Igen, tényleg klassz és íme, mennyire az. Most gondolatban újra végigjárom a szűk három napos utat. Mert Belgiumban is jártam, nemcsak Svácban, szóval van élmény bőven. Belgiumban igaz hogy csak átszálltam, az egész megálló nem tartott egy órát se. Érkezés Brüsszel, Charleroi és ugyanazzal a lendülettel irány tovább Genf.
- Brüsszelben is jártál?! Hűha, egészen irigyellek. Láttad a kis pisilő fiucskát is? És Svájcban merre jártál?
A genfi reptér szerencsére összenőtt a vonatállomással. Így szűk fél óra alatt az ember már vonaton ülhet Lausanne fele ahol tréninget kellett tartsak egy irodában. Az út oda egy órát tart.
- Lausanne… soha nem jártam ott. Nagy város?
Körülbelül százezer lakósa van. Ezt az a högy mondta aki pár óra munka után visszavitt a vonatálomásra. Már késő délután volt és én az egész városból annyit érzékeltem, hogy itt is vannak forgalmi dugók. Aztán vonat tovább, Estavayer fele. Másnap reggeltől estig munka. A helységet amiben a napomat töltöttem studiónak nevezik, végtére nincs rajta egyetlen ablak sem. Kinézni sem tudtam és mire végeztem, este lett. Az eső vigasztalanul esett így hálás voltam, hogy elautóztak velem a szállodáig. Ki se mozdultam másnap reggelig. Reggel értem jött a kollegám hogy kivigyen az Yverdon-i állomásra.
- Estavayer, Yverdon? Sosem hallottam róluk. Te igazán sok helyen jártál, hogy ismerheted Svájcot!
A vonat alig tizenöt perc múlva be is futott az Yverdon-i állomásra és vitt tovább Genf, a genfi reptér fele. Az eső kitartóan esett. Aztán egy óra vonatozás végén befutottunk a föld alá és megérkeztünk. Örültem is, hogy a vonatállomás és a reptér össze van nőve, nem volt nálam esernyő.
Ezzel együtt csalhatatlanul Svácban voltam: a vonat percre pontosan érkezett, a pénz amivel fizettem sváci volt és a vajas croisant mint mindig, finom. A repülőtéren a reklámok fantasztikus órákat hírdettek és egy féliteres víz ára 4,50 svájci frankba került.
Szűk negyven évvel a New York-i Guggenheim múzeum elkészülte után, újabb épült Bilbaoban. Ezt már a város finanszírozta azért, hogy a világhírű alapítvány segítségével életet leheljen a halodó gazdaságába és turistákat csalogasson Baszkföldre. Mertek és nyertek. Az új épület egyike lett a legismertebbeknek és ezzel Bilbao neve felkerült a világvárosok közé.
Frank Gehry, az építész, szintén amerikai és természetesen nagyon jól ismerte Wright épületét. Talán Wright fejezte ki előszőr, de a modern művészeti múzeumok manapság mind maguk is "műtárgyak", élő szobrok, bejárható alkotások melyek mint egy óriási jel átszervezik a városi szövetet, átrendezik a súlypontokat és irányokat. Ma, ha azt monjuk Bilbao, már nem egy baszk kikötőváros jelenik meg a képzeletünkben, hanen az új Guggenheim múzeum tömbje. Ez lett a város szimbóluma, emblémája, ez a hatalmas virtuális "hajó" ahogy álomszerüen ring a vizek fölött, a Nervión folyó partjánál kikötve.
Frank Gehry-nek van egy sajátos tulajdonsága: nem tud egyenes vonalat rajzolni. Bárhonnan nézzük az épületet, mindenütt görbül, ível, kanyarodik, nyújtózik, mozog és sehol sem "áll" ahogy hagyományosan elvárnánk. A tömegek mintha egymástól el szeretnének távolodni, szét akarnának csúszni és ezt a külső titánum borítás még jobban kihangsúlyozza. A napfény állandóan változó játéka a borításon tovább erősíti ezt a benyomást és folyamatosan mozgásban tartja a felületeket. Íme egy modern épület-szobor, tulajdonképpen az első művészeti alkotás amit az ember szemügyre vesz ha ebbe a múzeumba igyekszik. Érdemes szemügyre venni. És valjuk be, van, hogy csak az épületet érdemes szemügyre venni mert amit bent találunk, sokszor felejthető. Tudom, hogy ez elég fellengzősen hangzik, de hasonló tapasztalatom volt Portóban vagy San Franciscoban is: a kortárs "versenyben" az építész nyert. Maradandóbbat alkotott mint a művészek. És ez végülis teljesen rendben van ha arra gondolunk, hogy egy épülettel többen és hosszabban kénytelenek együttélni mint a benne rejtőzködő művészinek aposztrofált tárgyakkal. Sőt, ez kimondottan szerencsés dolog, főleg ha eszembe jutnak a látogatásunkkor kiállított Ciccolina szobrok.
Visszatérve a görbe vonalakra, nem Gehry-nél görbült el a "vonalzó" ha így mondhatom. Ez már jó száz éve "vetemedik", amióta a szecesszió a természetből kezdte meríteni az ihletet. Ennek a korszaknak van egy világhírű spanyol képviselője akit Gerhy ugyanolyan jól ismert és sokat tanulmányozott gondolom. Ő Gaudi, a katalán építész, az "épület-költő", az építészeti "szabad vers" egyik fontos megalkotója. Így Gerhy, a kortárs talán két nagy előd "vállán is áll" akiktől merít és ahonnan veszi a bátorságot mikor a saját formavilágát megteremti.
Guggenheim múzeum.
Pontosabban Solomon R. Guggenheim múzeum.
Pontosabban Solomon R. Guggenheim-nek hívták azt az ürgét aki a zsebébe nyúlt hogy a New York-i kortárs művészetek múzeumát finanszírozzta és üzemeltesse. És pontosan Frank Lloyd Wright-ot kérte fel a tervezésre.
Frank Lloyd Wright az Egyesült Államok egyik legnevesebb építésze volt és már a nyolcvanat is elrugta mikor megkapta a megbízást. Az épületet 1959-ben avatták fel és Wright is ebben az évben halt meg 92 éves korában.
Talán Wright volt az első aki átértelmezte a múzeum fogalmát és az épületből magából is egy modern művészeti alkotást csinált. Bátran nyúlt a formákhoz, a terekhez, a fehér színhez. A központi kiállítótér egy hatalmas csigavonal ami körbeöleli az előcsarnokot és meghatározza az épület központi tömbjét. A felületek kivül - belül fehérek, semlegesek: ettől lesz az épület igazán szoborszerű és közben semleges hátteret kapnak a kiállított műtárgyak is. Zseniális gondolat, zseniális megvalósítás. Abban az időben valahol már épült hasonló fehér tömegű épület... És hány épült azóta! Hány építészt ihletett meg és bátorított fel a szabad formakezelésre, a gravitációval is dacoló kompozicókra! Elég ha csak a Bilbao-i Guggenheim múzeumot említem.
Azt hiszem, hogy Solomon R. Guggenheim nagyon rossznéven vette volna, ha tudná hogy símán ürgének nevezem. Hatalmas és gazdag úr volt akinek az alaszkai aranybányái bőven fialták a pénzt. Nagy passzióval gyűjtötte a modern képzőművészeti alkotásokat, majd alapítványt hozott létre a gyűjtemény kezelésére. A New York-i múzeum megnyitását már nem érhette meg pedig pontosan ez az, aminek a világhírét köszönhette.
Így ha New Yorkba megy valaki, a Guggenheim múzeum rajta van a listáján, ahogy a mienken is ott volt. Elautóztunk előtte, visszasétáltunk hozzá, körbejártuk kívülről majd belülről. Megtapasztaltuk a spirálvonalak lágy sodrát, a kiállítóterek zegét-zúgát és végigjártuk a Moholy-Nagy kiállítást. Igen, Moholy-Nagy, született 1895-ben Bácsborsódon, Bács-Kiskun megyében Magyarországon.
A New York-ba látogató föltétlenül fel fogja keresni a Wall Street-et. Teljesen mindegy mi a foglalkozésa, mennyire jómódú vagy milyen az érdeklődési köre, a Wall Street ma fogalom. Itt van a világ "pénzes köldöke", ide folynak össze a legnagyobb suskák, itt köttetnek a világraszóló üzletek, itt dolgoznak a legnagyobb pénzügyi guruk és megmondóemberek. Innen minőstik le vagy fel az országokat, itt döntik el hogy mi mennyit ér és mennyit fog érni a világpiaci nagykosárban. Egyszóval itt "csinálják" a legtöbb pénzt. Ez a nagybetüs PÉNZ világraszóló szentélye.
Ide sereglik a nép és mit lát? Utcákat, irodaházakat, sietős embereket: semmi különös. Azért mégis keres, forog a feje, kutat valami jel után amit megörökíthet, hogy mutogathassa az ismerősöknek "látod, az ott én vagyok a Wall Street-en!" Hogy irigykednek rá amiért ilyen közel járt a világméretű húsosbödönhöz.
A keresett jel nem más mint a Wall Street bronzba öntött bikája. Nehéz megtalálni mert folyamatos emberkoszorú veszi körül. Az emberek tolonganak, fényképeszkednek és fényesre tapogatják a bronzfelületet. A csúcs a bika töke, ezt megérinteni főnyeremény. Mintha ide sűrüsödne össze a Wall Street minden tehetsége és ereje. Ez hozza majd el a bőséget! Ez. A bika csodatevő töke...
A tabernákulum jenetése szekrényke melyben az oltári szentséget örzik. A katólikus templomokban általában a főhelyen, az oltár közepén áll, innen veszi elő a pap a kelyhet az áldozáshoz.
A Brooklyn Tabernacle-ben ilyen szekrényke nem létezik. Egyszerüen nincs oltár, nem is lenne mire ráhelyezzék a tabernákulumot. Nincs szentély sem. Csak szimpad, olyan mint bármelyik szinházteremben. Vagy koncertteremben. Széles, nagy szimpad, szemben a közönséggel és jól megvilágítva a plafonra és az oldalfalakra függesztett reflektorokkal.
A közönség párnázott székeken ül, az ülések egyenként felhajthatóak, kényelmesek, puhák. Itt nem térdel a hallgatóság, nincs fejszegett, néma igehallgatás, vagy önmarcangoló bűnbánat. Itt ellenkezőleg, kitárulkozás van. Az öröm, az eksztázis felmutatása azzal hogy felállnak, hangosan örömmel énekelnek, karjaikat felemelve hajladoznak, ringatóznak. A testek, a lelekek egyszerre mozdulnak az isteni szellem hívására. Megfeletkeznek a gondjaikról, a hétköznapi apróságokról és önfeledten ünnepelnek teljes lényükkel.
A kórus a szimpadon ül. A szó szerint világhírű kórus, mert a Broolkyn Tabernacle kórusa nagyon elismert. Hasonló fekete imaházakból sok világhírű együttes, énekes rajzott ki az idők során és az egyházi műfajból született a világias jazz, a blues, és még ki tudja. Az imaházakban megmaradt a gospel. Az angol szó jelentése evangélium, mint jó hír, örömhír. Hír arról, hogy az Isten velünk van és vigyáz ránk, közösséget vállal velünk. Az erről való tudás, ebben való hit maga a legfelsőbb öröm, ez ad az életnek igazi értelmet. Ezt tudták egykor a fekete rabszolgák is mikor Istent dicsőitve robotoltak és ezt a hírt adták tovább utódaiknak. Gyapotszedéskor egy elöl haladó jóhangú rabszolga előénekete a szólamot és az őt követők utána énekeltek. A szöveget az őket térítő papoktól tanulták, a dallamot viszont átitatta az afrikai vérük és temeramentumuk. Imádkozva dolgoztak, hiszen fizetséget jószerivel csak a Jóistentől kaptak. Ime a gospel kezdete.
Mikor az imaházhoz értünk már elkezdődött a mise. Számtalan önkéntes állt az ajtóban, a lépcsőknél, folyosókon és iránytották az embereket a még szabad ülések fele. Haladtunk az ünneplőbe öltözött tömeggel a karzatra fel, ahol folyamatosan teltek fel a székek, A szimpadon folyt a "műsor", a szólista és a kórus egymásnak felelgetve énekelt, ünnepelt, ringatozótt. A közönség nagyrésze állva hajladozott a zenére és ütemesen tapsolt. Könnyű volt elkapni a ritmust, a székeinkhez érve mi is állva maradtunk a csodálkozástól.
A prédikátor mikrofonnal a kezében, rituális öltözék nélkül, ugymond "utcai ruhában" szólt a közönséghez. Hireket mondott a gyülekezet életéből, terveiből, mesélt karitativ munkáról. Majd tagokat szólitott a szimpadra akik hitet adtak Isten dicsőségéről hol szóban hol énekben. Szólt a dalam és mintha Withney Huston-ok állnának a szimpadon, produkciónak is fantasztikusak voltak.
Végül sor került az olvasmányra János evangéliumából:
"Jézus ezt válaszolta nekik: "Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten."
A prédikátor szép beszédet tartott. Igazi szívhez szólót és a közönség soraiból többen helyeseltek. Hangosan szóltak, hangosan mondták ki, hogy értik miről szól a prédikáció, hogy megnyíltak az ige szavaira. Hogy a lelkük mélyén őrzött kis "szekrényke" feltárult. Ez a kis "szekrényke", ez a "tabernákulum" ez a szív legmélyén őrzött bölcsesség megszólíttatott és az evangélium hívására felviláglott beragyogva az egész lelket, az egész embert. Felállva, egyre hangosabban, egyre többen adtak hírt maguk is a bennük növekvő fényről, a megérintettségről, a szívben lakozó szentség ébredéséről. A terem lassan egybeforrt és határtalan öröm áradt szét. A falak leomlottak, a különbségek eltűntek és újra megerősítést nyert az Isten és ember szent köteléke. Ezzel a szív újabb bizonyosságot lelt, újabb erőt és ezt raktározta el a lélek. Íme a tabernákulum, az igazi, íme a bennünk lévő szentség melyet bárhová magunkal vihetünk és ahonnan bármikor meritkezhetünk.
Meglett hát a tabernákulum, itt Brooklynban, a Brooklyn Tabernakle átlagos közösségi termében és nem csak egy tabernákulum! Hanem több száz, magunkat is beleszámolva.
Már megint ugyanott tartunk: a szükség megteremti a formát és az új forma stílust, divatot teremt. Ilyen egyszerűen is lehet fogalmazni.
A XIX. és XX. század legelején a fiatal észak-amerikai városok nőttek mint a gomba. Egyre több lett a nép és egyre több épületre, lakásra, irodára volt szükség és ezzel a telekárak a csillagokig szöktek természetesen. Hát ebben a profitra hiperérzékeny környezetben a lehető legtöbbet akartak kihozni egy telekből bármi áron! Körülnéztek tehát a legújabb építőanyagok és technikák piacán. A fémszerkezet akkor már megbízható eredményeket produkált Európában és a vasbeton is készen állt a bevetésre. Így nekifogtak építkezni nem vízszintesen - mert ugye az korlátozva volt, hanem függőlegesen. Ezzel el is kezdődött “a melyik a legmagasabb felhőkarcoló” verseny.
Az első győztes 1885-ben Chicago-ban született 10 emelettel. Chicago-tól lassan New York vette át a pálmát és az 1931-ben egy év alatt épített (1 év alatt!!) 102 emeletes, 381 méter magas Empire State Building lett a rekorder. Ez olyan magas volt, hogy féltek beköltözni az emberek, sokáig üresen állt. Az is lett a csúfneve, hogy Empty State Building. Majd jöttek az ikertornyok a maguk 417 méter magasságukkal és most a legújabb torony már 541 méter magas, 102 emelettel.
Az ikertornyokkal tudjuk mi történt sajnos, 2011 szeptember 11-e fogalommá vált azóta. De legnagyobb meglepetésemre azt olvastam a weben, hogy az Empire State Building-be is belezúgott egy repülő… 1945 július 28-án, ráadásul egy amerikai vadászgép. Tévedésből, nagy volt a köd.
Egy ilyen felhőkarcoló olyan mint egy kisebb város, saját infrastruktúrával. Fentről, az Empire State Buildingből nézve sok épület tetején látható viztartály, vagy a hatalmas ventillátorok. Ott a karbantartást nem lehet megoldani egy sima francia kulcsal.
A világméretüvé dagadt felhőkarcoló-versengésben nem tudom hol állnak ma a New York-i tornyok. Sejtem viszont, hogy bárhol épüljenek is, őket mind a manhatten-i várossziluett ihlette.
Az Empire State Building még mindig áll szerencsére. Ennek a tetején jártunk és onnan néztünk szerte-szét. A lift elképesztően gyors volt, az emelet-számláló tízessével ugrott. Sőt, a gyomrunk sem maradt a földszinten :)
A kép baloldalán az a keskeny torony lakóház. Magasabbnak tűnik mint amilyen egyrészt a környezete miatt, másrészt a "vékonysága" miatt
A képen ez a díszes torony a Chrysler Building, egy art deco épület. Ő is volt magassági rekorder de pechére csak egy évig mert elkészült az Empire State Building.
A barátnőm születésnapját ünnepeltük és már a desszertnél tartottunk. Az étlap sokfélét kínált: madártejet, fagylaltot, csokis sütit és New York-i sajttortát. Az emberem egyből rábökött: "Ezt!" Mert annak, aki két napja jött haza New York-ból, nem is lehet mást választania.
Egy idő múlva a pincér megjelent a tányérokkal és hangosan kiáltotta:
"Madártej!?" És aki választotta, felemelte a kezét.
"Csokis süti?!"
"Sajttorta!?"
Mire az emberem gyanakvóan visszakérdezett: "New York-i?" És csak a megerősítő igen után vette át a tányért.
A Csalhóra igen egyszerű felmenni: Durau üdülőfaluból elindul az ember felfele, egyfolytában halad amíg függőlegesen megteszi az 1000 méter szintkülönbséget és ezzel meg is van érkezve a Lespezi csúcsra, 1802 méter magasságba. Innen még 105 métert kellett (volna) haladni tovább hogy a Toaca-t elérjünk.
A repülőben nem szertek ablak mellé ülni, csakis a folyósóülést kedvelem. Itt könnyen felállhatok, kinyújthatom a lábam és nem kell senkit megzavarjak. Ha tehetem, mindig ezt választom. Van azomban, hogy a gép osztja ki a helyeket és most is ez történt. Az ablak mellé kerültem, hát csak két óra! Gondoltam, majd elleszek.
Elővettem a könyvet és olvastam. A hegyekről olvastam, mikor kitekintettem az ablakon és elállt a szavam a nagyszerű látványtól. Maga volt a tökéletes illusztráció...
Estavayer-le-Lac-ba érkeztem. Több mint tizenöt éve jártam itt előszőr, és kábé egy hónapja másodszor összesen két napra. Most vagyok itt harmadszor és nagy meglepetéssel konstatálom, hogy itt engem ismernek!
Elsőként egy tinédzser fiú köszönt rám amikor elhúzott mellettem a gördeszkájával: "Bonjour!" Hát bonzsúr részemről is, de nem tévesztettél össze engem valakivel? Elég szeleburdiak az ilyen tinédzserek, előfordul az ilyesmi. Alig megyek tovább, rámköszön egy idős hölgy: "Bonjour!" Bonzsúr kapom fel a fejem mint aki elmulasztott valamit, dehát honnan ismer?
És így ismétlődött jópárszor mialatt végigmentem a parányi központon. Ha gyalogátjáróhoz értem, az autók megálltak és mosolygós arcok integettek, hogy átmehetek. Néha körülnéztem, hogy ez kinek szól? De egyedül álltam a járdaszélen így félreérthetetlenül csak én lehettem a címzett.
Az egész dolog nagyon gyanus. Mert én ehhez nem vagyok szokva! Itthon még a céges kollegák sem üdvözlik egymást, hangtalanul isszák a kávéjukat ugyanannál az asztalnál és köszönés nélkül távoznak. A gyalogátjárón pedig úgy kell elugrálni az autók elől és ha megáll is egy, csak durcás, unott arc néz vissza a kormány mögül, hogy húzzál már kisapám, pont most kell neked is átmenni.
Látható, hogy jó okom van a gyanakvásra. Nem ismerem őket, nincs köszönés, punktum. És mégis, bárhova belépek, záporoznak a bonzsúrok és a bátorító mosolyok. Egészen zavarbaejtő, mitöbb gyanus.
Gyanakvásom csúcspontja az irodai kukafedő volt, ami magától nyilt ki a közeledtemre. Eszméletlen... ez is ismer engem! Nekem magyarázhatják, hogy fotocellás meg ilyenek: nem veszem be. Túl sok a gyanus jel, így bármi lehetséges.
Holnap indulok Svájcba.
Nem Genfbe, nem Zürichbe, hanem egy kis faluba a Neuchatel-i tó partján, neve Estavayer-le-Lac.
A táj mint mindenütt Svájcban, csodás. Bármerre nézzünk hegyek és közbül a tó. A lankákon szőlőskertek, legelők és csodálatos svájci tehenek. A hegy, a tó, a tehén itt, ebben az országban teljes mértékben összetartoznak.
Estavayer-n emberből kevesebb mint ötezer él csupán. Ők viszont nem tétlenkedtek: dolgoztak, szorgoskodtak, építettek és megőriztek. Ma így néz ki ez település, mint a legtöbb átlagos svájci falu:
Skandináviában minden fontosabb településnek kijárata van a tengerre. Cikk-cakkos öblökben vagy folyók torkolatában fekszenek és népeik a hajózás nagymesterei. Viking korukból őrzik ezt a tudományt, ezt örökítik át generációról generációra. A vérükben van a hajózás és a kikötő a szerves része a városképnek.
Bármerre jártunk, hajót láttunk. Még a templomban is függött egy hajó makett.
Ennyi tudás, tapasztalat láttán az ember nem is kételkedne abban, ami ezekből a hajóműhelyekből kikerül. Itt csak nyerő megoldások születhetnek, gondolnánk és mégis... Mégis bekövetkezhetett a lehetetlen, a "megbicsaklás" és az egyik vadonatúj hajó elsűlyedt. Rögtön az első próbaúton, alig 1300 méter megtétele után.
Na-na! Álljunk csak meg egy pillanatra mert erről mostanában nem írt az újság. Pedig ez elég nagy szenzáció! Ki látott még ilyet: épp csak vízre engedik nagy csindarattával a hajót, indulna az első próbaútjára tele tengerésszel és boldog családtagokkal mikor egyszercsak megbillen, az oldalára borul és viharos gyorsasággal elsűlyed. A pánikbaesett népek ugrálnak a vízbe, már aki elég szerencsés és a fedélzet közelében tartózkodik. Sok a halott. A lelkes ünneplés egycsapása kétségbeesett haláltusává lesz. A partron előbb még integető emberek arcán a lelkesedés iszonyattá torzul ahogy végignézik a tragédiát. A szemük láttára tűnik el az eddig épített legnagyobb hadihajó, a büszkeség, az eljövendő csaták győzelmének kulcsa. Ez a "kulcs" immár harminc méter mélyen hever a tenger fenekén és ott is marad háromszázharminchárom évig.
Mikor ez történt 1628-at írtak és az újságírás még nem volt divatban. Az emberek egymásnak mesélték a svéd korona büszkeségéről, a négyszáz ágyuval felszeret hadihajóról, a Vasa-ról szóló esetet. Bizottság alakult és hosszasan vizsgálták az ügyet de nem találtak hibást. Aztán lassan fátyol borult a történtekre.
Végül 1961-ben sikerült a roncsot felszínre hozni és konzerválni. Ma Stokholm egyik nevezetessége a Vasa múzeum. Ha innen nézem, a hajó valóban nagy karriert futott be: híressé vált és tömegek csodálják karizmatikus alakját. Győzött! De nem háboruban hanem békében. Ez az igazi nemes győzelem.
A Vasa makettje a múzeumban
Azért mégis izgatja az embert, hogy mi lehetett az igazi ok... Hát ezt olvastam valahol: a harminc éves nagy "tülekedésében" a svéd király pont a lengyelekkel viaskodott mikor megtudta, hogy azok hatalmas hajót építenek. Így elrendelte, hogy az épülő Vasa hajóra kerüljön még egy teljes szint komplett hadifelszereltséggel. Ezzel megváltoztott a hajó aránya és veszélybe került a stabilitása. A többit már tudjuk. Talán nem az első és nem is az utolsó eset amikor a politika okosabbnak hiszi magát a szakmabelieknél.
A Kóvádisz mottóját egy Marquez idézet adta: Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik és ahogy visszaemlékszik rá, mikor el akarja mesélni.
Most találtam egy japán képzőmvésznőt névszerint Chiharu Shiota-t, aki ezt az idézetet térben is leképezte. Az installáció cme: Emlékeső.
Az installáció több mint húszezer kulcsot tartalmaz és ezeket köti össze. Vicces, hogy ezek mind magyar kulcsok amiket idevaló emberek gyüjtöttek egy felhivás alapján, ebből épült a kiálltás. Új kulcs egy sincs közöttük, mind régiek. Mind egy-egy emlék, egy-egy személy életének "nyitja".
Chiharu Shiota ezt mondja a kulcsokról: "A kulcsok nagyon különbözőek lehetnek, de egy tulajdonság alapvetően összeköti őket. Szerintem általában úgy néznek ki, mint egy emberalak, és általános jellemzőjük, hogy egy nagyobb fejhez egy pici test társul. Ez az emberi forma szinte mindig egyformán érvényesül. Ezekkel a kulcsokkal különböző életek különböző emlékei gyűlnek össze, hiszen ez a rengeteg kulcs rengeteg különböző emberé volt."
Egy emlék soha nem csak egy emberé. Ha eszembe jut egy kirándulás, azok az emberek is eszembe jutnak akikkel együtt voltam. A közös élményről ők is őriznek emlékekeket és ezek ugyanúgy visszacsatlakoznak hozzám. Az én "kulcsom" és az ő "kulcsaik" össze vannak füzve és ez mind együtt, a rengeteg kulcs, a rengeteg kapcsolat és fonál adja ki azt a hálót aminek mi is részei vagyunk. A rengeteg magyarországi kulcs még hihetőbbé teszi ezt az összekötöttséget hiszen a kulcsok sok egymást ismerő ember gyüjtöttéséből származik. Tehát a kulcsokat összkötő vörös fonál valós kapcsolatokat képvisel.
És miért vörös a fonál szine? Chiharu Shiota ezt mondja: "A vörös szín a testben áramló vér színe is. Ígya kulcsokat is egyfajta véráram köti össze. Ráadásul Japánban azt tartják, hogy már akkor, amikor egy kisbaba megszületik, összeköti őt a jövendőbeli férjével vagy feleségével egy láthatatlan, nem tapintható, nem anyagi vörös szál, egy vörös vonal.Valamint a vörös, illetve a piros szín a sors, a végzet színe is."
Én azt hittem, hogy kacsalábon forgó palota csak a mesében van. Azért hittem így, mert szerintem a kacsaláb a valóságban értelmetlen és hogy csak úgy kitalálták a mesélők, hogy ezzel is cifrázzák a történeteket. Néha el is gondolkoztam rajta, emlékszem, ha a kacsalábú palota előkerült. Minek az a kacsaláb? És mért pont kacsa?
De most újra megtanulhattam: a mese alapanyaga maga a valós élet, az összes tárgyi eszközével együtt. Ebból merítkezik és ezt variálja, díszíti, növeli meg vagy kicsinyíti a mesélő fantázia. Mert ez a mese egyetlen alapanyaga.
Tehát a kacsalábú palotának is megvan a "földi" mása. Kicsit kisebb, kicsit kényelmetlenebb, úgy ahogy azt a stokholmi skanzenben láttuk. Íme a lapp pásztorok ideiglenes szálláshelye. A "kacsaláb" nem más, mint a fenyő törzse a szétterülő gyökereivel amin a kunyhó áll. A fatörzsek jócskán a föld fölé emelik a kunyhót, így a hó nem takarja be és már messziről látni. Felegyenesedni benne alig lehet, látszik, hogy nem elkényesztetett királykisasszonyoknak készült. Hanem meglett pásztorembereknek akik ha hóviharral és vadállatokkal dacolva meghúzódtak a kis lakban azt képzelhették, hogy pompás menedéket, otthont leltek itt.
Többszáz éves parasztházak láthatóak a skanzenben. A rönkházak kövekkel vannak kiemelve, mind. Az építőanyag kizárólagosan a fa, csak a hatalmas kémények épültek kőből.
