Karácsony van.
Ha kinézek az ablakon ragyogó napsütést látok és kellemes, langyos időt akár tavasszal. Mintha a tél teljesen elkerülne az idén és egyből a húsvét közelegne. A kertünkben kivirágoztak a boglárkák, le is fényképeztem őket:
Nincs ez így jól... Ezért előszedtem régi, havas képeket és emlékezem.
Szánozni indultunk a Homoród völgyébe. Itt fogták be a lovakat és mi tisztes távolságból szemléltük:
Havas volt az út, a táj amerre jártunk. Pokrócokba bugyolálva ültünk a szánon és arcunkat pirosra csípte a hideg. A lovak nyakában ütemesen csilingeltek a csengettyük minden dobbanásra:
Aztán megálltunk és a kosárból előkerült a kalács, a forralt bor...
... és indulunk visszafele:
Történt mindez 2005 karácsonyán, kilenc évvel ezelőtt.
Ime a szomszédságunkban levő park. Amióta felújították, örömmel jár ide mindenki: kicsi, nagy, kutya, macska. Többek között van egy futópálya is gumiörlemény burkolattal, kerek 800 méter hosszú. Ide jár az én emberem, öt kör a penzum. Úgy indul neki minden alkalommal mint egy férfias kihívásnak és mindig győz. Másként nem is lehetne.
A futópályán sokan róják a köröket télen és nyáron, a nap bármely szakában. Egyirányban, vagy egymással szembe, vagy egymás után tisztes távolságban, vagy egymást megelőzve. Az ember ütemesen fut és egyszercsak meghallja, ahogy mögötte liheg valaki. A hangok erősödnek, lépésről lépésre közelednek és a lassabban futó félrehúzódik, hogy utat adjon. A hátsó veszi a jelzést. Két erőteljesebb lépéssel ráhúz, előz majd a saját tempójában folytalytatja. A távolság köztük mostmár lépésről lépésre nő és apránként elhalnak a másik hangjai. Marad a látvány, a park és a saját ütemes dobbanásunk a gumiszőnyegen.
Egy szép napon, mikor az én emberem éppen futott és már a negyedik körénél tartott, halotta, hogy valaki közeledik. Hátralesett, és egy fiatalabb manust látott ahogy fújtat és küzdi magát előre a gumiszőnyegen. Az volt a benyomása, hogy gyorsabban fut mint ő és hogy biztos el fogja majd kerülni. Felkészült hát a lelkében erre a nagy pillanatra, amit, valljuk be, kissé kudarcnak él meg minden alkalommal. Tartotta a saját tempóját és kivárt. A másik meg tovább lihegett de maradt a távolság.
Lassan belefogott az ötödik körbe, de a háta mögött a fickó csak nem előzte meg. Tőle alig másfél méterre fújtatott rendületlenül és már az ötödik kör negyede, majd a fele, sőt már a háromnegyede is megvolt de a helyzet nem változott. Az én emberemnek borzolódni kezdett a tarkóján a szőr: mit akar ez, miért nem megy előre vagy maradna inkább le!?! Egyre jobban irritálta a másik közelsége és tehetetlensége. Nőtt benne a kényszer, hogy valahogy visszavágjon és felülkerekedjen. Ezért mikor az ötödik kör végéhez ért diadalmasan a magasba lendítette a karjait és felkiáltott, hogy a mögötte futó fickó is hallja: TÍZ!
És ezzel duplán győzött.
Fúrcsa szerzeten akadt meg a szemem ma délelőtt. Kőbányán jártam, a Liget téren és a megszokott kockaházak tövében, a parkoló autók között állt ez a kocsi:
"Közhasznú könyvterjesztés" ez állt rajta. Ő az első példány a mozgó könyvárusító "flottából" amit most indítnak útjára nagyon lelkes emberek.
Valójában egy mozgó antikvárium, ahol minden könyv 300 forint. És csupa jó könyv! Sok hozzáértéssel és gondal válogatva. A polcokon katonás a rend, kis cimkék jelölik a témaköröket. A látogató könnyen feltalálja magát és kedvére csemegézhet. Már törzsvásárló is akadhat, mert a képen látható ember azt kérdezte az eladótól: Jött-e valami új?
Az eladó egy kempingszéken ült a kocsi mellett és egy cseppet sem zavarta az időjárás. Őt kérdeztem, honnan került ez a kocsi? Erdélyből - felelte. Egy kiszuperált lovaskocsi volt amit darabokban hozott át és itt átalakították. A következő könyveskocsi egy kivénhedt ökrösszekérből készül.
Nagyon jól mutatott a kocsi sok jellegtelen ház között. Végre valami emberei, valami aminek lelke is van. Sok vásárlót kívánok nekik!
Pocsajt csak akkor találjuk meg a térképen, ha rövidítést keresünk Debrecen és Nagyvárad között toronyiránt. Van itt egy kicsi girnyász vonalkával jelölt út ami elég egyenesen vág át Biharkeresztesnek és ennek a jelzés, szám és szín nélküli útszakasznak a középtáján található Pocsaj.
Pocsaj története messze visszanyúlik a történelem ködébe. Sokmindenki járt erre jó és rossz ember egyránt és bizonyos események máig itt hagyták a nyomukat. Egyértelmű például, hogy a török dúlást mára sem sikerült kiheverni a településnek. Mint valami memento, áll itt-ott elszórva egy-egy ház, régiek és nagyon régiek. Van olyan, amelyik pont összedőlni készül és látszólag ezt senki sem bánja. Hagyják, hadd teljesedjen be a sorsa, akár a temetőben dűlöngélő fejfáknak. Azokat sem bántja senki. Ott is mentire hagyják a dolgokat és hogy tényleg hagyják, mutatja sírokat benövő minőségi gaz. És a gaz nem hazudik, mert akkor nő igazán, ha oda sem néznek. Ezért a helyiek szemérmesen elfordulnak tőle bárhol találkozzanak vele: az út mellett, az árokban, a ház előtt vagy a ház körül. Így éldegélnek a pocsajiak csenben és egykedvüen. Ballagnak az útmentén, nézik a ritkás forgalmat és kívülről tudják melyik az odavaló autó.
Így történhetett augusztus 21-én is, ezen az álmos munkaszüneti napon. Mondjuk, hogy úgy dél fele két pocsaji állampolgár biciglizgetett az úton. Váratlanul elsepert mellettük két nagy busz tele emberrel: hát ezek is csak átutazók! Gondolhatták és unottan nyomták tovább a pedált a falu egyetlen kiglancolt, szép narancssárgára festett épülete, a kocsma fele.
Jó tiz percbe tellet mire odaértek. Hát mit látnak! A buszok üresen állnak a kocsma előtt és bent ismeretlen emberek állnak, ülnek mindenhol. Nesze neki, foglalt a törzshely is, ráadásul a kocsmáros kipirulva ingatja a fejét, hogy elfogyott a sör! Tíz percet késtek. Ennyi kellett ezeknek a “pestieknek”, hogy felszipkázzák a kocsma teljes tartalékát.
A kocsmáros keze megállás nélkül járt tovább, mérte a pálinkát. Ezek a “kultúr pestiek” meg öntötték magukba a szeszt és látszott, hogy nem fognak elmenni innen egyhamar. Tulajdonképpen elromlott a busz és pont a kocsma előtt rohadt le… és mire a cserealkatrész megjön!! Hajaj! Még talán elfogy a pálinka is, rezzentek össze a pocsajiak. És akkor mi lesz?
A cserealkatrész viszont késett, de a pálinka közben megtette a hatását mert a gyomrok el kezdtek korogni. “Ebédelni akarunk!” hangzott a jelszó, amitől a kocsmáros is elbizonytalanodott. Mit tud ennyi embernek adni? De ennyi vendége az életben nem volt, hát hogy halasztaná el a jófogást! Kattogott az agya mint a cséplőgép aztán fantasztikus ötlete támadt. Kupaktanácsra hívta a helyieket. Azok hazasompolyogtak és hamarosan billegtek vissza a bicikliiken megrakva ételhordókkal, szakajtókkal tele kenyérrel és pálinkával. A kocsmáros mostmár diadalmasan számlázhatta ki az ittrekedt Magyar Rádiózenekar tagjainak az ebédet: rántotthúst rizzsel. Nyomtatásnak korlátlanul mérte tovább a pálinkát.
Mire megérkezett a cserealkatrész jól be is esteledett. Ennyi idő alatt a zenekar pedig átesett egy teljes cikluson: ivott, jól berugott, evett és kijózanodott. És a végére el is fáradt. Bágyadtan kászálódtak vissza a zenészek a buszokba, jól esett elterpeszkedni az üléseken. A buszok lassan elindultak és mintha soha nem is jártak volna arra, nyomtalanul tüntek el az éjszakában.
Ez már hagyomány: valahányszor Párizsban járok a Garnier opera környékén, lefényképezem a balettcipő üzlet kirakatát.
Ilyen volt előszőr, és ilyen volt másodszor. Ezelőtt két és fél éve láttam harmadszor és tegnap negyedszer. Most ilyen volt:
Vasárnap este egy pár órára “elmentünk” Indiába… hogy a Magyaroszágon élő indiaiakkal együtt ünnepeljük az év legnagyobb ünnepét, a Diwalit. Kicsit tétován ácsorogtunk a szálloda előtt aminek a különtermében tartották a műsort és mondtam is az emberemnek, hogy a csíkos pólója helyett vehetett volna valami rendesebbet mert kezdtek sokasodni körülöttünk a szárik és más csodálatos himzett költemények. Aztán megláttunk egy pár kockás inget is, és akkor megnyugodtunk.
Fent a teremben, az emberek a fal mentén körbe leültek a székekre és a középen kijelült táncparketten kezdődött a műsor. A műsorvezető sötétkék indiai ingben és papucsban üdvözölte a közönséget és pár szót mondott a Diwali ünnepről: az őszi napforduló után, ez újhold legsötétebb éjszakáján ünneplik a fény győzelmét a sötétség felett. A fényét, a tudásét, a bölcsességét. Ezt illusztrálandó, a kihívott követségi és egyéb hatalmasságok meggyújtották a lángot egy cikornyás mécsestartón. Hangos dobszóval nyomatékosították az eseményt és ezzel kezdetét vette a kultúrműsor.
Egy rövid ének és beszéd után jöttek a táncosok. Három magyar leány ősi hindú táncokat járt. A tömeg konszolidáltan hallgatta, csupán a gyerekek unták egy kicsit és kezdtek gyülekezni a tánctér körül. A tánc után ajándékosztás következett és keresték például azt, akinek a legérdekesebb a zoknija. Mostmár a tömeg is kezdett fellazulni. Néhányan felálltak, járkáltak sőt, szóba is elegyedtek egymással. Minket - be kell vallanom - a kajáspult érdekelt igazán, de illedelmesen vártuk a műsor végét. A műsorvezető körül sűrüsödő tömegben végre megtalálták a legérdekesebb zoknit. Aztán egy indiai fiú következett: rappelt. Hogy hogy jön össze a rapp a diwalival? Íme egy fölösleges kérdés, hiszen nagy sikere volt és a gyerekek már a fiú lába körül táncoltak a parketten. Mi fél szemmel láttuk közben, hogy el kezdték mérni az italt és nő a tömeg a kajáspult körül.
A műsorvezető már ki sem látszott az őt körülvevő tömegből. Keresnem kellett a szememmel hogy rátaláljak: rendületlenül állt a parketten és hatalmas nyugalommal folytatta a műsort. Most olyan gyererekeket keresett, akiknek a nyagymamája már elmút 80… Cseppet sem zavarta a rohangálás, az állva beszélgető emberek és a növekvő hangzavar: az ajándékok valahogy mindig gazdára találtak. Mindeközben a teremben folyamatosan sűrüsödött a tömeg. Az emberek egymáshoz értek ahogy jöttek-mentek, csoportok ide-oda tapogtak és egyre hangosabban beszéltek, hogy túlharsogják a növekvő ricsajt. Mi beálltunk egy italért a sorba…
Álltunk pohárral a kezünkben és már teljesen szemelől vesztettem a műsorvezető fejét. Azt is hittem vége a műsornak, mikor újabb zene kezdődött és belibegett három (ismét magyar) hastáncos csaj. Arab zenére... Hát! Ez! Na ez hogy került ide? A diwali ünnepségre, dehát ez volt az est másik fölösleges kérdése. Csak annyit állapíthattam meg, hogy még mindig folyt a kultúrműsor, mikor egyszercsak a balkezem felöl 10 óránál megjelent az eső kajával teli tányér. Hűha! És megértettem, hogy a műsornak soha nem lesz egyértelmüen vége, semmit sem jelez kiadott jelszó, nem lesz felkérés erre vagy arra, nincs elvágólag határ semmi között. A dolgok csak átfolynak egyikből a másikba, előbb mint egy vékony szivárgás, majd egyre nagyobb méreteket öltve. Lassan jobbról is megjelent egy kajás tényér…
Így történt, hogy miközben a hastáncos lányok lejtettek, a gyerekek rohangáltak, a népek beszélgettek és jöttek és mentek, mi beleheltük a legkülömb parfümös illatokat és egy asztal mellett álldogálva törölgettük a könnyeinket a csípős ízektől.
Nem tudom mikor lett vége a műsornak és mikor kezdődött a tombola. A műsorvezető teljesen lenyűgözött. Rendületlenül állt a mikrofonnal a kezében és számokat kiabált, nyugalma továbbrais töretlen volt. Kedélyesen adta át az ajándékokat az előkerülő nyerteseknek kicsit a fejek felett, már néha nyújtózkodva, vagy átkukucskálva a vállak fölött, de mindig a megfelelő személynek.
A szimetria azt követeli, hogy ezután a nagyapámról szóló poszt után megidézzem a másik nagyapám történetét is. Hiszen ketten voltak és kettőjük egyforma érdeme, hogy én ma itt vagyok. Ők ketten
állnak alattam mint a támasztékok, ők képviselik a hagyományt, a múltat. Kettőjük tartása, ereje határoz meg engem, ez őriz és szólít fel a folytatásra. Ketten vannak, mint két szem, két kéz és két láb, hogy szilárdan álljon az ember a talajon. Így állok ma én, a Kettőből sarjadt Egy és rájuk emlékezem.
Ez a Nagyapám közelebb utazott mint Amerika, csak olyan jó ezer kilométerre ment odébb, kelet fele. Rövidebb út volt, mai fogalmaink szerint talán szervezett társasutazásnak nevezhetnénk ami kissé szeszélyesre sikerült, hiszen rajtuk volt a katonaruha, a kezükben ott volt a fegyver és körülöttük tombolt az a borzalmas háború...
Mindez a második nagyverekedés alatt történt, ahogy a csángók nevezik a világháborut. '44 augusztusában a frontvonalak már Erdélyben cikáztak és a hatalom a legutolsó erejét gyűjtötte össze a küzdelemhez. A legutolsó erejét és legutolsó csepp vérét, hogy majd végleg kivérezhessen és elpusztuljon. Kétségbeesett hiábavalóságában ekkor vonultatta be a falusi tanítókat, a tartalékos korúakat is, mint a kőröspataki nagyapámat negyven egynéhány éves korában. Soha nem érdekli a hatalmat az otthonmaradók sorsa, csak a győzelemet, vagy túlélést vizionálja. Így öltöztette be az embereket katonaruhába, adta a kezükbe fegyvert és ültette vonatra őket a front fele. A front pedig már mindenhol volt. És amikor a hadba induló katonavonatot az oroszok lekapcsolták, egy mozdulattal át is irányították az orosz fogolytáborok valameyikébe, Brianszk környékére. Innen '48 szeptemberében szabadult Nagyapám, csekély négy év múlva.
Nekem mint unokának soha nem mesélt a fogságról. Egyszer, mikor látta, hogy valami inget varrok magamnak, bátorítóan jegyezte meg, hogy a fogságban a tanítóságnál hasznosabb volt bármiféle kétkezi mesterség. Azt viszont nagyon jól tudta, hogy a távolba szakadt embernek milyen fontos az otthoni szó és a bukaresti éveim alatt tőle kaptam a legtöbb levelet. Rendszeresen írt. Mindenről. Leírta, hogy haladnak a kerti munkákkal, mit csinál nagymama, mi történik a ház körül, hogy áll a nekem küldendő csomag. Meleg hangú, bátorító levelek voltak, soha nem kértek, utasítottak vagy tolakodtak. Csak rendszeresen jöttek. És csak voltak mint egy odanyújtott erős kar, amibe meg lehet kapaszkodni ha netán megtántorodik az ember.
Nagyapám, az egyik.
1971-ben, hetven éves korában utazott előszőr külföldre és akkor egyenesen Kalifornába ment. Gyergyószentmiklós és Los Angeles között több mint tízezer kilométer a távolság, de az akkori életvitelben, felfogásban és még mi mindenben! A távolság ennek többszöröse volt. Időben is nagyot "ugrott": több mint negyven évet, amióta utoljára látta a nővérét...
Nagyon készült. Nem tudom mekkora csomaggal ment, de a szigorú határellenőrzések miatt nem hiszem, hogy mindent el tudott vinni amit szeretett volna. Egyet azért a tilalom ellenére is vitt: egy maréknyi gyergyói földet. Visszatérve aztán sokat mesélt. Képeket hozott, mindenkinek apró kis ajándékokat és sokáig dolgozott a memoárján, amiben mindezt leírta. A fegyelmezett, puritán gyergyói székelyt megérintette a mondén, mindent-szabad amerikai világ. Az egyik képen például nagy piros kockás cowboy ingben ül a nővére mellett és nevet. Meglepő és teljesen elképzelhetetlen! Hirtelen olyannak láttuk nagyapánkat, ahogy még soha. Ez a látvány nagyanyámat is jól oldalba csíphette, mert emlékszem felkiáltott: "Félix! Hogy nézel ki abban a piros ingben! Mit mondanak majd az emberek!"
Élete egésze a folyton "változó állandóságban" zajlott, már ahogy a világháborús időket lehet jellemezni Európa ennek a szegletében. A második háboruban ő is részt vett. Már jócskán negyven felett, négy gyermekes családapaként és betyárbecsületből a bajtársak iránt. Mert az orvosi papír, ami őt szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította, végig ott lapult a zsebében.
Így beszélnék az épületről: hangsúlyosan vízszintes elrendezés. A tartóoszlopok szabadon állnak, önnállóan, a térelválasztó falaktól eltávolítva. A belső terek átjárhatóak, egymásba folynak. Köztük ajtó nincs. Térelválasztóként szolgáló falszakaszok különböző anyagokból készültek: hol fa, hol onix, hol síma függöny, amit széthúzhatnak. Az utcafront zárt szerkesztésű míg a kert fele az épület teljesen kitárulkozik, teljes ablaktáblák sűlyeszthetőek be a padlóba. Így a belső és külső tér összefolyik, eggyé válik. A kert természetes meghosszabbításává lesz a háznak, és a ház úgy öleli magához kertet, mint akik összetartoznak. Egyik tér a másiknak testvére és a plafontól a földig nyúló ablaktáblák gondoskodnak erről.
A berendezés minimalista, visszafogott. Dísze nincs. Nincsenek képek a falon vagy faragások a bútorokon. Nagyon kevés szőnyeg van, a padló krémszínű műgyanta borítású. Az egész épület domináló színe a fehér. Egy ilyen belsőben az ember önmaga is visszafogott lesz, kissé hallgatag. Kevesebbet beszél, s ha mond valamit igyekszik tömören fogalmazni, tárgyszerüen, akár a berendezés. Nincsenek fölsleges jelzők, hosszú körmondatok vagy mellébeszélés. Ebben a szobában a szék egyértelmüen csak az ülést szolgálja. A fal nem bújik vakolat, stukkók vagy képek mögé: szabadon mutatja az anyagot, amiből készült. Az ember, aki ül a székben, elmereng a kő vagy a fa erezetein; a lecsupaszított lényeget látja és tekintete szabadon síklik a tiszta formákon, a puritán vonalvezetésen. Az egyszerüség olyan lényegretörő és fegyelmezett mint maga a természet. Így kerül a ház harmóniába kertel, hogy megvalósuljon a külső és beslő tér háborítatlan együttélése, egybeolvadása.
Mindez történt Brno-ban, 1930-ban.
Ez a ház elsők között "fordította" le "európaira" a japán IE -t. Szerkezete vasbeton, fém és kő; rendelkezik a kor legmodernebb kényelmi felszereltségével, és mégis, magában hordozza a japán házak végtelen letisztultságát. "Less is more" = A kevesebb több. Így határozza meg Ludwig Mies van der Rohe, a ház tervezője a modern építészet lényegét. Ő fogalmazta meg egyik legmarkánsabban a modern építészet stílusjegyeit és hozzá nyúlnak vissza még ma is annyian, annyi formában és módon.
A Tugendhat család csupán nyolc évig lakott a villában, de soha nem felejtették azt. Nagyívű építtetők voltak akik felismerték a zseniális építészt. Felépült egy lakóház és egyúttal megvalósult egy jelkép: a modern építészet kvinteszenciája, egy etalon, egy zarándokhely ahova hónapokkal előre be kell jelentkezni, ha meg akarja valaki látogatni.
Csehországban az eső dolog a sör, ez egyértelmű. Minden helynek saját sörfőzdéje van és azt csapolja, palackozza, cimkézi és árulja. Így a mi Brno = Brünn = Bruna = Brin = Berén városi túránk meghatározó momentumai is a sőrhöz köthetők. Itt egy Starobrno, ott egy Krusovice, amott egy Lobkowitcz... Ime:
Összesen 52 féle sört számoltam össze egy pivovár kirakatában, vagy legalábbis itt hagytam abba a számolást...
A XIX. században épült kastély fantasztikus környezetben.
A bajor király, II. Lajos egyszemélyes királyi vára.
A világörökség része.
Operadíszlet.
Ez mind így van de azt hiszem ez az utóbbi áll a legközelebb az igazsághoz: egy operadíszlet 1/1 -es arányban megépítve. II. Lajos saját bejáratú, egyszemélyes díszlete önnön fantáziálásához arról, hogy ő a hattyúlovag.
Furcsa az élet: adatik egy király sok pénzel, akiben formátlanul ott bújkál az őrület és a világtól való menekülés, elzárkózás. És adatik egy másik őrült zseni, Wagner, aki nagyon jól tudja mit akar: sok pénzt, operákat írni és sok sikert. A kettő találkozásából a szikra belobban. Wagner sok pénzhez jut, és a király megleli deliriumos rajongásának tárgyát: a wagneri operák mitikus világát. Ettől kezdve a középkor lesz a vezércsillaga és kedvenc szórakozása azon a hattyú formájú csónakon csónakázni, amin Lohengrin érkezett Elza hercegnő megmentésére. Az eredmény világraszóló: felépül Bayreuth és Neuschwanstein.
Schwangauban a tó, a táj mind adott volt, már csak a kastély hiányzott. És meglett az is. A kastély díszlet voltát jól példázza, hogy a tervező maga is díszlettervező volt, nem építész: talán így könnyebben tudott alkalmazkodni a "rendező" II Lajos elvárásaihoz aki minden részletre odafigyelt. Idézet egy freskóhoz fűzött utasításából:
„A Felség óhaja… a hajó legyen távolabb a parttól, így Lohegrin nyaka
kevésbé kell megdőljön; a hajótól a hattyúig húzódó lánc ne rózsákból,
hanem aranyból legyen; végezetül, hogy a kastély stílusa maradjon
középkori.”
Ezen a nyáron mérhetetlen eső kísért bárhova mentünk. Itt is eláztatott. Ezért a várat csak ködfátylon keresztül láttuk és napsütötte változatot esernyő alól lefényképeztük.
Íme a fantasztikus táj a tóval. A távolban egy másik, II Lajos kastély
II Lajos már nem volt "otthon" ezért a végén mi vendégeltük meg magunkat
A Hagymás hegység magányos őre az Egyeskő, róla mintázta Kós Károly a
Budapest-i állatkert nagy-szikláját 1912-ben. Az Egyeskő menedékház
1508 méteren van, épült 1932-ben.
Kelet felől megkerülve mentünk tovább az Öcsémre. Csúcs: 1708 méter.
Álljon itt egy idézet Lin Csi vándorlásaiból arról, hogy miért szeret az ember a hegyre kirándulni.
Su La Ce 50. írása Lin Csi vándorlásairól
Közreadja: Sári László
Az ífiú Lin Csi egy nap meredek hegyoldalon páfrányfenyők árnyékában üldögélt lustán. Magasra mászott aznap a hegyre, maga is eltűnődött rajta, hogy miért. Korábban szívesebben járta völgyek puha ölét, kószált szélfogrozta réteken vagy hevert apró tisztások füvén. Otthonosabban érezte magát védelmükben mint a hegyek csúcsán. Aznap mégis a szírt felé vette útját s már majdnem felért de előtte jól esett megpihennie a fenyők árnyékában. Idefent már nincs mit keresni. Nics tovább cél, nincs több akarás, erőfeszítés. A vándor terhei lehullanak, könnyűnek, tisztának érzi magát. Fenség, erő és szelid derű költözik szívébe értette meg Lin Csi mindjárt a hegyi remeték boldogságának titkát. És arra is most gondolt előszőr hogy mi céljuk lehet a zarándokoknak mikor a szent hegyeiket másszák. Bizony a lenti labirintusok fáradt vándorainak ez a legteljesebb megnyugvás. Ott lent elfordul magától az ember itt fent magára talál. Ott magas célok, hangos iparkodás itt csendesség, rend, jámborság. Erre való hát a hegyi kirándulás. A remete örökre elhagyja lenti vágyait, a zarándok helyreállítja lelki egyensúlyát, gondolta Lin Csi és szégyenkezve jutott eszébe saját városi élete. Türelmetlensége szerzetestárssai és megvetése az írástudók és iparkodó városlakók iránt. Ám az lehet csak szelíd, tűrelmes aki valóban meglelte lelki egyensúlyát. Az lehet szelíd aki erős. A gyenge csak gyáva lehet. Semmi más. Töprengett Lin Csi a hegyen a páfrányfenyők alján. Az erős őszíntén lehet elnéző, megengedő. A gyenge amikor szelíd csak képmutató. A cél tehát az erő, hogy aztán önmagad fékezésére használd. Csak az erős élhet erőfeszítés nélkül, könnyedén. Fogalmazta meg önmaga számára az ífjú Lin Csi a tanítást amelyet felfedett számára a hegy.
Már több mint két éve nem jártam Párizsban és nem tudom, hogyan rendezték át a balettcipő üzlet kirakatát. Viszont balett előadásra mentünk pénteken itt Budapesten, a Moszkvai Állami Akadémiai Klasszikus Balett előadására. A műsoron Sztravinszky Tűzmadár és Tavaszi áldozat.
Nagyszerű előadás, nagyszerű táncosok. Minden mozdulat és a legapróbb izom is ellenőrzött és kimunkált. Lassítva talán még nyilvánvalóbb ez a rengeteg munka:
Ugyanaz a nóta szól (számtalan) Új Kor hajnalán és a népek hallani sem akarnak a múltról. A múlt egy tollvonással el van seperve, meg van szüntetve, egyszerünen nincs. Gonosz, csúf, fújj!
Az Új Jövő azzal kezdődik, hogy lerombolják a múltat és eltüntetik. Felszámolják még a legapróbb tárgyi bizonyítékot is, kiiktatják a "régi" embereket, kipucolják a fejekből az avitt gondolatokat. Az új jövő építői hatalmas gondal vágják maguk alatt a fát... a múltat, aminek természetes kinövéseiként megszülettek. A "múlt" csak szitokszó, az "akkor" csak pejorativ jelző kontrasztba állítva a "most" -al, mert most nagyon jó. A légüress térre épülő jövő saját legendáriumot alkot a múltról, amit inkább hinni mint ismerni ildomos.
Én ezt a gondolkodásmódot ismerem, ismertem eddig. Aztán rácsodálkoztam a skandináv béketűrésre. Egy gyors séta Helsinkiben elég arra, hogy feltérképezzük a történelmét. A százéves orosz uralom impozáns nyomai helyben maradtak. Az orosz ortodox katedrális, vagy II Sándor cár szobra 1863-ból, vagy az egyetemi könyvtár festményeiről letekintő orosz méltóságok... A múlt volt, van és marad. Velünk marad. Ő tanít jövőt tervezni és építeni úgy amilyenre őmaga is sikeredett: ha jól ha rosszul.
Ugyanilyen meleg nyár volt mint most. Emlékszem, nagymamám nagyon készült, aznap kenyérsütés volt a komáéknál. Befűtötték a hatalmas kemencét ami nagy eseménynek számított és oda vittük mi is a kenyértésztát megsütni. A szakajtókban már keltek a kiszaggatott kenyerek miközben nagymama a vendégeléshez öltözött. Ott töltöttük a délutánt egészen addig, amíg kisült a kenyér.
Emlékszem, ahogy baktattunk a poros úton lefele, a Blanka néni boltja előtt és vittük a szakajtókat. Még ma is érzem bőrömön megütköző napsugarakat, a szandálamba bújt porszemeket és a várakozást, az életemben első kenyérsütés izgalmát. A levegőben izzott a gondoskodó aggódás: megkelt-e eléggé? Majd kisült-e eléggé? A kenyér, a mindenapi...
Sok-sok év után ismét kenyeret sütöttünk. A gyerekkori emlék hatalmas erővel tört be a múltból, tiszta volt és valóságos. Mikor az úton lefele vittük a szakajtókat, nagymamám nem lehetett sokkal idősebb mint én most.
