Csalala

Ülök a vonaton, az ablak mellett. Figyelem hogyan készülődik ez a szuper-vonat a nagy útra be a tenger alá, a Csalagút gyomrába. Bámulom az egyenruhás stewardokat ahogy mosolyogva sürgölődnek és a hatalmas bőröndökkel érkező utasokat. Utolsó pillanatban mellém huppan egy német turista kis csontkeretes szemüvegben és ezzel indulunk is. Kisíklunk lassan az állomásból miközben megszólal a hangosbemondó és tájékoztat az utirányról:  a vonat London és Párizs között közlekedik és csupán Calais-ban áll meg. Aztán jó utat kíván ugyanaz a hang. Nagy lehet a jókedv a stewardok között, mert harsog a Bon voyage! a Bon sejour! és a sok "Bon" jókívánság között még egy Bon Noel! is behallatszik, így fényezve ezt a napsütéses őszi délutánt. Aztán kacagást is hallunk, de gyorsan lekeverik a mikrofont és ezzel magunkra hagynak a gondolatainkal. 
A vonat elhagyja a várost. Lapos mezőkön haladunk, várom az alagútat ami elnyel majd és levisz a tenger mélyébe. A dolog nem egyértelmű. Nincs hirtelen váltás, nem sötétedik el a kabin de megszűnik a térerő amiből gondolom, hogy már "alámerültünk". Halak nem uszkálnak az ablak előtt semmi akvárium hangulat, nagy kár. Se meredeken le vagy fel-érzés nincs ami jelezné, hogy na most! kezdődik vagy végződik a Csalagút. Símán haladunk miközben megint látom a tájat, a nagy lapályt: ez sem változott. Kitartóan robog a vonat tovább, mintha semmi sem történt volna. 

Egyszer csak megáll a mező közepén. Csend. Körben mező. Csak a párhuzamos sínpár fut el a horizontig és rajta vissza egy szembe jövő szerelvény. Elrobog mellettünk miközben mi állunk és várunk. De mit? A hangosbemondó sokáig hallgat, majd csendben megszólal: "Sajnos túlfutottunk a Calais-i állomáson... Mielőtt visszatolatnánk, meg kell várjuk a következő szerelvényt...."

És igen, a szuper-vonat, ez a műszaki csoda lassan el kezdett tolatni hátrafele vissza, a Calais-i állomásba. A német turista hisztérikus hahótában tört ki mellettem. A precíz német ráismert francia szomszédaira akik nem bírják eleget tanítani a világnak: Légèrement! Csak könnyedén. 

Szuvenir nyihaha

A Johannesburg-i reptéren egy kis szuvenirboltban találtam egy kis kézzel faragott fakanalat csontberakásos nyéllel. Megtetszett. Igazi délafrikai kézimunka gondoltam és megajándékoztam magam vele. Hazatérve kiraktam a könyvespolcra.
Kis idő múlva az Oslo-i reptéren megláttam ugyanezt a kézzel faragott, csontberakásos kanalat kiállítva egy polcon, a norvég zászló mellett.  A Frankfurt-i reptéren ismét rátaláltam, és így tovább, máshol is ahol jártam.

Egy szép napon Budapesten, a Deák tér környékén jártam és találtam egy keleti üzletet tele érdekes tárgyakkal. Ahogy matatok a sok apróság között kezembe kerül ugynaz a kanál a csontberakásos nyelével. A csontberakáson a minta teljesen megegyezett azzal ami az én könyvespolcomon pihent. Felmerül a kérdés, hogy érdemes volt ezért ennyit utazni...? Hajaj! Dehát ajándék lónak ne nézd a fogát, tanít a közmondás. Amit a vicc így "globalizál" hogy mindenki megértse: szuvenir nyihaha nyet kukucska protku...

Kafka és Svejk söröznek

... és akkor váltunk repülőt Prágában, délután háromra már Madridban is vagyunk! Gondoltuk mi.

Prágán viszont nem lehet csak úgy "átmenni", áthajtani, átszállni, anélkül, hogy észre ne vegyed. Helyet követel az életedben, azt akarja, hogy felfigyelj rá és ehhez meg is vannak a sajátos eszközei. De mi ezt akkor még nem tudtuk.  Megkerestük a megjelölt átszállókaput és vártuk a gépet ami továbbvisz minket Madridba. Az utazásunk addig teljesen símán ment, naiv gyanutlansággal várakoztunk.
Azt, hogy megváltozott a beszállókapu, csak véletlenül vettük észre. Összeszedtük hát a cókmókunkat és átballagtunk. A beszállópult mögött pár egyenruhás fiatal értetlenkedett az utasokkal és egymással. Többen voltak a megszokottnál, egyfolytában tettek-vettek miközben az idulási idő lassan eltelt anélkül, hogy hozzánk szólt volna valaki. Várutunk. Lassan gyűlt a spanyol beszéd körülöttünk, egyre többen jöhettek rá, hogy változott a kapu. 

Kényszerüen vettük tudomásul hogy ezek szerint késik a gép, de hogy mennyit?  Rejtély.  Na, egyszercsak elindul a beszállás. Sorba állunk, jegyellenőrzés és indulás a csőbe. A repülőgép ajtaja nyitva, utaskísérők sehol. Azért bemegyünk és keressük a helyünket. Foglalt. Elővesszük a jegyeket, egyezkedünk, az ő jegyükön is ugyanez a hely van megjelölve. Furcsa... még sosem hallottam, hogy kétszer adták volna ki ugyanazt az ülést. Azért erősködünk ugye, de nehezen megy az egyezkedés mert oroszul nem tudunk: ők oroszok és Moszkvába mennek. Állítólag oda megy ez a gép! A jegyükön tényleg ott van, hogy Moszkva. Na most mi van?! 

Vissza az egész. Ki a gépből, találunk egy lépcsőt ami levisz egy buszhoz ami állítólag a madridi géphez visz. Jó. Már kissé izgulok. A busz elindul és megáll egy másik gép előtt, beszállunk. Itt már légikisasszonyok fogadnak annak rendje és módja szerint. Ez bíztató és a légikisasszony mebnyugtatott, hogy tényleg Madridba fogunk menni, sőt, tökéletes spanyolsággal a mikrofonba is bemondta az útirányt. Hozzátette, hogy sajnos várni kell még a többi utasra. Én magamban azokra gondolok, akiknek a moszkvai járaton nem volt foglalt a helyük...

Tovább várakoztunk. Eltelt újabb negyven perc, közben bájos stewardesek vizet szolgáltak fel. Egyszercsak megszólal a hangosbemondó: a légikisasszony az egész csapat nevében elbúcsúzik, további jó utat kíván. Puff! Tájékoztat arról, hogy ők el fogják hagyni a gépet mivel lejárt a munkaidejük. Ez vicc? Jól hallottam, lejárt a munkaidejük? Igen, pontosan ezt mondta... Még maradnak addig amíg a váltás megérkezik de vizet már nem szolgálnak fel. Az abszúrd ezen a ponton érte el a csúcspontját, a teljes feszültséget. Innen már csak levezetés jöhet börleszk beütéssel, a fokozottabb oldódásért. És íme: hirtelen nagyobb csoport érkezik, teljesen fel vannak ajzva. A felpörgetett spanyol szóáradatban néha a Moscú szóra ismerek és ez mindent megmagyaráz. Ezzel vált felejthetetlenné az ő utazásuk is.    

A befele áramló utasokkal szemben nyomultak közben kifele a légikisasszonyok a méretes bőröndjeikkel. Ők ugye azok, akiknek lejárt a munkaidejük és igyekeztek leszállni. Ez lett a végső "kóda", az utolsó nagy tömegjelenet ebben a történetben. Aztán lassan visszaállt a rend és mi végre elindulhattunk Madridba.