Elsőként egy tinédzser fiú köszönt rám amikor elhúzott mellettem a gördeszkájával: "Bonjour!" Hát bonzsúr részemről is, de nem tévesztettél össze engem valakivel? Elég szeleburdiak az ilyen tinédzserek, előfordul az ilyesmi. Alig megyek tovább, rámköszön egy idős hölgy: "Bonjour!" Bonzsúr kapom fel a fejem mint aki elmulasztott valamit, dehát honnan ismer?
És így ismétlődött jópárszor mialatt végigmentem a parányi központon. Ha gyalogátjáróhoz értem, az autók megálltak és mosolygós arcok integettek, hogy átmehetek. Néha körülnéztem, hogy ez kinek szól? De egyedül álltam a járdaszélen így félreérthetetlenül csak én lehettem a címzett.
És így ismétlődött jópárszor mialatt végigmentem a parányi központon. Ha gyalogátjáróhoz értem, az autók megálltak és mosolygós arcok integettek, hogy átmehetek. Néha körülnéztem, hogy ez kinek szól? De egyedül álltam a járdaszélen így félreérthetetlenül csak én lehettem a címzett.
Az egész dolog nagyon gyanus. Mert én ehhez nem vagyok szokva! Itthon még a céges kollegák sem üdvözlik egymást, hangtalanul isszák a kávéjukat ugyanannál az asztalnál és köszönés nélkül távoznak. A gyalogátjárón pedig úgy kell elugrálni az autók elől és ha megáll is egy, csak durcás, unott arc néz vissza a kormány mögül, hogy húzzál már kisapám, pont most kell neked is átmenni.
Látható, hogy jó okom van a gyanakvásra. Nem ismerem őket, nincs köszönés, punktum. És mégis, bárhova belépek, záporoznak a bonzsúrok és a bátorító mosolyok. Egészen zavarbaejtő, mitöbb gyanus.
Látható, hogy jó okom van a gyanakvásra. Nem ismerem őket, nincs köszönés, punktum. És mégis, bárhova belépek, záporoznak a bonzsúrok és a bátorító mosolyok. Egészen zavarbaejtő, mitöbb gyanus.
Gyanakvásom csúcspontja az irodai kukafedő volt, ami magától nyilt ki a közeledtemre. Eszméletlen... ez is ismer engem! Nekem magyarázhatják, hogy fotocellás meg ilyenek: nem veszem be. Túl sok a gyanus jel, így bármi lehetséges.
