Chez Adèle

Tunéziával kezdtünk. Az asztalon négy csészében sárgállott a sütőtökkrém leves tökmagolaj pöttyökkel a tetején. A csésze száját körben tökmagreszelék díszítette, nyilván rafinált konyhatrükkök egyikeként.  Úgy kellett forgassuk a csészét, hogy minden kortyal egy kis reszelék is bemosodjón a leves mellé, ami nem elsősorban az ízt telítette, hanem az állagot tette változatosabbá: a kissé darabos reszelék izgalamat vitt a selymes krém elegyébe. A csésze-forgatással lassabban jutottunk a következő kortyhoz viszont hosszabb ideig ízlelhettük a levest: a sütőtök semleges, kissé édeskés ízén, mint egy előterített szőnyegen villant be előbb egy árnyalat csípős és végül egy parányi savanykás zárás, a garat közvetlen előterében.

Meglepetetten néztünk össze a csészénk felett és rögtön Adélra, aki két lépésre az asztalunktól a konyhában dolgozott a következő fogásokkal.
- Mi ez? Mit tettél bele?
A válasz késett. A titok, a konyhatudomány titkos fogásai sötét pillantások mögött várták sorsukat, a döntést hogy  esetleg megmutatkozhatnak.
- Hát körülbelül mondjad csak, egy kicsit, na! Mivel savanyítottad? Úgysem fogjuk tudni utánad csinálni!
- ... hát ezek szegény népek, mégis mivel savanyítottak volna? Narancsal. 
Meglepetten és lelkesen hördültünk fel a titok eme óvatos meglebbentésére. A reveláció szele járta át a parányi lakást és mi, az avatottak, már öntudatosabban kortyoltuk a levest.

A második marokkói csirke tázsin volt. A tányéron a különféle pürék olyanok voltak mint valami színes szírmok: a fehér harissa labhne, a vörös cékla, a sárgás humusz és a téglaszín sűlt paprika. Ennél a fogásnál ült közénk Adél de csak félig, egy percig sem feledve azt ami még hátra van. Szinte észrevétlenül tűnt el előlem a tányér ls került vissza ismét egy csodás desszertel: mandulás klementin tortával.

Az igazi szakszó erre a tányérdesszert, ha jól emlékszem. Mert a torta mellett a díszítés ugyanúgy szól a szemnek és a szájnak, a látvány további ízekket is ad a tortához. Itt "sablés au sel" ágyon negyedbe vágott eper hevert és narancskocsonya zárta a kompoziciót. A sablés és a torta között narancslekvár pöttyök voltak, számszerint 7. Nem: 10. Nem! 11! De mégis: 8. Vagy mégsem?! Adél figyelte a felhangzó eredményeket, ki mennyit talált. Már egymás tányérjában számoltuk a pöttyöket mikor megjelent kezében a pöttyentő felszereléssel. A tányérok fölé hajolt és ráncba szedte az kontrolt vesztett számháborut, sőt, további pöttyöt is kapott az aki kért. Az ízek feszesen szerkesztett harmoniája ennyi lazasággal is zavartalan maradt. 
Így ért véget csodás gasztronómiai utazásunk melyet egy ültő helyünkben tettünk a Várfok utca valahányadik emeletén, Budán.