészet, csak ami kiemel és magasba röpít. Csak ez számított nekünk, kissé fellengzős, eksztázist kereső tinédzsereknek. Markáns véleményünk volt mindenről. Általában a nálunk nagyobbaktól lestük el és sokszor foggalmunk sem volt hogy miket hordunk össze. Így a véleményünk állhatatlan maradt, folyton változott mint a kameleon színeváltozása, vagy a kaleidoszkóp mintázata. Attól függően, hogy kivel találkoztunk utoljára, kit kedveltünk vagy mire tartottunk. Nyári esténken az Oroszlán teraszán, vagy a Maros parton hallgatóztunk a “nagyok”, a már egyetemen levők dolgairól ahogy festészetről, szinházról vagy irodalomról beszéltek. Mi az új? Mi a modern? Mi a menő? Az imént látott kísérleti szinház? Micsoda ötlet hogy a színész lejön a nézőtérre! Ah! Legyintett valaki, nyugaton ezt már rég megcsinálták, csak kopírozás. A lelkesedésünk rögtön alábbhagyott és kissé bizonytalanul legyintettünk mi is. Ezzel máris új kiváncsiságok ébredtek bennünk és új lelkesedések. Első hódolóm is azzal nyűgözött le, hogy előadást tartott a modern festészet irányzatairól. Emlékszem, enyhén bizalmatlan voltam vele szemben és frissen szerzett tudásomat “megméretettem” a soron következő rajzórán. Angi tanár úr kissé felháborodott az előadott zűrzavartól de azért helyretette a dolgokat: impresszionizmus, kubizmus, dadaizmus, Braque, Picasso, Matisse.
Picasso neve mellett sokszor ott szerepelt a Guernica. A leghíresebb festményének a címe… néztem a képet. Láttam a sok eltorzult alakot, a szenvedő embereket, a félelmet, a borzalamat. Guer-ni-ca. Guer-rr-nica. Guer-ra. Guer-re, okoskodtam. Foggalmam sem volt, hogy létezik egy ilyen nevű település, a név a maga teljes absztrakciójában lebegett számomra. Furcsának tartottam. Nem voltam meggyőződve, hogy jó helyen tapogatózom de nem kérdeztem. Csak forgattam a címet a fejemben és találgattam.
Évek teltek el, mire helyre kerültek a dolgok és összeállt a Guernica városáról, a spanyol polgárháboruról és Picassoról a mozaik. Madridban jártunkor ellátogattunk a Reina Sofia múzeumba és megnéztük a festméynt. Fantasztikus erejű alkotás, hosszasan álltam a hatalmas vászon előtt. Íme. Guernica.
Ezek után mikor Baszkföldön kirándultuk már nem volt olyan fontos ellátogatni az igazi Guernica városkába. Miért gondoltam így? Nem tudom. Talán azért, mert számomra a festmény volt a fontos aminek már láttam az eredetiét. Guernica többek között szerepelt a térképen mint a baszk kisvárosok valamelyike, azt gondoltam hogy ami fontos, azt a festmény már mind elmondta róla. Ezért nem is került fel az utiterveink közé, véletlenül vetődtünk a környékére. De ha már ott voltunk, megadtuk magunkat: egye fene. Rászánjuk azt a másfél órát és leparkoltunk valahol a főtéren.
Kissé céltalanul indultunk neki, azt hiszem a festmény másolatát kerestük igazán. A polgárháborus vérengzés majdnem elsepert mindent a föld színéről, nem számítottunk semmi különösebb látnivalóra. Csak mai modern házakra és talán valahol, egy nagy falon a festmény másolatára. A főtérről a domb fele vettük az irányt, nemsokára egy szépen rendezett parkban voltunk, néhány régi épülettel megpontozva. Vajon mi lehet ez? Tanácstalanul jártunk a sétányokon. Egy svéd családdal találoztunk akik hozzánk hasonlóan bámultak jobbra és balra. Ők megtalálták a festmény másolatát de nem voltak különösebben elkápráztatva: csak egy másolat egy falon, semmi katarzis. Hát lemondtunk róla. De talán ezek a régi épületek és az udvarban az a kis pavilon, azt talán érdemes megnézni. Hát elindultunk...
… és ráakadtunk Bizkaia tartomány nemzetgyűlésének épületére és a tölgyfára, az egész baszk nép évszázados élő szinbólumára. Igazi felfedezés volt. Itt értettük meg miért olyan fontos Guernica, baszk nevén Gernika és miért ütött rajta olyan nagyot a Franco hatalom, és mit akart igazán agyonütni általa: egy nép élő hagyományát és lelkierejének éltető forrását. Az önrendelkezés helyét ahol rég a teljes Baszföld sorsáról döntöttek.
Ez volt talán Európa legrégebbi “parlamentje”. A baszkoknak egyetlen király "kísérletük" volt a történelmük folyamán, döntéseiket rendszerint a régiók képviselőiből álló tanács hozta. Ugyanúgy gyülekeztek évszázadok óta, a tanácsterem falain szereplő számok tanulsága szerint már az 1300-as évekből őriznek emlékeket. Ez az a megszentelt hely, itt áll az a szent tölgy aminek tövében tanácskoztak. Egykor a szabadban, majd később épületben. Az épített falak körbeölelték hely szent szellemét, egybeölelték a tanácstermet és a templomot mert a tanácsnokok közt kiemelt helyen mindig jelen maradt a Jóisten. A mai épületet 1826-ban építették klasszicizáló stílusban. A falakon baszk személyiségek portréi és fontos határozati szövegek láthatók különböző korokból.
Az udvaron kiemelt helyen áll az ősi szinbólum, a tölgyfa. Ültették 2005-ben. Az előző tölgy korhadt törzsét 2004-en távolították el és egy darabját ma is őrzi a kertben álló pavilon. Eredetileg ültették 1860-ban.
Mostmár értettem. Az arányok helyre kerültek, a dolgok átsúlyozódtak. Guernica jelentése itt teljesedett ki, itt kapott értelmet a múlt melynek egy szeletéről szól a festmény. A tölgyfa pedig tovább áll, megfiatalodva, erőteljesen.
