Csukás

A Csukás a Vilmos bácsi ötlete volt. A Csukás is! Mint ahogy az összes többi, kivéve az elsőt: a Vargyas völgyét és az Almási barlangot. Oda mi szerettünk volna elmenni de mint a városi, akit elkáprázat de meg is ijeszt a hegy, magunkra nem volt bátorságunk. Így megkértük. Tudtuk, hogy sokat kirándult életében, ráadásul a szomszédságban lakott. Rendszeresen összefutottunk vele ha az Emberem szüleit meglátogattuk Szentegyházán. Tele volt történetekkel, vidám anekdótákkal és nagyon magabiztosnak tűnt. Hát csapjunk bele! Gondoltuk és így indult az első kirándulás.
A sok beszéd mögött Vilmos bácsi jó székely módjára figyelt minket. Figyelte, hogy mire és mennyire képesek ezek a városiak. Lépésről lépésre emelte a tétet: Szent Anna tó, Bálványos, Torja, Egyeskő és Öcsém... majd a keresztvíz: a Királykő. Zokszó nélkül és örömmel csináltuk végig mindeniket, azt hiszem hogy csak a Királykő után fogadott el igazán mint kiránduló társakat.
Vilmos bácsi ekkor már 73 éves volt. Nem szokványos, hogy ebben a korban ilyen hegyeket másszon az ember és ez nekem folyton a fejemben motoszkált. Kaptattunk felfele az erdei ösvényen és időnként oda-oda sandítottam, hogyan halad? Talán megáll? Még mindig jön? Mert mögöttem jött, előttem persze az Emberem. Tudtam, hogy egy büszke székely csak akkor adja fel ha meghalt: az  önsajnálat vagy magunk kímélése számára ismeretlen. Ezért kitaláltam, hogy időnként lassítok és ezzel ő is megpihen! Bennem is székely vér csörgedez és vegyítve a női praktikával ezt ötöltem ki. Aztán meghallgattam a Vilmos bácsi beszámolóját odahaza: "Azért láttam, hogy Ildikó fárad! Mert néha lelassított és gondoltam nem fogom megelőzni. Így néha visszább vettük a tempót."
Mikor 2016-ban hazamentünk, már tudtuk hogy beteg volt. Ezért meg is lepődtünk, hogy egyenesen két tervel állt elő: Csalhó és Csukás! A kettőből végül egy lett és a Csalhó maradt az utolsó közös kirándulásunk. Ez már az ő próbatétele volt és száztíz százalékban teljesített, ahogy fogalmazott. Mégis, pár hónapra rá már kifele kényszerült az életből s az utolsó, végső "kirándulásra" már egyedül ment...
A Csukás úgy maradt ránk mint elvégzendő feladat, egy munka amit közösen idítottunk el de már nekünk kell bevégezni. Ott lebegett a gondolatainkban és a nyári tervezgetések felett támasz nélkül, kissé bizonytalanul mert szót nemsokat ejtettünk róla miközben tudtuk, hogy kitérni nem lehet. Görögtek a napok és telt a nyár, míg egy nap az Emberem végre kimondta: Csukás! És mentünk. Gombóccal a torkunkban, eltévedve a borókásban és ámulva a hegyek fenségén. Csak mi ketten, vagy mégis mind a hárman? Messze elláttunk a ragyogó időben, számtalan hegyhát között tisztán látszott a Királykő sziklás vonulata. Mintha csak köszöntene, felidézve azt aki elmúlt. Egy pillanatra mintha ott lett volna velünk és mi inttegettünk és búcsuzkodtunk: Vilmos bácsi, Isten vele...

Zingara

Szíciliát északnyugatról mesés partszakasz szegélyezi, ez ma tájvédelmi övezet. Egy félnapos kirándulás elég, hogy az ember megcsodálja a rejtélyes öblöket, az apró barlangokat, megkerülje a kiugró kőtömböket és számtalanszor megmártózzon a kristálytiszta tengervízben. A mély itt nem rejt titkokat. A tengeri sünök szabad szemmel könnyen felfedezhetőek és tisztán kivehetőek az apró halak ahogy az ember lába köré gyűlnek.

Titok mégis van, vagy talán csak volt ha hiszünk a turistakönyveknek. A neve ember és maffia, mert ez a partszakasz kitűnő lerakodóhely volt a rengeteg csempészárunak. Itt rakódták le és rejtették az árut a barlangok mélyére mielőtt továbbszállították. Talán a végső döntést, hogy tájvédelmi övezetté legyen a Zingara, maga a maffia mondta ki.

Ilyen világ ez a mai Szicília. A maffia mint egy láthatatlan szem és kéz mindenütt jelen van, része a mindennapi életnek. Kutakodik a pénztárcákban, vér és dacszövetségeket szervez, ellenségeskedik és bosszut áll. A legnagyobbtól a legapróbbig, a gazdagtól a szegényig mindenki érintve van és minden átlagos konyhafiókba beszivárog. Tegnap egy sziciliai emberrel vacsoráztunk akinek az édesapja a következőket tartotta a konyhafiókban: bicskát, golyókat és egy pisztolyt.

Monreale

A multikulturalizmus nem mai találmány.

A különböző népek, kultúrák mozgása, keveredése azt hiszem öröktől fogva való a Föld bármelyik szegletében. Valakik mindig felkerekedtek mert legelőt kerestek, vagy kalandot és hatalmat, vagy pont letelepedtek mert tetszett nekik a táj, gazdagok voltak a erdők vagy a városok. A letelepedők “helyet csináltak” maguknak a helyben lakók között, persze a maguk "sajátos módján" és ha lecsitult a harci kedv, lassan belesimultak a mindennapi életbe. Idővel a többféle szándék összecsíszolódott, és a vágyak, akaratok egyvelegéből egy új, finom egyensúly állt össze. A sokféle nép, nyelv és kultúra mintázatai harmónába rendeződtek, és kialakult egy újfajta színfolt a világ kulturális térképén. Ezeket az időszakokat nevezik békének. A felvirágzás, az építkezés és tolerancia korszakainak.

A vikingek első sorban gazdagságot és hatalmat kerestek. Abban az időben ahova én szeretnék kilyukadni, már normannoknak hívták őket mert ők népesítették be a mai Normandiát, sőt a keresztséget is felvették, a római katolikusat. A portyázó kedvük azonban nem csitult és így jutottak el Szicíliába ahol “helyet csináltak” maguknak: megküzdöttek az szaracénokkal, elfoglalták Palermót, és háromnegyed Szicíliát. Királyságot alapítottak, egy katolikus, a pápával szövetséges királyságot melynek a fő nyelve a latin volt.

Mindez a XI. század derekán történt, abban a Szicíliában ahol a népek vagy görögül beszéltek és ortodoxok voltak, vagy arabul és a muszlim vallásnak hódoltak. Ebbe vegyült bele a katolikus és a latin. Volt mit tanuljanak egymástól: az araboktól toleranciát és tudományokat, az ortodoxoktól a bizánci ikonográfiát és stílust. Ebből alakult ki egy új egyensúly és kezdődött el az építkezés korszaka. Ez volt Szícilia egyik, a normann-arab-bizántin stílus jegyében fogant virágkora melynek egyik csúcsalkotása a Monreale katedrális Palermo közelében.

A turisták hatalmas raja szállja meg a Monreal-i épületegyüttest minden nap és bámulja a mozaikokat. Milyen csodákra képes az ember a történelem békés korszakaiban! A békés itt távolról sem jelentett homogenizálódott kulturális, vallási, és nyelvi miliőt, hanem egyensúlyt jelentett a sokféleségben. Ebben a békés egyensúlyállapotban tudott csak összeadódni a sokféleség hogy az emberi kreativitás valami újat hozzon létre.

Visszaugorva a mába, megállapíthatom, hogy ismét kezdtek nagyon "mozogni" a népek. Az utazás kényszere érződik mindenütt és mindenkit megérint valamilyen formában. Bármilyen néven is nevezzük: üzleti utazó, gazdasági menekült, külföldi munkavállaló, háborus menekült, turista, migráns: milliók róják az idegen földeket. A sok jövés-menés felkavarja a nyugalmat és labilissá teszi a kedélyeket. Mintha az egész korszakunk az egyensúly felbomlásáról szólna a maga változékonyságával,  feledésbe merülő értékeivel és gyorsuló tempójával. A történelem nagy hullámverése új vizeket mozgat és átszerkeszteni látszik a meglévő rendszereket. Jaj, kis ember, kapaszkodj erősen ha találsz fogodzót e sodródó időben! Örülj hát mindennek ami megadatik.

Rétegek

Egy magyar pillanatok alatt össze tudja foglalni a származását: ősei lovon érkeztek valahonnan Ázsiából már több mint ezer éve és ugyanazt a nyelvet beszéli amióta a történelmi eszét tudja.

Ugyanehhez egy sziciliainak már több időre van szüksége és a végeredmény távolról sem ilyen egyértelmű. Hiába maradt egyhelyben a történelem során: mert hova tűntek az ősi szikánok, az elümoszok, az aszónok és a szikeloszok? És milyen volt a nyelvük? Ki tudja, mert közben jöttek a főniciaiak, majd az antik görögök és utánuk a rómaiak. Őket kiseperték a vandálok, a vandálokat a gótok és őket a Bizánci birodalom. A népek szépen megtanultak görögül és ortodox hitre tértek de akkor megjelentek az arabok és újabb nyelvet kellett tanulni úgy kétszázötven évig. Ez sem tartott örökké: megérkeztek a normannok és királyságot alapítottak a szigeten. A népeket átkeresztelték római katolikusnak és hivatalos nyelvé tették a latint. Majd jöttek a franciák felszerelt hadsereggel és anjou liliommal, ők is eltöltöttek valamennyi időt amíg kénytelenek voltak átadni a helyet a spanyoloknak. 
Dehát könyörgök, érjünk már el az olaszokhoz!! Merthát Szicilia ma oda tartozik! És végre: 1860-ban partra szállt Garibáldi és véget vetett ennek a zűrzavarnak. 1861-ben Szicilia része lett az olasz királyi koronának és ezzel helyreállt a rend, az amit történelem és földrajz órán tanultunk. 

S mégis marad némi bizonytalanság. Hiszen a sziciliaiak nem olaszok. És nem franciák, ahogy nem vandálok, vagy arabok, vagy rómaiak, vagy görögök, vagy nem főniciaiak. És már nemis szikánok, vagy aszónok. Csak egyszerüen Szicilia szigetén lakó emberek, akik fölött újabb és újabb hatalom sepert át folyamatosan. Uralkodott fölötte egy darabig, alakított rajta majd továbbállt. 

Cefalúban mesélte a házigazdánk, hogy a dóm felújításakor ásatásokat végeztek és ahogy haladtak lefele, egymás után tárultak fel a római, a görög, a főniciai maradványok. Itt az arheológusok letetteték a lapátot és visszatemették a helyszint. Féltek, hogy ha még tovább ásnak, kínai leletek is előkerülhetnek... 

Álom nyitott szemmel

Az álom lehet vágyálom vagy rémálom… végtére bármelyik lehet. 

4:30-kor léptem ki az ajtón otthonról, Budapesten. A végcél Svájc, Estavayer-le-Lac. Napok óta bennem volt az igyekezet hogy minél korábban ottlehessek, lássam ahogy a dolgok összeállnak és még gyakorolhassak a másnapi demóhoz. Már délben meg akartam érkezni, ezért a korai járat Brüsszelen keresztül tovább Genfbe, innen vonat és a maradék 30 kilóméterre utánam jönnek autóval. Minden le volt zsírozva ahogy mondják: beszállókártyák a telefonomban, pénz a zsebemben, kis gurigás bőrömd mögöttem és a kollegák beízzitva.  

6:30-ig minden rendben volt. Már bent ültünk a gépben és vártunk. Vártunk. Vártunk…. mennyit? Talán bele is aludtam a korai kelés miatt, de annyit minden esetre vártunk, hogy Brüsszelben lekéstem a csatlakozást. A hangosbemondóban kedvesen felhívták a figyelmünket, hogy a transzer pultnál majd elígazítanak. 

Eligazítottak. Mosolyogva várt a hölgy és két jegyet lobogtatott. « Ön az aki Genfbe megy? Már előkészítettem önnek a beszállókártyákat Frankfurton keresztül és 14:00 órára már ott is lesz! Van egy későbbi direkt járat Brüsszel - Genf, dehát azzal csak 16:00 óra után érne oda. Ugy-e megfelelő lesz? » Hát most mint mondjak? Harapni vagy üvöltözni ugye nem illik, hát marad a kényszermosoly és a hálás « Merci ». Elballagtam a beszállókapuhoz és azon gondolkoztam, mit fogok kihagyni a terveimből, mire lesz kevés az idő. Nagyon fontos demo lesz ez a másnapi. 

Ahogy tépelődtem, hirtelen gyanus lett, hogy nekünk már be kellene szállni a gépbe. Körülnézek, de semmi mozgás. Odanyomulok a pulthoz, a hölgyekhez: « Késünk? Mert nekem Frankfurtban csatlakozásom lenne Genf felé, de inkább választanám a direkt járatot később minthogy lekéssem ezt is!!«  A tekintetekből végtelen nyugalom áradt, hiszen nem ők fognak demózni másnap, mondjuk, na, de félre a cinizmussal hiszen ők a reptéri szakemberek. « Ó dehogy fogja lekésni, nemsokára indítjuk a beszállást, minden rendben lesz. » És ilyenkor mit ad az ég? A legnagyobb repülőgépek egyikét, a legutolsó sorokba kiosztott ülőhelyet, lassú kigörülést, rövidebb utazási időt de hosszabb « kikászálódást » a gépből hiszen mindenki előttem fészkelődik, ügyetlenkedik, telefonál. Majd buszos beszállítást! A busz végeláthatatlan színuszokban kerülgette az üres reptéri placcot - de minek?!  - majd végre kirakott. Bezúdultunk az épületbe, hatalmas panók listázták az induló járatokat. A jobb szemem sarkából bevillant egy B-akárhányas kapu, miközben két « pinokkió » szépen mondva: reptéri alkalmazott tablettel a kezében kiabált hogy ők jobban tudják. « Genf! » Üvöltöm. « A 68! » Üvölti vissza. « Ezen a folyosón egyenesen előre ! » 

Lódulok. Hatalmas léptekkel kerülgetek, rohanok, mozgójárdára fel, mozgójárdáról le, és megint és megint… irtó távolságok vanak Frankfutban! Már kiürül körülöttem a csarnok, A 57, lassan A 62, még egy kicsi! bíztatom magam, már látom is! Az lesz! Senki utas nincs már a kapunál csak a két alkalmazott. Észreveszik, hogy loholok és tárják is a kaput hogy még zárás előtt felnyomjanak a gépre dehát a beszállókártyámat nem fogadja el a scanner, na még egyszer! Nem jó, dehát már fél lábbal fent vagyok! Még egy próba: sikertelen és akkor a hölgy megkérdezi, hogy hova is megyek? Genf! « Dehát ez a gép Linz-be megy!» jött a válasz és én azonnal lefagytam mint a szoftver amit nem fogok tudni délután ellenőrizni és elpróbálni. Tehetetlen voltam, akár egy álomban, ha a legnagyobb igyekezet sem képes áttörni a falat, és fogoly lettem. A kibogozhatatlan körülmények kiszolgáltatott foglya. Éreztem ahogy gyűlnek szememben a könnyek és hogy hatalmasodok el rajtam a női védekezés legnemesebb fegyvere, a zokogás. Mint a záporeső tört fel belőlem a feszültség ahogy átvettem az újabb beszállókártyámat. Kissé félrevonultam, le kellett üljek egy székre. Időm volt bőven, a következő gép csak négy óra múlva indult.

16:20. Az ember azt hiszi, hogy ha megvolt a csúcspont akkor a dolgok újra rendbejönnek. Ültem a beszállókapu előtt és vártam az indulást. Késett. Lassan beleszólt egy hang a mikrofonba: "A járat sajnos csúszásban van, szíves türelmüket kérjük." A tűrelmemet? Megkapjátok, hogyne, persze, lassan teljesen belezsibbadtam a sok várakozásba. 

18:45-kor szálltunk le Genfben. Hihetetlen, de megérkeztem...  és még hátra volt a vonatozás és harminc kilóméter autóval! Reméltem, hogy elkapom a 19:05-ös vonatot, szedtem a lábam ahogy tudtam. Megnyújtott léptek, kerülgetések: pardon, merci, tovább a vasútállomásra. Az útat már kívülről ismertem és sikerült gyorsan jegyet vennem az autómatában. Csak ellenőriztem a kijelzőn, hiszen mindig a 2-es vágányról indul és valóban, most is oda volt kiírva a Zürich fele induló vonat. Indulás 19:05. Ez az! Rohanás le a mozgólépcsőn a peronra de a peron mellett a vágány már üres....  Egy perc? Ennyit késhettem? Mintha egy valótlan buborékban lettem volna mely lekapcsol a fizikai környezetemről és eltorzítja számomra a téridőt ... Zúgott a fejem, a fülem be volt dugulva és a hangom is erejét vesztette. Mégis, utolsó próbálkozásként odafordultam egy gyerekével foglalkozó anyukához hogy bizonyosságot szerezzek: "Ugye itt egy vonat volt?! Itt volt a vonat?! Erről a vágányról ment el most a vonat?!" Csak nézett rám, nagy szemekkel kissé zavartan mosolyogva, az arcán tükrőződött helyzetem teljes abszurdítása: "Sajnos nem beszélek franciául..." mondta. De már nem hittem neki és valójában nem is számított. Hiszen ebben a visszájára fordult helyzetemben ez lett a normális: az orrom előtt megy el a vonat, engem nem értenek és én sem értek senkit. Azt hiszem ezen a ponton adtam meg magam igazán. Az ilyen anomáliát csak tudomásul venni lehet és alkalmazkodni hozzá, hát elnevettem magam. Keztem érteni a logikáját. 

21:05 volt, mire a következő vonattal megérkeztem Yverdonba. Azon, hogy senki nem várt az állomáson, már nem is csodálkoztam. Az SMS szerencsére még a kiszállás előtt érkezett: "Sajnos senki nem ér rá, vagy vársz még egy órát a vonatig, vagy eljössz taxival". Így nem ért meglepetés és egyértelmű volt, hogy mit választottam. 

21:35-öt mutatott az óra, mikor a szálloda ajtaján beléptem Estavayer le Lac-ban, Svájcban. Hogy mennyi idő telt el eközben? Utána lehet számolni...

Sic transit gloria mundi

Ma van a születésnapom.

- ... s az ajándék? Kaptál ajándékot?
- Hogyne, persze! Ma utoljára csukhattam be az iroda ajtaját, ahova kábé tizenöt éve járok. Kiüríthettem a fiókokat, a polcokat és összecsomagolhattam a holmimat. Szép ajándék, nem mondom, az ember hirtelen szembesül tizenöt évnyi múltal.
- És miket találtál?
- Oh, sokmindent. Megszáradt radirgumit, ceruzát és ezt itt, abból az időből, amikor még a "csúcson" voltam, hehe. Balin kaptam ajándékba a partnerektől, az egyik indonéz utam során.

Vacsora

Az élet néha olyan mint a rock-and-roll: kidob, rángat, megforgat és elhajit, hogy estére teljesen lefárad tőle az ember. Hazafele menet fejében tovább kavargnak végeláthatatlanul az események, beszélgetésfoszlányok, indulatok amik lezajlottak és amik - ki tudja! Majd bekövetkeznek egyszer, a közeli vagy távoli jövőben. Otthon végre ledobja a cipőjét és szabályosan kinyúlik a legkényelmesebb alkalmatosságon.

Ma ilyen napom volt. Hanyat fekve néztem a plafont s amig néztem, lassan kezdtek megnyugodni bennem a dolgok. Elhalkultak a párbeszédek és a növekvő csendességben végre felfigyeltem, hogy korog a gyomrom. Akkor villant be, hogy rég vacsoraidő van és én most Strasbourg-ban vagyok egy belvárosi szállodaszobában. Talán ha elindulok a katedrális fele még valami jó is kisülhet a mai napra. Ilyenkor, mikor "táncoltat" az élet, jól esik szembesülni egy, már befejezett, jelentős emberi erőfesztéssel mint ez a katedrális. Talán erőt ad és biztatást, hogy folytatni érdemes, lám-lám ez a technikai csoda is négyszáz évig épült amig végre felavathatták. Sőt, jódarabig ő volt a világ legmagasabb épülete, igy nem akármilyen véget ért a történet.

Elindultam.  A katedrálist körülvevő házak nagyjából többszáz évesek. Zegzúgos utcák mentén szoronganak régi faszerkezeteikkel és apró ablakaikkal, hűen idézve a középkor hangulatát. A keskeny, rövid sikátoroknak hamar a végére érni s az újabb és újabb sarkokon beforulva mint egy labirintusban, úgy érezheti magát az ember. És akkor hirtelen, mikor már-már azt hitte egészen eltévedt, mikor egy újabb sikátorba néz be, az utca végén a képet teljesen betölti a katedrális vöröslő faragott tömbje. Lenyűgöző meglepetésként hat a semmiből előbukkanó hatalmas méret, szó szerint lélegzetelállitó látvány. Az ember tekintete villámgyorsan szalad felfele a gótikus ivek függőleges vonalán és már az eget kémleli mire a torony csúcsát sikerül befogni. A homlokzatból csak részletet látni, a számtalan csipkés faragvány zűrzavarában az egész olyan, mintha egy óriási, diszes drapéria zárná el az utat. Számomra talán pont ez a meglepetés-élmény jelenti a legtöbbet ebből a katedrálisból, ez a bravúros látvány, amit  az ösztönös középkor oly leleményesen rakott össze.

Nem is mentem tovább. Hosszan bámultam egy kisvendéglő teraszáról mialatt megvacsoráztam.

Sant' Ambrogio

"Amikor én, Constantinus Augustus, és én, Licinius Augustus, kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk ... úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt és elsősorban olyan rendeleteket bocsátunk ki, amik biztosítják az istenség iránti tiszteletet és imádást, azaz hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él." 
Kelt Mediolanumban, 313 június 13-án

Mediolanum: értsd a mai Milánó, és Constantinus az a római császár, aki elsőként keresztelkedett meg. Ez a rendelet elhárított minden akadályt a kereszténység útjából. Megszünt a keresztényüldözés és a gazdaságilag is megerősödött keresztény közösségek egyre nagyobb templomokat emeltek. Itt, Milánóban az elsők között fogtak hozzá. A Sant' Ambrogio-bazilikát Ambrus, a város szent püspöke építtette 379 és 387 között hogy méltó helyre kerüljenek a vértanuk ereklyéi.  Az évszázadok folyamatosan alakítottak az épületen, mégis, sikerült megőriznie a kora keresztény bazilika sajátosságait: nagy román boltívek, mozaikok, szőlőindás oszlopfők.
Engem mindig lenyűgöz ha valahol jártomban-keltemben megérint a régi korok "lehelete".  Ilyen volt a Sant' Ambrogio is.

Mont Blanc

Ma délután Genf felé repülve ismét csodálatos látványban volt részünk. Fentről, a felhőtlen égből lenézve elénktárultak az Alpok vonulatai, majd a hófődte csúcsok közt méltóságteljesen bekúszott a Mont Blanc jeges orma. Nekem ez a vers jutott eszembe:

Vajda János: Húsz év múlva

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

Cannes

A címem megváltozott, az elmúlt három napban a következőre: Hotel Marriott, Boulevarde de la Croisette, Canne / Cote d'Azur, Franciaország. Ha a képet nézzük, akkor az a nagy épület balra a Palais des Festivales, ahol pirosszőnyeges lépcsőkön szoktak vonulni a sztárok és hosszan a part mellett sorakoznak tovább a szállodák.  A Marriott szálloda a fesztiválcsarnok mögött következik a parti sétányon.

Ezt látni a szálloda teraszáról:

Ezek a "paparazzik" vadásztak ránk mikor mentünk felfele a nagy piros szőnyegen a Palais des Festival lépcsőjén.  Mindenki gyorsan kihúzta magát, el kezdett viselkedni és mosolyogni. Ahogy a sztároktól tanultuk, nade hiába! A végén sült ki csak, hogy nem volt a fényképezőgépükben "film"....







Ezek a jachtok "éktelenkedtek" a nagyterem terasza előtt:



Csak szólok, ha valaki levelet írna, kérem ne erre a címre postázni mert sajnos azóta "elköltöztem".

Legyezők

Hazajött az Emberem Dél-Koreából egy legyezővel. Ráadásul ő készítette egy kézműves vásáron és nagyon büszke volt rá! Szép, úgyhogy a "megörzendők" közé került, a többi legyező mellé.

Hát vegyük őket számba:



Van köztük japán legyező, külön kis gésával, festett rizspapírból.

A következő Shanghaiból való. A szöveget nem értem csak csodálom a kadzsi szépírást. Ehhez a legyezőhöz külön doboz tartozik. Az ázsiai legyezők általában nehezen nyílnak, hajtogatott papírborításuk nehezen csukható. Figyelni kell a tűrésekre és megigazítani ha kell.



A következő egy spanyol legyező. Torrero!!! A finom festett falécek könnyedén és energikusan zuhannak szét, ha a gazdája így kívánka. Trrram! Még hangot is adnak, nyomatékot a beszédhez. S ha mégjobban felparázslik a vita, egy pillanat alat összecsukhatóak hogy fenyegető fegyverré váljon a legyező  a gesztikuláló kézben.

És most jöjjön a koreai legyező! Ime a kézműves és a stand, ahol a jelentkezők kis segítséggel összerakhatták a maguk legyezőjét.



Miután elkészült, az emberem átsétált vele a következő standhoz, ahol festettek rá. Íme a művész munka közben és a "tanítvánnyal" :

Városnézés

Egy egész város nézése egy pontból: lehetséges. Csak magaslat kell és egy kis jóidő. Bámészkodással együtt az egész csak negyed óra :

Ez a kilátás a CEU új épületének tetőteraszáról. Belülről, az épület így néz ki:

A csodatevő Mária cellája

Cella németül annyi mint zelle. Mária pedig Maria. "Maria in der Zelle" annyi mint Mária a cellában, vagyis abban a kis fakápolnában, ami előszőr került a fából készült szobrocska feje fölé.

Eleinte ketten laktak ebben a cellában: a szobor és a hálás szerzetes. Mária közbenjárásával érkezett erre a helyre, hogy az ittlakók lelki üdvét ápolja. Gyalog jött Lambrecht-ből a hegyeken keresztül de egyszercsak egy hatalmas szikla gördült az útjába. Tehetetlen volt. Elővette a kis szobrot amit magával hozott, leborult előtte és Máriához fohászkodott segítségért. Mária segített: a szikla megrepedt és a szerzetes folytathatta az útját.

Ez volt az első csoda amit a Mariazell-i Máriának tulajdonítanak. A hely megszentelődött a csoda által és az isteni kegy kiáradt. Gyűltek a zarándokok, a vezeklők, a gyógyulni vágyók, szegények és gazdagok egyaránt. Mária áldásában részesült minden erős hitű és tiszta szivű lélek. Minden őszinte kérés, fohász meghallgattatott és Mária, az isteni Anya, szeretetébe ölelte a hozzá fordulót. Az emberi lélek e mély szeretetben végre megpihent, békére lelt és a test meggyógyult. Így történt ez Henrik őrgroffal és feleségével is, akik nevéhez fűződik az első templom, melyet a XIII. században emeltek. A gyógyult házaspár így fejezte ki végtelen háláját Máriának és ezzel tette emlékezetessé nevét Mariazell történetében. És hányan lehettek és vannak ma is olyanok, akik nevéhez nem fűződik templom, akik kevésbé voltak tehetősek mégis részesültek a csoda kegyében. A csodában, amely nem más mint maga a megnyilatkozó isteni szeretet. A legfelsőbb erő, a legfontosabb gyógyír, a legmélyebb vigasztalás, mely tükröződik a megnyílt emberi szív érzékenységében és felemeli azt. Kiemeli a bajból, a szükségből és erőt ad a folytatáshoz.

Így fordul Isten az ember felé, ezzel az önmagáról megfeledkező tiszta szeretettel, és nemcsak Máriazell-ben és nemcsak néha. Mindig. A szeretet folytonosan árad, mégis milyen ritkán vagyunk képesek felfogni ezt! Milyen ritkán tud elcsendesedni az elme azért hogy megnyilhasson a szív és feltámadjon a megragadttatás, az isteni kapcsolat kulcsa. Ha sikerül, és a kapcsolat létrejön, akkor a megnyílt emberi lelket elárasztja az isteni szeretet. Végre visszaáll az egység, Isten és Ember együvétartozásának egysége. Ez az alapállás, ez a paradicsom, az örök boldogság vagy bárminek is nevezzük.

Sejtjük ezt a boldogságot, vágyjuk és ezt folyton vissza akarjuk állítani. Néha akár tűzzel-vassal csupa félreértésből, bármi áron, akaratosan és most azonnal. Nekifeszülünk, holott a kulcs pont a fordítottja: az elengedés, a szelidség. Mert milyen nehéz lemondani az akarásról, az “én-tudom-hogy-kell-ről”! Mintha a meggyőződésünket fejjel lefele kellene fordítanunk ami nagyon ritkán sikerül és nem is mindenkinek. Ezért áll vissza az egység csak nagyon ritkán, annyira ritkán, hogy az már kész csoda! Ha mégis megtörténik, híre megy a csodának és mi odazarándokolunk reménykedve, hogy mi is részesei lehetünk. Így jövünk el a Máriazell-i Máriához is, és bizakodunk.

.....

Ezeken gondolkoztam, miközben a Mariazell-i sípályákat róttuk az Emberemmel. Minket a  hegyek vonzottk ide, a biztos hó és első sorban a sízés. A szállodánk a központban volt. Közel volt hozzá a sílift, ahova bakkancsainkban klaffogtunk el, és ha reggelente kilestünk az ablakon az időjárást kémlelve, a főtéri nagytemplom bámult vissza ránk. Megszólított. Így történt, hogy elmenetelünk napján tiszteletünket tettük Máriánál mi is, az alkalom szülte zarándokok.

Körforgás

Virradt mikor elhagytam a szállodát. A taxi már a bejárat előtt várt és azonnal indultunk ki a reptérre. Az utak még jól járhatóak voltak ezen a korai órán, alig jött szembe egy vagy két autó. Nyugalom honolt mindenütt. A horizont vonalán észrevétlenül kúszott felfele a nap és narancsos sugaraival beterítette a még félig alvó várost. Csendesség volt és remény. Egy vadonatúj, ragyogó nap kezdete volt ez, tiszta kék éggel és sziporkázó napsütéssel. Milyen felszabadító az elmút felhős, esős napok után!

Egészen megfeletkeztem arról, hogy hol vagyok. Futott velem az autó és én bámultam a házakat és talán itt-ott mintha ráismertem azokra a helyekre ahol az elmúlt napokban jártunk. Milyen irdatlanul nagy város ez! Mekkora méretek! Mekkora épületek és terek és az a rengeteg ember mindenütt. Az ég mintha mindig borus lenne, általános a szürkeség. A szmogtól sokszor alig látni a folyó túlsó partját. Egészen csodálatos ez a tiszta ég és nyugalom ami ma hajnalban fogadott. Ritka pillanat egy ilyen hatalmas városban mint Shanghai. Örültem, hogy így láthatom « kimosakodva », ünneplőben, mintha ezzel búcsuzna tőlem, a távolról jött látogatójától. Igen, nagyon messzire kerültem: több mint nyolcezer kilóméter választ el az otthonomtól, és időben? Hol van már az az erdélyi diák aki álmodozni sem mert ekkora utakról…! Gyorsan elővettem a fényképezőgépemet és a reptérig kattogtattam. 

Még mindig a csodálatos reggel hatása alatt voltam mikor beszálltam a gépbe. Most Ázsián belül utaztam, Shanghai-ból Phuket szigére,   Kínából Thaiföldre. Majdnem szomszédos országok és mégis, az utazással telt szinte az egész napom. Európa eltörpül ezekmellett a méretek mellett. 

Mire a szállodába megérkeztem már este volt, jócskán vacsoraidő. Az én társaságom is a teraszon vacsorázott és a desszertnél tartottak mikor csatlakoztam hozzájuk. Nagy üdvözlések után helyet szorítottak nekem az egyik partnercég vezetője mellé és gyorsan átestünk a szokásos formulákon: hogy utaztál? Mikor indultál? Milyen géppel jöttél? Ilyenek. Aztán ez a született amerikai úriember, ez a nagystílű világpolgár elővette a tabletjét és egy weblapot kezdett mutogatni. Három félkész ház látszott rajta, valami alapítvány tulajdona és erre gyűjt ő adományokat, hogy befejezhessék. Büszkén mesélte, hogy a fia ütötte össze a weblapot és már gyülekeznek a barátok, akik hajlandóak beszállni az akcióba. Milyen szép dolog! Őszinte elismeréssel voltam iránta miközben nagy adagokban nyomtam a fejembe a vacsorát. A szám folyton tele volt, így ő mesélt és én csak elismerően bólogattam. Láthatóan szívesen foglalkozott ezzel a témával, sőt már kétszer is meglátogatta a helyszínt a családjával. Megismerkedett a pappal is aki az egészet vezeti és majd valami gyerekek lesznek ott. Ja! Hogy hol is van? Hát lehet, hogy nem járam arra, mert ez Romániában van, Erdélyben ha ez mond nekem valamit. Észak Erdély, Szatmár vidéke.

Megállt a kezemben a villa. Úgy szeltem át nyolcezer kilómétert mint a villám, a szempillantás töredéke alatt. A testem Phuket szigetén maradt, egy teraszon a vacsoraasztal mellett míg én, már az ismerős tájakon barangoltam. Otthon voltam, hazaérkeztem miközben a pálmafák lombjai közt halkan motoszkált az esti szél.